Civilizációnk a fő rizikófaktor
Purebl György szerint civilizációnk a fő rizikófaktor. Elérhetetlen vágyakat hajszolunk, és nem törődünk a génjeinkben ketyegő órával. A 24. hu interjúja.
Azt nyilatkozta egy ízben, hogy a huszonegyedik század a mentális betegségek évszázada lesz. Nem erős ez így egy kicsit?
Sajnos, inkább a tények erősek. Az adatokból úgy tűnik, hogy azokkal a nagy pszichés betegségekkel, amelyek a tizenkilencedik, illetve a huszadik századot jellemezték, nem tudtunk elég hatékonyan megbirkózni, más mentális zavarok gyakorisága pedig növekszik.
Csődöt mondtak a terápiák? Megáll a tudomány?
Vannak hatékony terápiáink, és a tudomány is fejlődik, mégis az a helyzet, hogy például a skizofrénia ma ugyanakkora probléma, mint a huszadik században volt. Viszont felzárkózott hozzá egy csomó növekvő gyakoriságú mentális betegség. Ilyen a depresszió, ami már a második leggyakoribb munkaképesség-csökkenést okozó betegség világszerte, e tekintetben csak a szív- és érrendszeri betegségek előzik meg. A depresszió gyakorisága 1990 és 2013 közt a WHO szerint 53,4 százalékkal nőtt, ami nagyon gyors emelkedést jelent.
Mit értsünk pontosan depresszió alatt?
Ez egy olyan mentális zavar, amikor a beteg elveszti az örömre való képességét, a motivációit, inadekvát bűntudatot érez egy csomó dolog miatt, a nap nagy részében rossz a hangulata, akár gondolhat öngyilkosságra is.
Lehet valaki tartósan befelé forduló azért is, mert veszteségek érték, gyászol, elvesztette a munkahelyét, vagy elvált. Aki ilyenkor sokáig rosszkedvű, arra is mondhatjuk, hogy depressziós?
A gyászra, válásra, vagy egy munkahely elvesztésére adott normális reakció nagyon hasonlít a depresszióhoz. Például a bűntudat élménye szinte minden veszteség miatti krízishelyzetben előfordul, sokszor indokolatlanul: „pont abban a pillanatban nem voltam ott, amikor meghalt”, „én vagyok a hibás, amiért elköltözött”, vagy „ha jobban dolgoztam volna, nem estem volna bele a létszám-leépítésbe”. Amíg ez az állapot a konkrét veszteséghelyzetre reflektál, az nem depresszió, de amint generalizálódik, és már úgy merül fel, hogy „általában véve szörnyű ember vagyok”, és az egész világgal kapcsolatban ezt kezdem táplálni magamban, az már a betegség jele.
A depressziósok számának ilyen meredek emelkedése nem lehet attól, hogy egyszerűen többen fordulnak orvoshoz, és csökken a látencia?
Elméletileg lehetne attól is. Vannak olyan nyugati országok, ahol az emberek a saját jóllétükkel többet foglalkoznak, és hamarabb fordulnak orvoshoz. Ez egyébként a modern nyugati gondolkozás sajátja; míg egy buddhista azt mondja, hogy az élet szenvedés, ezért nem kell különösebb erőfeszítéseket tenni a szenvedés elkerüléséért, addig a mi kultúránkban az elviselhető szenvedés foka alacsonyabb szintű. Csakhogy a WHO ezekkel a kulturális faktorokkal számolt a felméréskor, tehát annak ellenére nő a depresszió gyakorisága, hogy valamelyest csökken a látencia, és az emberek már azzal is elégedetlenek, amivel ötven éve még boldogok voltak. És sajnos, még mindig nagyon sokan kerülik az orvost. Ez a mentális zavarban szenvedőkre fokozottan igaz, a depressziós betegeknek csak a fele kér szakorvosi segítséget, Magyarországon valószínűleg még kisebb ez az arány. Tehát nem onnan tudjuk, hogy egyre több a depressziós, hogy jelentkeztek a betegek az orvosnál, hanem onnan, hogy a kutatók elmentek és felméréseket végeztek a lakosság körében. Bizonyos szakmáknál pedig rendszeres a dolgozók mentális állapotának mérése.
Gondolom, ez igaz az orvosokra is. Önöket mennyire fenyegeti a depresszió?
Minden egészségügyi dolgozónak fokozott szüksége van a lelki karbantartásra, hiszen ez azon munkák körébe tartozik, ahol nagy a kiégés veszélye. A nyugat-európai egészségügyi rendszerekben sokat tesznek a kiégés ellen, mert nagyon értékes a jól képzett és tapasztalt munkaerő, és rájöttek, hogy nem kifizetődő, ha túlhajszolják a munkatársat, aki egy idő után nem tud teljesíteni.
