"Hosszú távon valamennyien meg fogjuk szívni"
Nem fogjuk tudni megállítani az orvoselvándorlást, és nem a több pénz a megoldás Márky Ádám orvos, egészségfejlesztő szerint. A hvg.hu interjúja.
A magánellátást csak bizonyos jövedelmi szint felett engedhetik meg maguknak az emberek, akkor még élesebb lesz a különbség? A felfutó egészségügyi szolgáltatókat pedig eleve az hozza helyzetbe, ahogy a vészharangot kongatók szerint az állami ellátás az összeomlás felé halad.
Halad? Az egészségügy már jelenleg is olyan, mint egy kiélezett evolúciós szintér: akinek több a pénze, befolyása, kapcsolata, annak valószínűbb a túlélési esélye – ez mi, ha nem összeomlás? Ugyanakkor viszont pont azt kellene megértenünk, hogy közben mindannyian egy térfélen játszunk, és ezért hosszú távon valamennyien meg fogjuk szívni. Mert lehet, hogy aki gazdagabb, az várólista nélkül, magánkórházban operáltatja meg a térdét, soron kívül tud CT-t csináltatni és csakis privát fogorvoshoz jár. De ha a szívéhez kap és infarktusa van, az állami kórházba kerül, és a sürgősségin az agyonterhelt orvos fogadja, meg az ultrahangos, aki még nem mondott fel. És például a nyitott szívműtétet csak az állami rendszerben tudják elvégezni, és itt van gyermek szívsebészet, stroke ellátás, sorolhatnánk. Mert a magánegészségügy profitorientált, így a számukra gazdaságilag érdektelen területekkel nem foglalkozik.
Mennyire vannak tudatában a magyarok, hogy ugyanabban a csónakban evezünk? Vagy hogy ugyanabban süllyedünk el?
Sajnos, nem igazán. Pedig elég jól mutatja annak a gazdag üzletembernek az esete, aki még az anyajegyét is külföldön vetette le robottal, aztán amikor a normafai villájában összeesett, alig ért ki hozzá a mentő, mert a legközelebbi állomásról indítható esetkocsi egy idős nénivel máshol járt. Azt szoktam mondani, hogy a mentő a legjobb példa: ott látszik, hogy mindenki egyenlő. Volt, hogy egy tákolt bódéban élesztettünk újra egy hajléktalant, a következő körben pedig ugyanarra a hordágyra került egy diplomata. Az egészségügy közös ügy, és nem úgy, hogy az államé, hanem mindenkié: minden cég, szervezet, közösség és egyes ember ügye. Utóbbit például könnyen elfelejtjük: azt, hogy te vagy felelős a saját egészségedért. A magyar ember úgy gondolkodik, hogy ha megbetegszik, neki joga van az ellátáshoz, őt gyógyítsák meg. Ez könnyebb, mint megnézni, hogy ő mit tett, illetve nem tett meg azért, ne legyen beteg.
Például itt volt annak a kislánynak az ügye, akinek a kiugróan drága gyógyszerét nem fizette ki a tébé. Ezen valószínűleg sok olyan ember is felháborodott, aki kapkodja be a gyógyszereket magas vérnyomásra, 2. típusú cukorbetegségre és más olyan problémára, amit megelőzhetett volna, és teljesen természetesnek veszi, hogy ezekhez kap állami támogatást. Ezzel szemben a kislány nem az életmódja miatt lett beteg, öröklött beteg, nincs választása. De abba a háborgók bele sem gondolnak, hogy ha kevesebbet költenénk a közös forrásból azokra a betegségekre, amik kivédhetőek, akkor több maradna másra.
Annyiban jogosan vannak elvárásaik, hogy a járulékok fizetésével ők a finanszírozói a rendszernek, de cserébe egy rosszul szervezett, várólistás, sorozatos botrányokat produkáló egészségügyet kapnak, amit a megmaradt, hullafáradt nővérek és orvosok visznek még a hátukon. Megint oda jutunk, hogy pénzkérdés?
Mindenki ebben az egy dologban látja a megoldást, hogy több pénz kell. Pedig a sematikus gondolkodást félretéve látnánk, hogy ez kábé olyan, mintha egy alkoholistának adnánk még több pénzt - tudjuk, hogy rosszul fogja elkölteni. Jelenleg az egészségügyben nincs vízió, mindenki csak túl akarja élni a napot szakmai, etikai és szervezési balhé nélkül. Menjünk vissza oda, hogy az elöregedő társadalomban egyre nő az ellátásra szoruló betegek száma, és az elvándorlást képtelenség megállítani. Itt még felmerülhetne, hogy ez esetben képezzünk több szakembert, de ez sem megoldás, a magyar orvosi egyetemek fullon üzemelnek. Nemrég a Semmelweis Egyetemen kötelezővé tették egy előadás látogatását, mire kiderült, hogy ha tényleg minden hallgató elmenne, akkor be sem férnének az előadóba. A külföldi munka és magánszektor elszívó hatása pedig az egyetemi oktatók számát is csökkenti, aki marad, annak a háta közepére még 15 medikus a gyakorlati oktatáson a betegáradat mellé.
