Csak ígéret a lelki egészség stratégia

Korábban senki sem gondolta, hogy a XXI. század egyik legnagyobb kihívása a mentális problémák soha nem látott mértékű gyakorisága lesz. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) 2013-as adatai alapján a tartós munkaképesség csökkenés 21,2 százalékát mentális zavarok okozzák, s 2030-ra – ugyancsak a WHO prognózisa szerint – a depresszió lesz a munkaképesség csökkenés leggyakoribb oka. Ez nem csak az egyes országok versenyképességét veszélyezteti, de az egészségügyre is hatalmas terhet ró, miközben a betegellátás szereplői nem csak kevesebben vannak a szükségesnél, de maguk sem kivételek a fenti tendencia alól: az orvosi pálya maga is rizikófaktora a mentális zavaroknak. Az Egyesült Államokban például az orvosok 54 százaléka küzd kiégési szindrómával, s egy 47 országban, 170 ezer orvostanhallgató részvételével végzett felmérés szerint a megkérdezettek negyede depresszióval, egytizedük pedig öngyilkossági gondolatokkal küzd.

Ez a hatalmas nyomás paradox módon ugyanakkor segítség is a pszichiátriának, fejtette ki dr. Purebl György, a Magyar Pszichiátriai Társaság (MPT) január 26-án kezdődő XXI. Vándorgyűlése kapcsán.  Új képalkotó eljárások vannak a láthatáron, nagyon sok új módszer jelent meg a klinikai gyakorlatban. A pszichiátria ellátás ma már nem csak az orvosokat jelenti, hanem a beteg hozzátartozóit, képzett szakápolókat, szociális munkásokat, klinikai szakpszichológusokat, dietetikusokat, sőt, akár gyógytornászokat is. A szemléletváltásra mi sem jellemzőbb – említette példaként az MPT elnöke –, mint amikor az agy betegségeiről beszélünk. Ma már nem azt mondjuk, hogy az egyik agyterület jobban vagy rosszabbul működik a másiknál, hanem azt, hogy rosszabbul kommunikál, vagyis a szakemberek hálózati modellekben gondolkodnak.

A hazai pszichiátria helyzete nagyjából kvadrál a honi egészségügy egészének állapotával. Az MPT kalkulációi szerint körülbelül 650 pszichiáter dolgozhat itthon. A pontos számra nehéz szert tenni, hiszen van aki leteszi ugyan a szakvizsgát, de sohasem dolgozik a szakmában, mások regisztrálnak ugyan, de közben külföldön dolgoznak – a skandináv országokban például akár több százan –, míg a nyugdíjasok esetleg csak napi 2-4 órai elfoglaltságot vállalnak. Kevés a rezidens, s ráadásul a fiatal középkorosztály fog vándorbotot.

Nem kisebbek a problémák a finanszírozással, amely nemigen díjazza az úgynevezett nehéz – így sok munkaórát igénylő – esetek kezelését. Évek óta megoldatlan a pszichoterápia finanszírozása is, amelyért olyan keveset fizet az egészségpénztár – illetve ma már az állam –, hogy maguk az intézmények sem nagyon ambicionálják kollegáik ilyen irányú tevékenységét. Egy-egy pszichoterápia ideje alatt ugyanis a munkatársak sokkal több pénzt „termelhetnek”. Nem véletlen, hogy ingyenes pszichoterápiához Magyarországon ma már csak az egyetemeken illetve képzési központokban lehet jutni.

Megkérdőjelezett kompetenciák

A problémák más országokban is hasonlóak, Nagy-Britanniában például ez is szerepet játszott abban a paradigmaváltásban, amelynek eredményeként nem feltétlenül orvos-beteg dichotomiában történik a kezelés, szemben a hazai ellátási modellel. Angliában a feladatokban és az ezzel járó felelősségben kontrollált munkatársak osztoznak az orvosokkal. Míg nálunk a pszichoterapeuták erősen védik kompetenciáikat, addig máshol a rutin eseteket képzett terápiás nővérekre és szociális munkásokra bízzák.

Gondot okoz továbbá e szakterület jogi helyzete is. A problémák egyike – sorolja az MPT jogi munkacsoportjának vezetője –, hogy nálunk adott esetben mindenki azonnal lépéskényszerbe kerül. Amennyiben pszichiátriai problémát észlel, nem vacillálhat a háziorvos, azonnal döntenie kell, pszichiátriai osztályra utalja a beteget vagy sem. Ott a felvevő orvosnak szintén rögön határoznia kell arról, hogy felveszi vagy sem a beteget. A példa, amely egyébként azt az esetet illusztrálja, amikor a beteg akarata ellenére történik a felvétel és a kezelés, a bírósági felülvizsgálattal folytatódik. Dr. Vizi János úgy látja, a jogbizonytalanság miatt nem kockáztatnak sem az orvosok, sem az intézmények, mondván, mi történik, ha az elengedett beteg beesik egy autóbusz alá, vagy öngyilkos lesz, mert igaz ugyan, hogy az orvost felhatalmazzák a döntéssel, de abban a pillanatban, amikor zavar keletkezik a rendszerben, megkérdőjelezik a döntési kompetenciáját. Jobb tehát az óvatosság. A hazai rendszerben ráadásul nem válik el a kezelőorvos és a fogva tartó személye. Sajátos módon ugyanis a pszichiátriai osztály a fogva tartás színhelye azoknak a betegeknek az esetében, akik akaratuk ellenére kerülnek oda be.

Angliában – még mindig a fenti példánál maradva – nem egy-egy személy, hanem egy bizottság dönt az osztályos felvételről, míg a továbbiakról 72 óra múlva a bíróság határoz. Mivel nem az orvos, hanem egy másik csapat dönt arról, hogy haza mehet-e vagy sem a beteg, így a doktor és kezeltje egy oldalon marad, nem kerülnek szembe egymással, hiszen nem az orvos tartja bent akarata ellenére, viszont felajánlja segítségét ahhoz, hogy hazakerüljön. A rendszer pont fordítva működik, mint nálunk.

Vizi doktor szerint az a gond, hogy a jogalkotó összetévesztette a korlátozó intézkedéseket és a kötelező gyógykezelést. Az előbbi ugyanis szabályozott: ha valaki ön- vagy közveszélyes, akkor akarata ellenére korlátozható. Míg a veszélyeztető magatartás megszűnésével nálunk a szokásjog, az uniós országok mindegyikében az erre a helyzetre írt pontos szabályok lépnek hatályba.

Ráadásul a politika nemigen foglalkozik a jövővel. Ha ezt tenné, létezne lelki egészség stratégia, de ilyen nincs, csak ígéretek. Holott vészesen öregszik a társadalom, ami újabb kihívásokat jelent, hiszen mindenképp számolni kell – a várható élettartam növekedésével együtt – a demenciában illetve Alzheimer-kórban szenvedők számának növekedésével. Németországban például már most demencia központokat nyitnak.