hirdetés
hirdetés
2024. november. 05., kedd - Imre.
hirdetés

1. Az első fajta hiba: A fogyasztó kockázata

A statisztikai próba gondolatmenete hasonló az ártatlanság vélelméhez: a kiindulási alap (nullhipotézis) valaminek a nemléte (például nem következett be változás a beteg állapotában a kezelés hatására). A klinikai vizsgálattól ennek a nullhipotézisnek a cáfolatát várjuk.

A klinikai vizsgálat során felgyűlt adatok elemzésekor – amikor vizsgálati alanyok értékeiből következtetünk a teljes lakosságra – mindig fennáll a téves döntés lehetősége. Ne számolási hibára gondoljunk, hanem a minta véletlenszerű összeállításából fakadó hibákra (lsd. keret).

Az ún. első fajta hibát akkor követjük el, ha az adatokból számolt statisztika alapján elvetjük a – valójában igaz – nullhipotézist. Fontos tehát, hogy az elsőfajta hiba kellően alacsony maradjon (felső határaként legtöbbször 5 százalékot írnak elő, ezt fejezi ki a p<0,05 jelzés), ez az ún. szignifikanciaszint.

Az első fajta hiba valószínűségét a fogyasztó kockázatának is nevezik, hiszen ez a maximális valószínűsége annak, hogy a hatástalan gyógyszerek közül valamelyik forgalomba kerüljön. Megnyugtató tehát, hogy a statisztikai hipotézis vizsgálatának logikája szerint az ilyen típusú hibának van meghatározó szerepe a döntésekben (ennek felső határa rögzített).

 

Felcserélt hipotézis

Nem kell statisztikusnak lenni ahhoz, hogy megállapítsuk: a fenti gondolatmenet jó lehet akkor, ha valamilyen kedvező hatást vizsgálunk. De mi történik a mellékhatásokkal? Ha nem sikerül a mellékhatások hiányának hipotézisét cáfolni, abból még nem következik, hogy valóban nincs is ilyen hatás. A nullhipotézisen ilyenkor csavarnak egyet: abból indulnak ki, hogy a kezelésnek több mellékhatása is van, és a klinikai vizsgálatnak azt kell bizonyítania, hogy a mellékhatások arányaiban nem volt különbség az aktív szerrel és a placeboval kezeltek között.

 

Egyenértékűség és nullhipotézis

Bonyolítja viszont a helyzetet, hogy manapság egyre gyakoribbak azok a klinikai vizsgálatok, amelyek nem az új kezelésnek vagy gyógyszernek a placebohoz mért hatékonyságát bizonyítják, hanem valamely bevált kezeléssel való egyenértékűségét (vagy pedig azt, hogy az új kezelés legalábbis egyenértékű a régivel, de lehet jobb is – más szóval: nem rosszabb, mint a már ismert kezelés). Az ismert, bevált kezelések az ún. etalonok (néha – helytelenül – átvéve az angol kifejezést, a „gold standard”-ok).

Az egyenértékűség bizonyításánál lényegében ugyanolyan „hipotézisfelcserélés” történik, mint a mellékhatások esetében, mert a cél a különbség hiányának bizonyítása.

Ezeknél a vizsgálatoknál az első fajta hiba felső határa névleg ugyanúgy 5 százalék, mint a korábbiakban, valójában azonban ellenőrizetlen. Hiszen a viszonyítási alapul szolgáló kezelés hatékonyságának bizonyításánál is volt első fajta hiba, azt azonban ennél az újabb vizsgálatnál már nem vették figyelembe. Öt százalék a valószínűsége annak, hogy tévesen állítjuk, hogy az új kezelés legalább olyan jó, mint a régi, de ugyancsak ennyi az esélye annak, hogy az a régi is egyenértékű volt a placebóval. Ha ezt a kettőt összesítjük, meghaladja az 5 százalékot annak az esélye, hogy az új szer hatástalan, vagy egyenesen rosszabb, mint a placebo. Még elgondolni is rossz, mi történik, ha a lánc folytatódik: van egy gyógyszer, mely alig rosszabb, mint az elődje, az pedig egyenértékű egy korábban használatossal, és így tovább...

 

Nullhipotézis-korrekció

A „nem rosszabb, mint a másik” típusú vizsgálatok esetében kiigazításra szorul tehát a hagyományos nullhipotézis. Ennek legegyszerűbb módja a háromkarú vizsgálat, amelyben az új és a régi kezelésben részesülő csoporton kívül placebocsoport is szerepel, az összetett nullhipotézis pedig több egyszerű nullhipotézis együttes teljesülését jelenti. A háromkarú vizsgálat során alkalom nyílik arra, hogy a régi készítmény placebohoz mért hatását újra becsüljék és ugyanakkor az új gyógyszert is össze tudják hasonlítani a régivel.

 

1. példa. Egy fogyókúrás szer placeboval való összehasonlításakor a véletlen besorolás kisördöge úgy intézi, hogy a placebocsoportba azok kerüljenek, akik inkább hajlamosak a hízásra. Ők azután a vizsgált időszakában folyamatosan híznak is. Így a statisztika alapján hatásosnak tűnik a tulajdonképpen semmilyen változást nem okozó gyógyszer.
Singer Júlia
a szerző cikkei

Olvasói vélemény: 6,0 / 10
Értékelés:
A cikk értékeléséhez, kérjük először jelentkezzen be!
hirdetés