A beteg is ember

Lássuk hát a tipikus retorikát:

„Kérem szépen ez egy SZAKMA, 23 évig tanultam, és azóta is folyamatosan; nehogy már kioktasson engem, hogy mit kellene tennem!”

Bizony, csupa nagybetűs szakma, ugyanúgy, mint a tanáré, a péké meg a vegyészmérnöké. Viszont kevés olyan hivatás van, amelyik annyira a bőrünkre megy, mint az orvoslás, ezért érthető, hogy az ember a kétségeit, aggályait szívesen megosztja a kezelőorvosával. Akár még azt is meg merészelheti kérdezni, hogy biztosan szükség van-e egy bizonyos beavatkozásra. Sőt, az orvosnak a törvény szerint kötelessége is ezeket a kérdéseket megválaszolni. Az orvoslás valóban nemes szolgálat, de semmiképpen nem ad okot felsőbbrendű, fölényes hozzáállásra  – még akkor sem, ha a beteg nem a legkifinomultabb, legudvariasabb módon fogalmazza meg észrevételeit.

„Ne türelmetlenkedjen, majd szólítjuk – az ellátás nem érkezési sorrendben történik.”

Sajnos „de”. Legalábbis a jog szerint a jelentkezés sorrendje dönti el az ellátás sorrendjét. Persze vannak kivételek, például a sürgős esetek. Az viszont megengedhetetlen (ami egyébként sok – bár egyre kevesebb – helyen gyakorlat), hogy az orvos szimpátiája, a vele való kapcsolat szerint előzik egymást a betegek. Szintén jellemző, hogy a betegek ilyetén megrendszabályozását az orvosok az asszisztenciára bízzák, konfrontálódjon a beteggel a nővér, aztán ha mégis jön a jatt, az egészet rá lehet kenni. Nagyapám volt vagy 85 éves, amikor 3 órája várt EKG-vizsgálatra – közben már minden később érkezőt is behívtak előtte, a személyzet kávézni indult, ekkor alázatosan megkérdezte, hogy őt is meg fogják-e vizsgálni. Ránéztek a beutalóra, meglátták, hogy „dr.” szerepel a neve elején, erre megkérdezték, hogy orvos-e, és mivel kiderült, hogy az, miért nem szólt, hogy orvos. Ő azt válaszolta, hogy sajnos nem tudta, hogy csak orvosokat látnak el…

„Nekem erre most nincs időm, 23 órája vagyok talpon.”

Ez sokszor igaz, de az orvoshiányról, a dolgozók túlhajszoltságáról a beteg nemigen tehet. Persze nem lehet minden kullancscsípés után pszichoanalízist végezni az ügyeletben, de a beteg kérdéseire felkészültségének, iskolázottságának megfelelő válaszokat kell adni, vagyis a lényeg, hogy a kapott információt a lehető legjobban megértse. A legtöbbször a normális hang is elég ahhoz, hogy a beteg bizalma töretlen maradjon, megelőzzük a panaszkodást. A hatósági tapasztalat szerint az egyik legfontosabb kiváltó oka a további jogvitáknak az, hogy az érintettek nem szánnak néhány mondatot a betegre. „Nem tettem volna bejelentést, de a főorvos úr nem állt velem szóba, és azért ez mégis felháborító” – hangzik a típusmondat a hatósági panaszok százaiban, melyekből később gyakran műhibaperek is származnak.

„Ne mondja nekem, hogy ez fáj!”

Kibicnek semmi nem drága. Az együttérzés, a bíztatás sajátos formája, amikor a szenvedő beteget azzal neveli az orvos, hogy ugyan már, katonadolog az a kis sebecske vagy szúrás. Biztosan idegesítő egész nap jajgatás közepette tölteni a munkaidőt, de egyrészt mehetett volna halbiológusnak is, másrészt kikérem magamnak, hogy letoljanak azért, mert fáj valami. A fájdalomcsillapítás egyébként az egészségügyi törvény szerint az egyik legalapvetőbb, még gyógyíthatatlan betegség esetén a további heroikus beavatkozásokról lemondó beteg számára is kötelezően biztosítandó ellátás.