A Fidesz Taigetosza

– Az egészségpolitikai salátatörvényből tudható: állami kézbe kerültek a kórházak, csökkent az ágyszám, átalakult az intézményi rendszer. Vajon ez is „unortodox reformkísérlet”? Vagy újabb megnyilvánulása a kormány centrális erőpolitikájának? A kettő együtt?

– Egyik sem. Ugyanis semmiféle koncepció nincs a törvény mögött. Én pusztán a kapkodást látom benne. Ha mégis el kellene nevezni, leginkább a „rendszertelen változáshalmaz” illene rá.

– Pedig kormányközeli szakértők állítják: a Semmelweis Terv másfél év munkájának és háttérszámításainak az eredménye. Mások azonban arra hívják fel a figyelmet: a grandiózus elképzelésekből a gyakorlatban csak kisebb, nem éppen átfogó átalakítások maradtak meg. Ön szerint?

– Egészen pontosan: szinte semmi nem valósult meg a Semmelweis Terv szándékaiból. De nincs is ebben semmi meglepő: már jó ideje köszönő viszonyban sincs a kormányzati „hurrákommunikáció” a valós intézkedésekkel. Szerintem a program maga is sok sebből vérzik. Mondok példát rá. Kijelölték – annyi igaz, hogy precíz számításokkal – az egyes kórházakhoz tartozó körzeteket. Figyelembe vették, az adott intézmény mennyi idő alatt érhető el a körzet különböző pontjairól. Azt viszont valahogy nem elemezték: hányan élnek a térségben, s milyen a lakosság egészségi állapota. Egy ágyért megközelítőleg sem ugyanannyian „versenyeznek” a régiókban.

– Ráadásul számos betegtörténet mutatja, hogy néhol mellészámolt a kormány. Az interneten is megosztják eseteiket cukorbetegek, akiknek hat órát kellene utazniuk dialízisre. Más arról írt, hogy a papíron kijelölt betegutat egy hegy zárja el a kórháztól.

– Ebből is látszik: az ellátási területeket így nem lehet meghatározni. A betegek pontosan tudják, melyik orvostól szeretnének ellátást kapni. Ahogy az orvosok is tisztában vannak a betegkörrel, amelyet gyógyítani szeretnének. Egyszerűen hagyni kell, hogy egymásra találjon orvos és betege.

– Úgy érti: egyáltalán nincs szükség szabályozásra?

– Ennyire rigorózusra semmiképp. Csak a „menekülő-útvonalat” kell biztosítani: kijelölni azt a kórházat, amelyik – a legfontosabb ellátási szakterületeken – biztosan fogadja a körzetéhez tartozó beteget. De senkit sem lenne szabad kényszeríteni, hogy mindenáron a számára kijelölt intézményt, orvost válassza.

– Ha egyáltalán a kijelölt intézményben megkapja a szükséges kezelést. Egy ÁNTSZ-jelentés szerint az átszervezések után egyetlen kórház sem felel meg minden tekintetben az előírásoknak. Paller Judit tisztifőorvos azzal a „megoldással” állt elő: módosítani kell a minimumfeltételeket meghatározó rendeletet. Értsük úgy: még inkább rontanának az egészségügyi szolgáltatások minőségén?

– A színvonalesés már akkor borítékolható volt, amikor bedarálták az ÁNTSZ-t, az egészségügyi minőség-ellenőrzés csúcsszervét. A szétzilált „maradványszervezet” jelenleg a tisztiorvos hivatalából és a megyei kormányhivatalok népegészségügyi szervezeteiből áll. Pedig amikor 1991-ben Kertai Pál professzor úr koncepciója alapján az ÁNTSZ megalakult, még idetartozott az emberi egészségért felelős minden fontos intézet. Az elmúlt két évtizedben a kormányok folyamatosan „elcsatolták” az intézeteket az ÁNTSZ-től: a gyógyszer-engedélyeztetéstől az élelmiszer-biztonságon át a munkaegészségügyig számos kulcsterület elkerült innen. Az Orbán-kormány stratégiája a „megszüntetve központosítani”: megalakult a mamutméretű GYEMSZI, tervezik a hasonló nagyságú Népegészségügyi Intézet létrehozását. Ezzel az ÁNTSZ végképp elveszíti eredeti funkcióját. Hozzáteszem: az ÁNTSZ és intézeteinek beolvasztásával megszűnik a magyar egészségügy biztonságának kontrollja. Ezen sem csodálkozom, de felháborít! Ez is azt jelzi: a minőségi egészségügyi közellátás nem tartozik a kormány céljai közé. A Fidesz Taigetosz-politikát folytat: akinek nincs elegendő pénze, vagy a munkaerőpiacon nem hasznosítható, az út szélén hagyható.

Az interjú teljes terjedelemben a 168 Óra legfrissebb számában olvasható