Szívvel, lélekkel
"Kicsit bölcsebben, pozitívabban szemlélik a világot"
Azt tervezi, hogy legkésőbb ősszel újra munkába áll az ötszázegyedik magyar szívátültetett, írja a Magyar Idők.
Ha nem viselne egészségügyi maszkot és fehér cérnakesztyűt, kevesen mondanák meg Attiláról, hogy alig több mint három hónapja jött ki a kórházból, miután egy bonyolult szívátültetést követően negyven napig kómában volt.
– A fertőzésveszély miatt még egy ideig állandóan viselnem kell a maszkot, ha elmegyek otthonról – mondja. – Ezért kell a cérnakesztyű is, meg hogy nem lehet semmiféle arcszőrzetem, pedig világéletemben bajuszos voltam. Mi, szervátültetettek igazából a portól tartunk leginkább, mert abban megbúvik mindenféle gombaspóra, mikroba is, amely ha a szervezetbe kerül, az erős immunelnyomó gyógyszerek mellett életveszélyes lenne. Ezért még mielőtt elhagyhattam volna a kórházat, otthon is ki kellett alakítani egy steril szobát. Újra kellett festeni a falakat, a függönyt le-, a szőnyeget pedig felszedni. Mosakodáshoz, fürdéshez speciális folyékony szappant, illetve alkoholt kell használnom, és külön kell ügyelni a fogmosásra, egy erre a célra szolgáló szerrel nemcsak a számat, de minden alkalommal a fogkefémet is fertőtlenítenem kell. Az elején kicsit macerás volt, de fél év után rutinból megy minden.
Attilának meggyőződése, hogy hit nélkül nem lehet ezt végigcsinálni.
– A családnak nem lehet mindent elmondani, nem terhelhetem őket a félelmeimmel, a kétségeimmel. Már a műtét előtt magába fordul az ember, végigveszi az életét, és jó esetben, ahogyan én, arra koncentrál, hogy jól jöjjön ki ebből a helyzetből. Nekem sokat számított, hogy a műszív beültetése miatt már volt egy hasonlóan nagy operációm, amelyből nagyon jól felépültem. De az ember akkor is roppant egyedül tud ám lenni azokban a napokban, amikor a szervre vár, hát még a műtőasztalon. Akkor már csak az imák segítenek, és szerintem azok is Istenhez fordulnak ilyenkor, akik egyébként nem vallásosak.
– Afféle legenda, hogy a transzplantáltak az új szív miatt megváltoznak, másként éreznek, mást kívánnak, mint azelőtt?
– Azt mondják, létezik egyfajta sejtmemória, és lehet, hogy ez így van, de én ezt nem tapasztalom. A fizikai lét funkciói kissé megváltoztak, minden intenzívebb lett, de ez szerintem csak ahhoz képest látványos, amikor a szívbetegségem miatt le volt lassulva a szervezetem. Nem vettem fel új szokásokat, az ember éli a régi-új életét.
A csokoládéért korábban nem különösebben voltam oda, most azonban szinte állandóan kívánom, de ezzel szinte minden sorstársam így van, és ennek sem az a magyarázata, hogy a donoraink mind édesszájúak lettek volna. A gyógyszerek sajnos nagyon megváltoztatják az ízérzékelést, igazából semmi nem olyan ízű, mint amilyenre korábbról emlékszünk. A savanyú nagyon savanyú, a keserű borzasztó keserű, sem a leveseknek, sem a sülteknek, sem a köreteknek, sem a gyümölcsöknek nem olyan az ízük most, mint ahogyan bevésődött. Egyedül talán a csokoládé ugyanolyan, ezért is kívánjuk szerintem annyira.
Mindezt megerősíti Sax Balázs doktor is, aki kollégáival Attilán kívül mintegy 160 szívátültetettet gondoz a Városmajorban.
– Nagyon kevés embernek okoz problémát az a tény, hogy más ember szívével él. Az új szívesek nagyon tisztán látják, hogy nem lehetett megmenteni azt az embert, akiből a szervet eltávolították, és ha az a szív most nem az ő mellkasukban dobog, akkor a sírba vitték volna a többi szervvel együtt.
A kezelőorvos szerint bár a szívátültetettek továbbra is nagyon különbözőek, abban hasonlítanak, hogy miután mindannyian átmentek egy nagyon nehéz élethelyzeten, és a megpróbáltatások mind nyomot hagytak bennük, mégis talán kicsit bölcsebben, pozitívabban szemlélik a világot.
