A miniszterek köszönik, de ma nem kérnék egykori posztjukat...

A foglalkoztatás növelése és a demográfiai áttörés elősegítése szerepel a kormány fő célkitűzései között; nem véletlen, hogy e témák a jövő évi büdzsében is kiemelt szerepet kapnak, vázolta a Nemzetgazdasági Minisztérium államháztartásért felelős államtitkára a Figyelő, immár XXXI. alkalommal megtartott Medicina konferenciáján. Bár Banai Péter Benő szerint az éves költségvetés a „kompromisszumok művészete”, ennek azt a célt kell szolgálnia, ami „előbbre viszi” az országot. E művészeti aktus során az egészségügy sem járt rosszul az elmúlt évek során, hiszen például – derült ki az államtitkár által közölt számokból – a gyógyító-megelőző ellátásokra fordított összeg a 2010-es 757,5 milliárdról 982,4 milliárdra nő 2016-ra. Jövőre egyébként, az idei évhez képest 45 milliárddal több jut az ágazatnak. Ezzel együtt még mindig nem a jó világok legjobbika a honi egészségügy – ismerte el Banai Péter Benő –, hiszen az ágazatot úgy rendszer-, mint kórházi szinten hatékonysági gondok jellemzik, javításra szorul a kórházi struktúra, s belső feszültségektől terhes a finanszírozás is.

A helyzetet némiképp árnyaltabban látja a Magyar Kórházszövetség elnöke. Az államtitkár által példaként említett növekedés például a béremelés számlájára írható, bár – tette hozzá Velkey György –, a 2012–2013-ban végrehajtott bérkorrekció túl rég óta kellett volna és túl kismértékű volt ahhoz, hogy „stabilizálja a gyógyítók honi jelenlétét”. Amit viszont a gyógyszerkasszán megtakarított a rendszer, azt nem visszaforgatták a gyógyító munka támogatására, hanem elnyelte az államháztartás.

Az elnök az újabban ágazatmegváltóként emlegetett prevencióval kapcsolatban sietett leszögezni, hogy a megelőzést nem szabad összekeverni a gyógyító munkával. Velkey György ugyanakkor adatokkal bizonyította, hogy a politikusi közvélekedéssel szemben Magyarországon nem költünk többet a kórházakra, mint a közép-európai régió – beleértve Ausztriát és Németországot is – államai, miközben e kiadásokat a többi közt az elavult struktúra generálja. Egyébként sem sok a kórház a lakosság számához viszonyítva – cáfolta az OECD 2012-es adataival a másik sokszor hangoztatott politikusi érvet. Más kérdés, tette hozzá, hogy valóban nem optimális az ellátási struktúra. Szólt arról, hogy ismét növekedésnek indult a kórházi napok száma, mivel a „szociális betegeket” egyszerűen nincs hova továbbküldeni. Kitért arra is, hogy az elmúlt egy-másfél évtizedben hol súlyponti kórházakkal, hol megyei, míg máskor térségi szinten képzelték el a rendszerszervezés alappilléreit. Velkey György szerint az épp aktuális megyei helyett gyorsan vissza kellene térni az ennél sokkal racionálisabb térségi rendszerhez.

A konferencia immár hagyományos programpontjaként az egykori ágazati miniszterek – közülük Gógl Árpád, Surján László, Székely Tamás, Mikola István, Kökény Mihály és Rácz Jenő jelent meg – kerekasztal beszélgetésére is sor került. Mint kiderült, a jelenlegi körülmények és feltételek között egyikük sem vállalná az államtitkári posztot, s ennek csak részben az az oka, hogy a jobb érdekérvényesítés okán mindannyian kizárólag önálló szaktárcában gondolkodnak. Legégetőbb gondnak a humánerőforrás krízist tartják, de az alapoktól kezdve – pontrendszer, súlyszámok, hbcs, belső arányok – újraszabásra szorul a finanszírozási rendszer egésze, elengedhetetlen a rendszer feltőkésítése (amoritizáció!), amelynek hiányában közgazdaságilag értelmezhetetlen az ágazat. Szabályozni kellene a jogállást, valamint a magánforrások bevonásának módját, hogy a paraszolvencia ne „fű alatt” jelenjen meg. Mindezt követheti a struktúra kiigazítása.

Meglepő módon legkeményebben, s talán legkritikusabban Surján László szólt, aki egyrészt hiányolta azokat a fontos szakmai kérdésekkel foglalkozó konszenzus-konferenciákat, amelyek zsinórban zajlottak a 90-es évek elején. Az a háziorvosi rendszer, amelyet annak idején elképzeltünk, megbukott, fejtette ki. Természetesen vannak kivételek, de a rendelők egy részében „adminisztratív játék” zajlik – recept és beutaló írás –, majd a doktorok szaladnak a másodállásukba. Hiányzik az ellenőrző mechanizmus, ennek hiányában pedig kidolgozható a legzseniálisabb reform, a legcsodálatosabb finanszírozási rendszer, „ha a végrehajtók szellemileg, lelkileg, érdekeltségüket illetően alkalmatlanok”. Ideális az lenne, ha a kamara gyakorolná az említett ellenőrzést, de „amikor egy év alatt elévülnek az etikai vétségek, akkor gyakorlatilag leradírozzuk ezt a kérdést”.