A világ nagy orvosi szaklapjainak tartalmából
British Medical Journal – BMJ
Légylárva-terápia lábszárfekély ellen (VenUS II vizsgálat)
2009;338:b773
J. C. Dumville és munkatársai 267 beteget választottak be véletlen besorolásos, kontrollos vizsgálatukba. A betegeknek legalább egy vénás vagy vénás-artériás fekélyük volt, melynek legalább 25%-át pörk vagy nekrotikus szövet borította, boka-kar indexük elérte vagy meghaladta a 0,6-et. A betegeket szabad és zacskós légylárvákkal (nyüvekkel), illetve hidrogéllel kezelték. Az elsődleges kimeneteli változó a legnagyobb fekély gyógyulásáig eltelt idő volt, a másodlagos kimeneteli változók pedig a sebtisztításig (debridement) eltelt idő, az egészséggel kapcsolatos életminőség, a baktériumterhelés, a methicillin-rezisztens Staphylococcus aureus jelenléte, a nemkívánatos események és a fekéllyel összefüggő fájdalom. A gyógyulásig eltelt időben a lárvaterápia nem hozott szignifikáns változást a hidrogélhez képest. A sebtisztításig eltelt idő szignifikánsan rövidebb lett a lárvaterápia hatására. A fekéllyel összefüggő fájdalom szignifikánsan erősebb volt a légylárvákkal kezelt csoportokban. Az egyéb kimeneteli változókban nem volt értékelhető különbség a kezelési csoportok között.
A méhnyakrák incidenciája több negatív kenet után, 50 éves korig: prospektív, megfigyeléses vizsgálat
2009;338:b1354
M. Rebolj és munkatársai a hollandiai országos egészségügyi nyilvántartások alapján megállapították, hogy 218 847 olyan nő közül, aki a harmadik negatív kenet idején 45–54 éves volt, illetve 445 382 olyan nő közül, aki a harmadik negatív kenet időpontjában 30–44 éves volt, 45-en, illetve 105-en betegedtek meg méhnyakrákban 10 év alatt. A követés során a két korcsoportban hasonló volt a szűrés intenzitása. A méhnyakrák kumulatív incidenciája tízéves követés után a fiatalabb korcsoportban 41/100 000-nek, az idősebb korcsoportban 36/100 000-nek adódott. A méhnyak intraepithelialis neopláziájának (grade I+) kumulatív incidenciája a fiatalabb csoportban kétszer akkora volt, mint az idősebbek között. Az eredmények alapján a méhnyakrák szűrését több negatív kenet után sem célszerű fiatalabb korban leállítani.
A szervek átültetéséhez való hozzátartozói hozzájárulását befolyásoló módosítható tényezők
2009;338:b991
A. L. Simpkin és munkatársai a Medline, az Embase és a CINAHL adatbázisát tekintették át. Húsz, a témába vágó obszervációs vizsgálatot találtak; véletlen besorolásos, kontrollos vizsgálat egy sem akadt. A szervátültetés elutasításának ritkább előfordulásával összefüggő tényezők: a szervek átültetésének előnyeivel kapcsolatos információk átadása, a potenciális szervdonorok magas szintű ellátása, az agyhalál mibenlétének a hozzátartozókkal való megértetése, a halál bejelentésének és a szervek eltávolítására vonatkozó kérelemnek a különválasztása, a szervek átültetésére vonatkozó kérelem bizalmas előterjesztése és gyakorlott szakemberek bevonása a kérelem előterjesztésébe. Ezeken a tényezőkön keresztül valószínűleg jelentősebb és gyorsabb hatást lehetne gyakorolni az átültethető szervek számának alakulására, mint a törvényi szabályozás eszközeivel vagy más hosszú távú stratégiákkal.
The Lancet
Cetuximab és kemoterápia előrehaladott stádiumú, EGFR-pozitív nem kissejtes tüdőrákban: nyílt, véletlen besorolásos, III. fázisú vizsgálat (FLEX vizsgálat)
2009;373:1525–1531
R. Pirker és munkatársai 2004 és 2006 között 557 beteget kemoterápiában és cetuximab-kezelésben, 568 beteget csak kemoterápiában részesítettek. A betegek III.B vagy IV. stádiumú nem kissejtes tüdőrákban szenvedtek. A kemoterápia cisplatin (80 mg/m2 iv. infúzió az első napon) és vinorelbin (25 mg/m2 iv. infúzió az 1. és 8. napon) háromhetes ciklusokban ismételt adásából állt. A cetuximabból az 1. napon 400 mg/m2-t kaptak a betegek iv. infúzióban 2 óra alatt, majd a 8. naptól hetenként 250 mg/m2-t 1 óra alatt. A cetuximab-kezelés a kemoterápia befejezése után is folytatódott, amíg a betegség nem progrediált vagy elfogadhatatlan toxikus mellékhatás nem lépett fel. A cetuximabbal is kezelt betegek átlagos túlélési ideje hosszabb volt, mint a csak kemoterápiában részesült betegeké (11,3 hónap vs. 10,1 hónap, p=0,044). A cetuximab-kezeléssel összefüggő leggyakoribb mellékhatás a kb. 10%-os arányban jelentkező akneszerű kiütés volt. A vizsgálatot a Merck támogatta.
Rekombináns humán vörösvérsejtképzést serkentő gyógyszerek és a rákbetegek halálozása: véletlen besorolásos vizsgálatok metaanalízise
2009;373:1532–1542
J. Bohlius és munkatársai olyan véletlen besorolásos kontrollos vizsgálatokat vettek fel metaanalízisükbe, amelyekben anémiás rákbetegeket vérképzést stimuláló szerekkel (epoetin-alfa, epoetin-béta, darbepoetin-alfa) és vörösvérsejt-transzfúzióval, illetve csak vörösvérsejt-transzfúzióval kezeltek. Elsődleges kimeneteli változóként az aktív vizsgálati időszakon belüli halálozást és a maximális követési idő utáni túlélést értékelték. Összesen 53 vizsgálat 13 933 betegének adatait vették figyelembe. Az aktív vizsgálati szakaszban 1530 beteg, a vizsgálatok teljes időtartama alatt 4993 beteg halt meg. A vörösvérsejtképzést serkentő kezelés növelte a halálozást az aktív kezelés ideje alatt, és rontotta az összesített túlélést. A 10 441, kemoterápiában részesült beteg (38 vizsgálat) aktív kezelési időszakon belüli halálozása és a teljes vizsgálati időszak alatti halálozása a vörösvérsejtképzést serkentő készítmények hatására nem szignifikáns mértékben nőtt. A vörösvérsejtképzés serkentésének hatásában nem volt számottevő különbség a különféle rákellenes terápiákat alkalmazó vizsgálatok között.
New England Journal of Medecine – NEJM
A korai és a késleltetett antiretrovirális kezelés hatása a HIV-fertőzöttek túlélésére (NA-ACCORD vizsgálat)
2009;360:1815–1826
M. M. Kitahata és munkatársai az Egyesült Államokban és Kanadában összesen 17 517 beteg részvételével két párhuzamos elemzést végeztek 1996 és 2005 között. Korábban egyik beteg sem kapott antiretrovirális kezelést. Az első elemzésben (n=8362) az esetek 25%-ában 351 és 500 közötti CD4+ sejtszám mellett kezdték a kezelést, 75%-ban vártak még vele. Megfelelő korrekciók után a késleltetve kezelt csoport halálozási kockázata 69%-kal nagyobbnak adódott, mint a korai kezelésben részesült csoporté. A másik elemzésben (n=9155) az esetek 24%-ában 500 feletti CD4+ sejtszámnál indították az antiretrovirális kezelést, az esetek 76%-ában vártak még vele. Ez esetben a korai kezelésben nem részesült betegek halálozásának relatív kockázata a korai kezelésben részesült betegekéhez képest 1,94 volt. Eszerint a CD4+ sejtszámtól függő korai antiretrovirális kezelés szignifikánsan javítja a HIV-fertőzöttek túlélési mutatóit.
Telaprevir, valamint peginterferon és ribavirin 1-es genotípusú hepatitis C vírus okozta krónikus HCV-fertőzésben (PROVE1 vizsgálat)
2009;360:1827–1838
J. G. McHutchison és munkatársai II. fázisú, véletlen besorolásos, kontrollos vizsgálatában a kontrollcsoport (n=75) heti 180 μg peginterferon-α2a-t és testsúlytól függően napi 1000 vagy 1200 mg ribavirint kapott 48 hétig, valamint placebót az első 12 hétben. A telaprevirral kezelt betegek 12 hétig kapták ezt a szert (az első napon 1250 mg-ot, majd nyolcóránként750 mg-ot). A fenti peginterferon–ribavirin (PR) kezelést az egyik telaprevir-csoportban (n=17) 12 hétig, a másikban (n=79) 24 hétig, a harmadikban (n=79) 48 hétig folytatták. A tartós virológiai válasz aránya a kontrollcsoportban 41% volt. A telaprevirral kezelt három csoportban – a PR kezelés növekvő időtartama szerinti sorrendben – 35%-os, 61%-os, illetve 67%-os arányban értek el tartós virológiai választ. A telaprevir-csoportokban gyakrabban kellett mellékhatás miatt abbahagyni a kezelést. A kezelés abbahagyásának leggyakoribb oka a bőrkiütés volt.
Telaprevir és peginterferon ribavirinnel vagy a nélkül 1-es genotípusú hepatitis C vírus okozta krónikus HCV-fertőzésben (PROVE2 vizsgálat)
2009;360:1839–1850
C. Hézode és munkatársai 334 beteget osztottak véletlenszerűen négy kezelési csoportba. Az egyes csoportok telaprevirt (1250 mg az első napon, majd nyolcóránként 750 mg), peginterferon α-2a-t (heti 180 μg) és ribavirint (testsúlytól függő adagban) kaptak különféle kombinációkban. A TR12PR24 csoport kezelése (n=81): 12 hétig telaprevir, peginterferon és ribavirin, majd újabb 12 hétig peginterferon és ribavirin. A T12PR12 csoport (n=82) kezelése: telaprevir, peginterferon és ribavirin 12 hétig. A T12P12 csoport (n=78) kezelése: telaprevir és peginterferon 12 hétig. A PR48 (kontroll-) csoport 48 hétig peginterferont és ribavirint kapott. A tartós virológiai válasz aránya a T12PR12 és T12P12 csoportban együttvéve 48%, a kontrollcsoportban 46% volt. A T12PR12 csoportban 60%-os, a T12P12 csoportban azonban csak 36%-os arányban értek el tartós virológiai választ. A T12PR24 csoportban kapott 69%-os válaszarány szignifikánsan nagyobb volt a kontrollcsoport válaszarányánál. Mellékhatások (pruritus, kiütés, anémia) gyakrabban léptek fel a telaprevirral kezelt csoportokban, mint a kontrollcsoportban.
Rosuvastatin a vénás tromboembólia megelőzésében: véletlen besorolásos vizsgálat
2009;360:1851–1861
R. J. Glynn és munkatársai 17 802, egészségesnek látszó férfit és nőt, akinek az LDL-koleszterin-szintje 3,4 mmol/l alatt volt, C-reaktív protein szintje pedig elérte vagy meghaladta a 2,0 mg/l-t, napi 20 mg rosuvastatinnal vagy placebóval kezeltek legfeljebb 5 évig. A követési idő (medián: 1,9 év) alatt tünetekkel járó tromboembólia 94 esetben lépett fel: 34 esetben a rosuvastatin- és 60 esetben a placeboágon (0,18 vs. 0,32 eset/100 személyév). A megfelelő értékek a „nem provokált” (ismert malignus megbetegedéssel, traumával, hospitalizációval, illetve műtéttel nem összefüggő) vénás tromboembóliára vonatkozóan 0,10 vs. 0,17 eset/100 személyév, a provokált vénás tromboembóliára vonatkozóan 0,08 vs. 0,16/100 személyév. A rosuvastatin-csoportban a tüdőembólia, illetve a mélyvénás trombózis rátája 0,09 (vs. 0,12), illetve 0,09 (vs. 0,20) volt. Az összes tromboembóliás betegség, a provokált vénás tromboembóliás megbetegedések és a mélyvénás trombózisok számában a rosuvastatin- és a placebocsoport között talált különbség szignifikánsnak bizonyult. Minden vizsgált alcsoportban hasonló tendenciát figyeltek meg. A vérzéses események számában nem volt szignifikáns különbség a csoportok között.
Medical Online
