A politika esete a kórházbezárásokkal
2016. július 15. 06:15
Nem presztízs-beruházású szuperkórházat kell építeni, hanem egységes elvek szerint kell megszervezni az egészségügyi ellátást országosan, beleértve a fővárost is. A mondás régi, de a megvalósítás mindig elakadt valahol, írja blogjában Kincses Gyula exállamtitkár.
- Alagút a Kútvölgyi és a János között?
- Az alapdíjemeléstől a kancelláriákig
- Valóban kérdéses a dél-budai centrum helye
- Centrumok és társkórházak – 50 milliárd a főváros egészségügyére
- Vétót emeltek a kancellária-rendszer ellen
- Kancellária-rendszer: a miniszterrel tárgyal a Kórházszövetség (Frissítve!)
Az egészségügyben 6 év kormányzati tétlenség után végre talán elindul valami. Elöljáróban: az egészségügyi ellátórendszer fejlesztéséről nincs külön véleményem kormányzati és ellenzéki időkre. (Már csak azért sem, mert az egészségügy nemzetközi fejődési tendenciáit nem a magyar politikai élet ciklicitása határozza meg.) Amit gondoltam a kórház-átalakításról 1997-ben Szabó György alatt, amin dolgoztunk Rácz Jenővel és munkatársaival 2004-és 2006 között annak a bizonyos 500 milliárd uniós fejlesztési pénznek (amivel most Lázár villog) a megszerzésével és értelmes felhasználásával kapcsolatban, valamint a Molnár Lajos féle kórházi reform: egyenes ív, a szakmai determinációkból – kényszerekből és az orvostudomány fejlődése adta lehetőségekből kiindulva. És nyilatkozatmorzsákból összerakott kép alapján azt gondolom, hogy fő vonalaiban, alapelveiben nagyjából ebbe az ívbe illik bele mindaz, ami kiszivárgott a főváros egészségügyi ellátásának mostani átalakításáról. Azaz az alapirány vélhetően jó, szükségszerű, tehát támogatandó. (De sajnos nem tehetjük hozzá, hogy a „francba a részletekkel”…), írja az "egészségpolitológus". (...)
Nem szuperkórházat, hanem bázis-kórházat!
A kórházak „fejlődéstörténetében” leírtak alapján egyértelmű, hogy nem presztízs-beruházású szuperkórházat kell építeni, hanem egységes elvek szerint kell megszervezni az egészségügyi ellátást országosan, beleértve a fővárost is. A mondás régi, de a megvalósítás mindig elakadt valahol. 2010 előtt a Fővárosban az osztott tulajdonviszony volt a rendrakás fő akadálya, ez már öt éve elhárult…
De tényleg: nem (egy) szuperkórház, hanem bázis-kórházak hálózata kell, és térségi – nem pedig fővárosi – szemléletben. Azért használom a bázis-kórház kifejezést, mert nem elvárható, hogy a gyűlölt Molnár Lajos – Gyurcsány kormány időszak szóhasználatát (súlyponti kórház) vegye át a jelenlegei kormány. (Érjük be azzal, hogy az államtitkárság azokhoz az ellátás-szervezési elvekhez tér vissza, és ez a fontosabb!)
A feladat tehát: Ki kellene végre jelölni azt az alapkórház hálózatot, ami egyenletes hozzáféréssel biztosítja az ország területén a sürgősségi ellátást és a korszerű, eszköz- és műszerigényes, korházi kezelést igénylő ellátásokat. Ezt célozta Molnár Lajos projectjében a súlyponti kórházak rendszere, és ezért volt jó az, hogy a súlyponti kórházak kijelölésénél nem az alkalmassági, hanem az elérhetőségi szempontok domináltak. Igen, a karcagi, fehérgyarmati, vagy sátoraljaújhelyi kórház alkalmatlan volt a súlyponti szerepre. De a térképre nézve egyértelmű, hogy szükség lenne arra, hogy alkalmas legyen, hiszen pl. a Szolnok – Eger – Debrecen – Berettyóújfalu – Békéscsaba ötszögön belül nincs „igazi” kórház. És amíg a Szolnok – Debrecen táv 130 km, addig Békéscsabától 18 km-re van a gyulai kórház… Karcagra tehát szükség lenne. (...)
Mit kellene tenni?
Igen, örülök annak, hogy 6 év tétlenség után végre tenni akar valamit a kormány, és az alapirány jó. Ennek az írásnak a célja nem a reform ellehetetlenítése, hanem támogatása, jobbá tétele.
Lelkesedésem az alábbi kiegészítésekkel értendő.
Kellene egy nyilvános, megvitatható program
Meg kellene végre mondani, hogy mi a reform-folyamat célja, milyen a célmodell, amihez készülnek a ki-ki kerülő puzzle elemek. Ebben a ciklusban még az olyan alapvető változások is suttyomban mennek végre, mint hogy felszámolják a társadalombiztosítást és NHS (vagy inkább a kádári egészségügy ráncfelvarrása?) típusú egészségügyi rendszerre állunk át. Mert meggyőződésem, hogy nem igaz az, hogy ad hoc ötletekkel véletlenül sodródunk, a folyamatok igenis tudatosak, csak nem mondják nem nekünk a célt, és eldugják a térképet. Kellene egy nyilvános program, amit meg lehet vitatni, amihez lehet viszonyulni. Elképzelhető, hogy a mostani lépések akár levezethetők a Semmelweis tervből, de akkor azt kell aktualizálni, részletezni. De ki kell állni, el kell mondani, és meg kell vitatni.
A politika szálljon ki a buliból!
A politika hagyja az államtitkárságot dolgozni, és ne beszéljen bele állandóan. A politika dolga ebben a források biztosítása, és a szükségszerűen bekövetkező balhé bevállalása, az egész folyamat kommunikálása. (Az államtitkárság viszont álljon szóba a szakmával!)
Nem főváros, és nem kórházügy
Amint írtam: nem a főváros egészségügyi rendszerét kell kitalálni, hanem az egész országban egységes, regionális szemléletben kell átalakítani az egészségügyet. (Vidéken nagyobb a rend, ezért most tényleg a Főváros következik.) Tehát nem a kórházügyet kell rendbe tenni, újratervezni, hanem az ellátórendszert egyben: az egyes ellátási szintek, típusok (kórház, rendelőintézet, alapellátás) arányát, egymáshoz való viszonyát és főleg mindehhez az egyes szintek kompetenciáját, azaz tevékenységi szintjét kell összerendezetten átalakítani. A kórházügy csak a járóbeteg-ellátás és az alapellátás megerősítése esetén alakítható át eredményesen. Vidéken erre jó alapot nyújt az előző ciklusban uniós forrásból épült kistérségi járóbeteg-központok rendszere. Tudjuk, hogy az alapellátás jelenlegi modellje belátható időn belül összeomlik (ma is közel félmillió ember és tartósan háziorvos nélkül), és a reális új modell, a csoportpraxis eleve más feladatmegosztást kíván, hiszen több feladatot vállal magára, mint a mai háziorvosi rendszer.
De ha már Főváros: akkor se főváros, hanem a központi régió. Tehát a központi régió egészére kell kijelölni a báziskórházakat, és ezen belül kell négyet kiemelt centrummá (politikai nevén: szuperkórházzá) tenni. A központi régióban várhatóan az alábbi kórházakat kell báziskórházzá tenni. Budapesten: Szent Imre kórház, mint szuperkórház, az Észak-budai Szuperkórház, a Honvédkórház, az Uzsoki és az Országos Idegtudományi Intézet összevonásából előálló kórház, a Bajcsy Kórház, a Dél-pesti kórház, és végül a Nagyvárad téri szuperkórház. Ez 7 kórház a fővárosban, és amíg nincs kész az észak-budai centrum, addig nem szabad visszafejleszteni, bezárni a Jánost. Pest megye ellátásába besegít a Bajcsy és a Dél-pesti kórház, és biztos, hogy alap-kórházzá kell tenni a kistarcsai Flór Ferenc kórházat és a váci kórházat. Megvitatható még Cegléd. A központi régióban ez 9-10 kórház, ami 3 millió ember folyamatos ellátását biztosítja.
Nem önmagában az ellátórendszer reformja, hanem összehangolt globális reform a kancellária-rendszer kapcsán
Arról is írtam fentebb, hogy az igazságos hozzáférésű, biztonságos ellátást nyújtó kórház-rendszer kialakításához nem a csúcsintézményeket, centrumokat (új néven szuperkórházakat) kell kijelölni, hanem a bázis-intézményeket (lánykori néven: súlyponti kórház), melyek az egész országban biztosítják a folyamatos, széles spektrumú ellátást. Ami a fontosabb: a báziskórházak rendszerét össze kellene kötni a kancellária rendszerrel. A kancellária-rendszernek eleve a neve is rossz: normális megközelítésben nem revizor, kiadás-nyirbálási cenzor, hanem egy terület (terület, és nem kórházhalmaz!) ellátás-szervezési igazgatója. Az lenne értelmes és hasznos, ha az ő feladata lenne a terület ellátásának megszervezése, és ehhez kapacitás-szabályozási és „TVK-gazdálkodási”, azaz forrásallokációs jogosítványokkal is rendelkezne.
Az alapelv: egy bázis-kórház = egy ellátás-szervezési egység = egy igazgatóság (kancellár). Tehát: az egyes báziskórházak köré ki kell jelölni az „alá” tartozó társintézményeket – beleértve az alapellátást – és a hozzá tartozó ellátási területet. Ez így egy ellátás-szervezési egység. Ez országosan kb. 35-40 ellátás-szervezési egységet jelent, és egy területhez így 250.000-300.000 ember tartozna, ami a kiemelt és ritka nagykockázatok kivételével már megfelelő méret egy kockázatközösség kialakítására is. (Nem biztosításról, hanem ellátásgazdálkodási egységről beszélek.)
Meg kell tudni mondani azt, hogy egy ellátás-szervezési területnek milyen ellátási képességekkel és elérési normákkal kell rendelkeznie, és ehhez kell hozzárendelni a terület finanszírozását. Ebből az összegből gazdálkodva szervezi meg az ellátás-szervezési igazgató az adott terület ellátórendszerének szerkezetét, az egyes egységek feladatát, a terület prevenciós programjait.
Mindez működhetne „ellátás-gazdálkodó” nonprofit GT-ként is. A nagy levegővétel az lenne, ha el lehetne jutni oda – hogy mint régen az úgynevezett Irányított Betegellátási Rendszerben (IBR) – az ellátás-szervező nem OEP finanszírozási kvótákat kap, amivel szabadon gazdálkodik, hanem az ellátás-szervezési területen élők (azaz az ellátandó személyek) után fejkvóta alapján kap bevételt. A térség szabad kezet kap a belső erőforrás-elosztásra – szabályozásra, („belül” nem kötelező pl a HBCs alapú elszámolás), és eldöntheti, hogy mi az, amit saját ellátórendszerével saját maga nyújt, és mi az, amit külső szolgáltatótól vásárol. Ha okosan – jól működnek, eredményes prevenciós munkát végeznek, akkor ennek haszna, megtakarítása ott, helyben marad. (A többlet prevenció eddig helyi költség és OEP haszon volt…) A megtakarításból lehet érdekeltségi rendszereket (premizálás) működtetni, fejlesztéseket és egészségfejlesztési programokat finanszírozni. Egy ilyen szervezet már tényleg érdekelt a valós ellenőrzésben, minőségbiztosítási rendszerek működtetésében, hiszen a „hiba” költségét ő viseli. Valójában mindez akár levezethető a Semmelweis Terv homályos utalásaiból, tehát kormánykonform, echte Fideszes ötlet. Akkor meg hajrá, meg kellene csinálni!
Összegzés-féle
Van esély arra, hogy az egészségügy átalakítása 10 év után ismét egy aktívabb szakaszba ér. Az orvostudomány, a technológia fejlődése miatt ez elkerülhetetlen, de az átalakítást, feladat és hatáskör átrendezését követeli az egyre nyomasztóbb szakemberhiány is. Az átalakítás egyes kiderült részletei akár üdvözölhetők is, de egyes elemek kiragadott látványfejlesztése helyett ki kellene állni egy komplex programmal, amiben lényegesen kevesebb, de jól felszerelt, éjjel nappal elérhető kórház biztosítja a szükséges „súlyos” ellátást, az ellátási események zömét a járóbeteg-ellátásba viszi, és egészségük megtartásában érdekeltté tett partnerré teszi a betegeket. Ehhez új szervezeti és finanszírozási modellt kell találni. Ennek jó alapja lehet az, ha a bevezetni kívánt kancellári rendszer nem spórológépként működik, hanem egy terület ellátás-gazdálkodásáért felelős szervezetként, ami megteremti a szereplők érdekeltségét a célszerű működésben, magatartásban.
(forrás:
Kincses Gyula blogja)
