A világ nagy orvosi szaklapjainak tartalmából

British Medical Journal – BMJ

A filaggrin génjének defektusai és az allergiás szenzitizáció, illetve az allergiás megbetegedések kockázata: rendszerezett áttekintés és metaanalízis

2009;339:b2433

R. A. H. M. van den Oord és A. Sheikh számos adatbázis felhasználásával (24 vizsgálat eredményeinek összesítésével) vizsgálták, hogy a filaggrin génjének az európai és észak-amerikai népességben 10% körüli gyakorisággal előforduló defektusai növelik-e az allergiás szenzitizáció és az allergiás megbetegedések kockázatát. A családvizsgálatokban 1,91-nak, az eset-kontroll vizsgálatokban 1,57-nak adódott a géndefektust hordozók allergiás szenzitizációjának esélyhányadosa. Az atópiás ekcémára kapott esélyhányadosok: 1,99 (családvizsgálatok), illetve 4,78 (eset-kontroll vizsgálatok). Abban a három vizsgálatban, ahol a filaggrin gén mutációi és az atópiás ekcémában nem szenvedők allergiás rhinitise közti összefüggést tanulmányozták, az esélyhányados 1,78 volt. A filaggrin génbeli mutációk és a két betegség (atópiás ekcéma, allergiás rhinitis) együttes előfordulása közti összefüggést elemző négy vizsgálat szignifikáns összefüggést jelzett, az eset-kontroll vizsgálatok szerinti esélyhányados 2,84. A filaggrin gén mutációi és az atópiás ekcéma mellett előforduló asztma közti összefüggést illetően az esélyhányados 2,79-nak (eset-kontroll vizsgálatok), illetve 2,30-nak (családvizsgálatok) adódott. A génmutációk és az atópiás ekcéma nélküli asztma összefüggése egy vizsgálatban sem volt szignifikáns, a táplálékallergiának és az anafilaxiának a filaggrin génbeli mutációkkal való összefüggését egy vizsgálatban sem kutatták. A szerzők szerint a bőr károsodott barrier funkciójának korai helyreállítása védelmet nyújthat a mutációt hordozó személyeknek a szenzitizálódással és az allergiás betegségek progressziójával szemben.

Szemgyulladás miatt immunszuppresszív kezelésben részesült betegek összesített halálozása és rákhalálozása: retrospektív kohorszvizsgálat

2009;339:b2480

J. H. Kempen és munkatársai öt USA-beli szemészeti klinika betegnyilvántartásának demográfiai, klinikai és terápiás adatait vetették össze az USA országos halálozási nyilvántartásának adataival. A 7957, nem fertőzéses eredetű szemészeti gyulladásban szenvedő beteg közül 2340-en kaptak immunszuppresszív kezelést (antimetabolitot, T-sejt-gátlót, alkiláló szert, tumornekrózis faktor inhibitort). Összesen 66 802 személyév alatt (amiből 17 316 személyév az immunszuppresszív kezelés utáni időszakra esett) 936 beteg halt meg, közülük 230-an rákban (24,6%). Az immunszuppresszív szerrel nem kezelt betegek összhalálozása és daganatos halálozása hasonló volt az USA-beli átlagnépességéhez. Az azathioprinnel, methotrexattal, mikofenolát-mofetillel, ciklosporinnal, szisztémás kortikoszteroiddal, illetve dapsonnal kezelt betegek összes és daganatos halálozása nem tért el lényegesen azokétól, akik nem kaptak immunszuppresszív kezelést. A ciklofoszfamid alkalmazása sem növelte az összhalálozást, a daganatos halálozást pedig nem szignifikánsan növelte. Ugyanakkor a tumornekrózis faktor gátlószerei az összhalálozást 1,99-szeresére, a daganatos halálozást 3,83-szorosára növelték, bár ezt az eredményt további vizsgálatoknak is meg kell erősíteniük.

Holland csecsemők és kisgyermekek középfülgyulladásának kiújulása antibiotikum-kezelést követően 3,5 éven belül

2009;338:b2525

N. Bezáková és munkatársai vizsgálatában 53 hollandiai praxis 168, 6 hónap és 2 év közötti betegét középfülgyulladás miatt vagy napi 40 mg/ttkg amoxicillinnel, vagy placebóval kezelték, és a hosszú távú kimenetelt vizsgálták. Az akut középfülgyulladás az amoxicillinnel kezelt csoportban 63%-os, a kontrollcsoportban 43%-os gyakorisággal újult ki. Mindkét csoportból a betegek 30%-át kellett szakrendelésre beutalni. Fül-orr-gégészeti műtétre az esetek 21%-ában, illetve 30%-ában került sor. A kiújulási adatok újabb érvet szolgáltatnak amellett, hogy a középfülgyulladás miatt kezelt csecsemőknek és kisgyermekeknek csak az előnyök és hátrányok gondos mérlegelése után szabad antibiotikumot rendelni.

Társsal és társ nélkül élő középkorúak kognitív működéseinek későbbi alakulása: lakossági kohorszvizsgálat

2009;339:b2462

K. Hĺkansson és munkatársai 21 éves átlagos követési idejű kelet-finnországi vizsgálatában az 1972-től ötévenként vizsgált résztvevők közül 1449 főt (79%) 65–79 éves korukban újravizsgáltak. Azok a résztvevők, akik korábban (átlagosan 50,4 éves korban) társsal éltek, ritkábban mutatták a kognitív hanyatlás jeleit, mint a többi csoportba tartozók (pl. egyedülállók, özvegyek). A korábban megözvegyült vagy elvált, továbbra is egyedülálló emberek kognitív funkciói a házasokéval, élettársi kapcsolatban élőkével összehasonlítva háromszor olyan gyakran indultak hanyatlásnak. A korán megözvegyült és időskorukban is egyedül élő férfiak és nők körében az Alzheimer-kór kialakulásának esélyhányadosa 7,67-nak adódott. Az Alzheimer-kór szempontjából leginkább veszélyeztetettek azok voltak, akik az apolipoprotein E e4 allélt hordozták, s emellett korán megözvegyültek és időskorukban is egyedül éltek. A szerzők szerint a társsal élőknek olyan kognitív és szociális kihívásoknak kell megfelelniük, amelyek az élet későbbi szakaszában védenek a kognitív hanyatlással szemben. Az özvegyek és elváltak fokozott veszélyeztetettsége további tényezők szerepét valószínűsíti. Az özvegy apolipoprotein E e4 hordozók kiugróan nagy veszélyeztetettségére az Alzheimer-kór szociogenetikai modellje adhat magyarázatot.


The Lancet

A peptikus fekély és az oesophagitis megelőzése famotidinnel kis dózisban acetil-szalicilsavat szedő betegek körében: véletlen besorolásos, kettős vak, placebokontrollos, III. fázisú klinikai vizsgálat (FAMOUS)

2009;374:119–125

A. S. Taha és munkatársai a nagy-britanniai Kilmarnockban (Crosshouse Hospital) kardiovaszkuláris megelőzés céljából napi 75–325 mg acetil-szalicilsavat szedő betegeken vizsgálták a H2-receptor-antagonista famotidin nyálkahártyavédő hatását. Az egyik betegcsoport (n=204) naponta kétszer 20 mg famotidint, a másik (n=200) placebót kapott 12 héten át, majd endoszkópos vizsgálatra került sor (ezen 82 beteg nem vett részt). A famotidin-csoportban szignifikánsan ritkábban alakult ki gyomorfekély (3,4% vs. 15%), nyombélfekély (0,5% vs. 8,5%) és erozív oesophagitis (4,4% vs. 19%). A famotidin-csoportban ritkábban léptek fel nemkívánatos események, mint a kontrollcsoportban (az utóbbiból négy beteget kellett kórházba szállítani felső emésztőrendszeri vérzés miatt). Az eredmények alapján újabb lehetőség kínálkozik a vaszkuláris prevencióra szorulók emésztőrendszeri károsodásának megelőzésére. A vizsgálatot a Merck és az Astellas Pharma támogatta.

A peroxiszóma-proliferátor aktiválta α és γ receptor agonistájaként működő aleglitazar hatása a kardiovaszkuláris betegségek kialakulására 2-es típusú diabetesben: véletlen besorolásos, II. fázisú klinikai vizsgálat (SYNCHRONY)

2009;374:126–135

R. R. Henry és munkacsoportja a Hoffmann-La Roche támogatásával hét ország 47 pontján folytatott SYNCHRONY vizsgálat eredményeiről számol be. Négy-öt hétig tartó, egyszerű vak bevezető periódus után 332 beteg kapott 16 héten át naponta egyszer 50 μg, 150 μg, 300 μg vagy 600 μg aleglitazart, placebót. (n=55 csoportonként), illetve (nyílt vizsgálati elrendezésben) naponta egyszer 45 mg pioglitazont (n=57). Az elsődleges kimeneteli változó a kezeléseknek a HbA1c értékére gyakorolt hatása volt. Az aleglitazar hatására (vs. placebo) a HbA1c szignifikánsan és dózisfüggően csökkent, a napi 50 μg aleglitazart szedő csoportban –0,36%, a napi 600 μg-ot szedő csoportban –1,35% volt az átlagos HbA1c-változás. A változás időbeli alakulása alapján 16 hét alatt a gyógyszer még nem fejtette ki maximális HbA1c-csökkentő hatását. Dózisfüggő mellékhatás volt az ödéma, a hemodilúció és a hízás. Napi 300 μg-nál kisebb dózisú aleglitazar-kezelés mellett pangásos szívelégtelenség nem fordult elő, ödéma ritkábban jelentkezett, mint pioglitazon, és nem gyakrabban, mint placebo adása mellett, s az aleglitazart szedő betegek kevesebbet híztak, mint a pioglitazont szedők. Ezek az eredmények utat nyitnak az új gyógyszer III. fázisú klinikai vizsgálata előtt.


Journal of American Medical Association (JAMA)

Tubuláris diskectomia, illetve hagyományos microdiskectomia az isiász kezelésében: véletlen besorolásos, kontrollcsoportos vizsgálat (SIPS)

2009;302(2):149-158

M. P. Arts és munkatársai a Spine Intervention Prognostic Study (SIPS) keretében azt vizsgálták, hogy a transzmuszkuláris tubuláris diskectomia mennyire hatékony módszer a lágyéki porckorongsérv okozta isiász kezelésében. A vizsgálatba hét hollandiai kórházban összesen 328, 18–70 éves beteget vontak be, aki lágyéki porckorongsérv miatt tartós (több mint 8 hete fennálló) alsó végtagi fájdalmakat panaszolt. A követés 1 évig tartott. Az isiász funkcionális súlyosságának értékelésére kidolgozott kérdőív (Roland–Morris Disability Questionnaire, RDQ) pontszáma alapján a tubuláris diskectomia és a hagyományos microdiskectomia hasonló eredményt adott a műtét utáni első évben, illetve 8 héttel a műtét után (nem szignifikáns különbséggel az utóbbi javára). A betegek által vizuális analóg skálán értékelt alsó végtagi fájdalom és deréktáji fájdalom kedvezőbben alakult a hagyományos módszerrel kezelt csoportban.

Csökkentett dózisú heptavalens konjugált pneumococcus vakcina hatása az orr-garat váladékban pneumococcust hordozók arányára: véletlen besorolásos, kontrollcsoportos vizsgálat

2009;302(2):159-167

E. J. M. van Gils és munkatársai 1003 holland csecsemő egyik csoportjának 2 dózisban (2 és 4 hónapos korban), a másiknak 2+1 dózisban (2, 4 és 11 hónapos korban) adtak csökkentett dózisú pneumococcus-7 vakcinát (PCV-7); a kontrollcsoport nem kapott PCV-7 védőoltást. Tizenkét hónap után mindkét oltott csoportban szignifikánsan csökkent a vakcina szerotípusának megfelelő pneumococcusokat az orr-garat váladékban hordozó kisdedek aránya (a három csoportban: 25% vs. 20% vs. 38%). Míg a 2+1 oltási protokoll mellett 18, illetve 24 hónap alatt 16, majd 14%-ra csökkent a hordozók aránya; addig két dózis vakcina adása után 24% (18. hónap), illetve 15% volt ez az arány. A kontrollcsoportban a pneumococcus nasopharyngealis hordozóinak aránya mindvégig 36–38% körül volt.

A szív struktúrájával és működésével összefüggő genetikai különbségek: a teljes genomra kiterjedő adatok metaanalízise és replikálása

2009;302(2):168-178

R. S. Vasan és munkatársai először öt lakossági kohorszvizsgálat metaanalízisét végezték el (n=12 612, 55%-uk nő, életkor: 26–95 év, 1978–2008), s ezek alapján becsülték kb. 2,5 millió egynukleotid-polimorfizmusnak az echokardiográfiás lelet paramétereivel való összefüggését, majd a paraméterekkel szignifikáns összefüggést mutató polimorfizmusokat két újabb kohorszban (n=4094) tesztelték. A munka első fázisában 16 genetikai lokuszt hoztak kapcsolatba öt echokardiográfiás paraméterrel: egyet-egyet a bal kamra belső méreteivel, illetve a szisztolés diszfunkcióval, hármat-hármat a bal kamra tömegével, illetve falvastagságával és nyolcat az aortagyök átmérőjével. A második munkafázisban kapott eredmények szerint a bal kamra diasztolés dimenzióival összefüggő 6q22 lokusz e paraméter varianciájának csupán az 1%-ára adott magyarázatot; az aortagyök méretével összefüggő 5q23, 12p12, 12q14 és 17p13 lokuszokat e paraméter varianciájának 1–3%-áért lehetett felelőssé tenni.


New England Journal of Medecine – NEJM

A poli-(ADP-ribóz)-polimeráz (PARP) gátlása BRCA-mutációt hordozó személyek daganataiban

2009;361:123–134

A PARP gátlása elvben lehetőséget nyújt a DNS-repair örökletes hibáival kapcsolatban álló daganatos betegségek, így a BRCA1- és BRCA2-mutációk talaján kialakuló daganatok kezelésére. Első fázisú klinikai vizsgálatukban P. C. Fong és munkatársai az olaparib nevű, szájon át adható PARP-inhibitor hatását, farmakokinetikai és farmakodinamikai tulajdonságait tanulmányozták. Összesen 60 beteget kezeltek, akik közül 22-en bizonyítottan BRCA1- vagy BRCA2-mutációt hordoztak. Az olaparib dózisát a kezdeti napi 10 mg-ról (minden 3 hétből 2 héten át) napi kétszer 600 mg-ra emelték. A dózist korlátozó toxikus hatás a naponta kétszer 400 mg olaparibot szedő betegek között nyolcból egy esetben (hangulatváltozás és fáradtság), a naponta kétszer 600 mg olaparibot szedők között ötből két esetben (thrombocytopenia, illetve szomnolencia) jelentkezett. Ezért kialakítottak egy újabb, csak BRCA-mutációt hordozó betegekből álló betegcsoportot, amely naponta kétszer 200 mg olaparibot kapott. A farmakokinetikai vizsgálatok a gyógyszer gyors felszívódását és kiürülését igazolták, a farmakodinamikai mérések megerősítették a PARP gátlását a perifériás vér mononukleáris sejtjeiben, a szemöldök szőrtüszősejtjeiben és a daganatszövetben. Objektív tumorellenes hatást csak a BRCA-mutációt hordozó (petefészek-, emlő- vagy prosztatarákban szenvedő) betegek esetében lehetett igazolni.

Nyulak és majmok belégzéses lépfenefertőzésének kezelése raxibacumabbal

2009;361:135–144

A raxibacumab a lépfenetoxin egyik komponense („protektív antigén”) ellen termeltetett humán IgG1λ monoklonális antitest. T-S. Migone és munkatársai nyulakon és majmokon négy véletlen besorolásos, placebokontrollos vizsgálatban tanulmányozták, milyen hatást fejt ki ez a gyógyszer profilaktikusan, illetve a betegség jelentkezése után. A kísérleti állatok a B. anthracis spóráit tartalmazó aeroszolból lélegezték be a letális dózis mediánjának mintegy százszorosát (a profilaktikus kísérletekben), illetve mintegy kétszázszorosát (a terápiás intervenciós kísérletekben). A terápiás intervenciós vizsgálatokban a protektív antigénnek a szérumban történő kimutatása és/vagy a testhőmérséklet jelentős emelkedése esetén az állatok intravénás bólusban placebót, illetve raxibacumabot kaptak (utóbbit 20 mg/ttkg vagy 40 mg/ttkg dózisban). A kimenetelt a 14 napos (nyulak), illetve a 28 napos (majmok) túlélési aránnyal mérték. Mind a nyulak, mind a majmok esetében időbeli összefüggést találtak a protektív antigén megjelenése és a bacteriaemia kialakulása között. A terápiás intervenciós vizsgálatokban szignifikánsan nagyobb volt a 40 mg/ttkg raxibacumabbal kezelt nyulak túlélési aránya, mint a placebóval kezelteké (8/18 vs. 0/18). Az aktív kezelés a majmok túlélésében is szignifikáns javulást hozott (9/14 vs. 0/12). A 333 önként jelentkezőn végzett humán vizsgálatokban a 40 mg/ttkg dózisban adott raxibacumab féléletidejét 20–22 napnak találták, és a gyógyszer maximális szérumkoncentrációja meghaladta az állatkísérletekben védő hatásúnak bizonyult szintet.

A súlyos fertőzések gyakoriságának változása a gyógyszeres terhességmegszakítás protokolljában történt változások után: retrospektív vizsgálat

2009;361:145–151

M. Fjerstad és munkatársai azt vizsgálták, hogyan változott a súlyos fertőzések gyakorisága az után, hogy a gyógyszeres terhességmegszakításban a misoprostol hüvelyi alkalmazását (2006 márciusától) a buccalis alkalmazás váltotta fel, amit egyéb, az infekciókontrollt szolgáló intézkedések is kísértek (nemi úton terjedő fertőzésekre irányuló teszt vagy antibiotikum rutinszerű alkalmazása). A protokoll változásakor a súlyos fertőzések gyakorisága (1000 gyógyszeres terhességmegszakításra vonatkoztatva) szignifikánsan, előbb 0,93-ról 0,25-ra, majd rutinszerű antibiotikum-használat mellett 0,25-ról 0,06-ra csökkent, ami a kezdeti gyakorisághoz képest 93%-os csökkenést jelent.

Nincs összefüggés a folátreceptor elleni autoantitestek jelenléte és a velőcső-záródási rendellenességek előfordulása között

2009;361:152–160

A. Molloy és munkatársai Írországban olyan anyák 1993-ban és 1994-ben vett vérmintáit elemezték (n=103), akiknek volt már velőcső-záródási rendellenességgel szövődött terhességük. A kontrollcsoportok: 103 nő velőcső-záródási rendellenesség nélküli terhességgel, 58 nő korábbi terhesség nélkül, illetve 36 férfi. A második vizsgálat – 37, ill. 22 anya (eset, ill. kontroll), 10 nő korábbi terhesség nélkül és 9 férfi bevonásával – annak megerősítésére szolgált, hogy a minták tárolása nem károsította a folátreceptor elleni autoantitesteket. Minden mintában vizsgálták a folátreceptort blokkoló, illetve ahhoz kötődő autoantitestek jelenlétét. Az 1. vizsgálatban az anyák között (eset vs. kontroll) 17, illetve 13%-os gyakorisággal mutattak ki folátreceptort blokkoló és 29, illetve 32%-os gyakorisággal folátreceptorhoz kötődő autoantitesteket. A második vizsgálat is hasonló eredményeket hozott, így valószínűtlen, hogy a minták autoantitestjei lebomlanának. Az eredmények szerint a vizsgált ír népességben nincs összefüggés a velőcső-záródási rendellenességek előfordulása és a folátreceptor elleni autoantitestek jelenléte között.

Egy génterápiás vizsgálatban történt haláleset okairól

2009;361:161–169

K. M. Frank és munkatársai arról számolnak be, hogy egy beteg, aki rheumatoid arthritis miatt szisztémás immunszuppresszív kezelésben részesült és részt vett egy génterápiás vizsgálatban, retroperitoneális vérzéssel szövődött disszeminált hisztoplazmózisban meghalt. A vizsgálat a 2-es típusú adeno-asszociált vírus (AAV) segítségével az ízületekbe juttatott TNF-α-antagonista hatásának vizsgálatára irányult. A fertőzés legvalószínűbb oka az volt, hogy a beteg (olyan területen, ahol a hisztoplazmózis endémiás) egyidejűleg anti-TNF-α- és egyéb immunszuppresszív kezelést is kapott. Az eset felhívja a figyelmet arra, hogy anti-TNF-α-kezelés során gondolnunk kell a fertőzéses szövődmények, köztük az endémiás mikózisok lehetőségére.


Medical Online