Bérnővérek ingáznak a kórházak között
Évente átlagban 500 magyar ápoló mond fel, és vállal szakmunkát külföldön. A havonta 400 órát dolgozó, kórházról kórházra ingázó bérnővéreknek köszönhető, hogy nem omlott össze a rendszer. A Magyar Nemzet riportja.
(...) Kati nővér negyven év körüli. Vékony termetű, igen magas. Kezén madzagból fonott fekete karkötő. Ügyeletestársa, Tímea alacsonyabb. Mindketten bérnővérek. Ez egy új kifejezés. Mindenképpen meg kell tanulnunk, mert egyre inkább kulcsszerepük lesz abban, hogy ne dőljön össze az orvos- és nővérhiányos egészségügyi rendszerünk. Ők főállásban más egészségügyi intézményben dolgoznak, és egy vállalkozáshoz leszerződve ugranak be helyettesíteni, például ebbe a kórházba is. Kati Debrecenben végzett egészségügyi szakközépiskolát, majd egy Veszprém megyei településre költözött. Főállása a veszprémi kórházban van. A kezdetektől szüksége volt arra, hogy megélhetéséért másodállást vállaljon, így hat évig éjszakánként négy-hat órázott a balatonfüredi szívkórházban. Harmadállásként nyaranta egy balatoni strandon, az elsősegélyhelyen életmentő. Sok életet megmentett már.
Kérdésemre elmondja, hogy volt olyan hónapja, amikor négyszáz órát dolgozott, s nettó jövedelme elérte a kétszázezer forintot. Aztán volt műtőssegéd kollégától hallott egy bérnővéreket alkalmazó betéti társaságról, amely három fővárosi kórházzal áll kapcsolatban. Így velük hétszáznyolcvan forintos órabérrel szerződve dolgozott már neurológiai őrzőben, idegsebészeten és itt, a kardiológiai coronariaőrzőben is. Mivel Kati 110 kilométerről jár be dolgozni a fővárosba, s 4500 forint a vonatjegye, nem éri meg tizenkét óráznia, azaz miután halálesettel tarkított ügyeletét itt befejezi, másnap reggel egy másik fővárosi kórházban kezdi az új tizenkét órás munkáját.(...)
Turcsányi Tibor fél évvel ezelőtt Most légy velem! címmel írt egy dalt az egészségügyi dolgozók helyzetéről, és májusban „Haladéktalanul rendezzék az egészségügy helyzetét! Megtelt az ágytál! A kiürítés önökre vár!” feliratú ágytálat adott át Balog Zoltán miniszternek címezve.
– Az ágytál átadása miatt érte retorzió?
– Persze! Újraélesztés közben. Osztályunkon akármikor előadódhat ilyen helyzet. Nyugodt nap volt. Elmentem a betegek reggelijéért. Mondtam a kolléganőnek, akármi van, ordítson, és jövök. Mire visszamegyek, egy ágy fölött áll öt orvos és a kolléganő… Eldobtam a teáskancsót és a tálcát a kezemből, és odarohantam. Az egyik rezidens üvöltött, hogy hol voltam. És azt kérdezte: „Majd ezt is elmeséli az ATV-ben?”
– Miért mondott fel?
– A kollégáim csak egymásnak mernek panaszkodni. Én viszont nem hallgatom el a véleményemet, igen, voltak súrlódásaim még orvosokkal is. Tudom, hogy a kórházi vezetés vagy az ápolási igazgató nem fog kiállni az ápolók mellett. És elegem lett abból, hogy nincs elég pelenka a betegek tisztába tevéséhez, és a gyógyszereiket is otthonról hozzák be. És a körülmények. Mindenki magának vesz munkaruhát. A női öltözőben csöpög a szennylé, a férfiöltözőben pedig abban tocsogunk. A kórházban a kiégett villanykörtére is azt mondták, hogy arra sincsen pénz. Március végén határoztam el magam. Nem tudok annyira angolul, hogy szakmai feladatot lássak el kint szakápolóként, ezért az egyik repülőtéren szendvicset kell majd készítenem, felszolgálnom. Már az angol minimálbérrel is nagyon jól járok! Jelenleg ötezer forintot sem tudok félretenni, sőt a hónap harmadik hetétől a metrómegálló koldusának több pénze van, mint nekem a zsebemben. Tudom, mert mindig mélyen belenézek a kalapjába…
