19. Ne alkossunk isteneket!
Bevallom, ennek az írásnak az alapötlete nem tőlem származik. De mikor rábukkantam David Salsburg cikkére (The religion of statistics as practiced in medical journals. The American Statistician, 1985;39:220–223), úgy éreztem – orvosi szaklapok lektoraként –, sokat tudok hozzáfűzni ehhez a témakörhöz.
A frekventista statisztika olyan vallás, amelynek egyháza van, ahol az igét hirdetik, a szentségeket kiszolgáltatják és azokkal élnek. Ha volna temploma, annak tornyán minden bizonnyal csillag lenne (lehet egy, kettő, de három is – lásd sorozatunk 2. részét). Főistene a szignifikancia, akit hipotézisvizsgálatnak nevezett rítusok során próbálnak megtalálni a hívők, majd közös imák során erőt kérnek. Az erőt rendszerint elemszám formájában kapják meg az arra érdemesek (segítségükre vannak ebben az aprószentek – a validált szofverek). A hívők jutalma a földi életben a publikáció, haláluk után pedig az idézettségi index, amely a túlvilági lét során is növekedhet. Az eretnekek ugyan azt állítják, hogy a szignifikancia korántsem teljhatalmú (lásd sorozatunk 7. és 8. részét a megbízhatósági, valamint tolerancia-intervallumokról), de őket azzal fenyegetik meg, hogy örökre kirekesztetnek a komolyabb szaklapok szerzőgárdáiból.
Ebből az egyházból szakadtak ki a bayesiánusok, akiket a frekventisták szektának bélyegeznek (Bland JM, Altman DG: Bayesians and frequentists; BMJ, Oct 1998;317:1151–1160).
Az ateisták
Mint minden rendes vallásnak, megvannak a maga ateistái is: ők esetleírásokkal, leíró statisztikákkal és ábrákkal próbálnak boldogulni. Addig, amíg nem általánosítják eredményeiket a megfigyeltnél tágabb populációra, érhetnek el kisebb sikereket, ott azonban következtetéseik érvényességének határába ütköznek.
Pedig a döntéseket nem lehet mindig szignifikáns p-értékekre alapozni. Azokon a területeken, ahol igazán élet-halál kérdése, hogy gyors döntés szülessen (például rákos betegségek gyógyításában), már régóta változtattak ezen a gyakorlaton. Az ún. dóziskereső vizsgálatoknál – amelyek során a lehető legrövidebb időn belül és a lehető legkisebb betegszámmal szeretnének minél több információt nyerni a kezelés toxicitásáról – valamely dózisszint toxikusságát minden szignifikanciapróba nélkül, pusztán a gyakorisági arányok alapján döntik el. Egy dózist általában akkor minősítenek toxikusnak, ha a betegek 33 százalékánál lép fel súlyos toxikus reakció (nagyon agresszív tumor esetén ez a határ növelhető), és ezt az arányt legtöbbször nyolcnál kevesebb beteg alapján becsülik, de egyes szakmai kollégiumok ajánlása szerint akár három beteg is elegendő. Milyen felelőtlenség is lenne, ha a szignifikanciára várnának, amelyhez például a 10 és 33 százalék közötti toxicitási különbség kimutatására csoportonként kb. 50 betegre volna szükség (80 százalékos erő és 5 százalékos szignifikanciaszint esetén)!
A bizonyítékokon alapuló orvoslásban (e fogalom körül is kialakulófélben van már egy bálványimádói kör!) sem veszik túl sok hasznát az orvosok a szignifikanciának, különösen akkor nem, ha az átlagok összehasonlításából származik. Hiszen elvben minden kapható gyógyszer hatásossága bizonyított, csakis úgy kerülhetett forgalomba. A gyógyító orvost inkább az érdekli, hogy milyen ismérvei vannak az illető gyógyszerre jól reagáló betegek körének, a kezdeti adatok alapján meghatározható-e valamilyen predikció az ő konkrét betegére nézve (például mennyi idő múlva dönthető el, hogy hatott-e a gyógyszer vagy váltani kell, milyen valószínűséggel alakulhat ki mellékhatás, milyen jelekből lehet a mellékhatásra következtetni annak tényleges kialakulása előtt stb.).
A gyógyszereket finanszírozó betegbiztosítót pedig az érdekli, hogy milyen költségbeli különbségeket okoz a régi szernek az újjal való helyettesítése, csökken-e a kezelés időtartama, a kórházban töltött idő, a munkából való távolmaradás ideje.
Nem szeretnénk, ha e cikk szándékát tévesen úgy értelmezné az olvasó, hogy a szignifikanciapróbák fölöslegességét igyekszik bizonyítani. Ezek a próbák nagyon hasznosak bizonyos döntések meghozatalában, de nem minden döntésében és nem minden körülmények közt. Ne alkossunk és ne tiszteljünk „öntött isteneket”.
Singer Júlia