Úton a pozitivitás felé

Említette egy előadásában, hogy az ön családjában kifejezetten nem volt jellemző az érzelmek kifejezése. Van ennek köze ahhoz, hogy az érzelmek, ezen belül is a pozitív érzelmek kifejezésének kutatásának szentelte a karrierjét?

Nekem északi felmenőim vannak, finnek és norvégok. Mindkét kultúra nagyon sztoikus, nem igazán jellemzi őket az érzelmek kifejezése és megbeszélése. Amikor elkezdtem tanulmányozni az érzelmeket, úgy néztek rám a családtagjaim, mintha a Marsról jöttem volna. (Nevet) Kezdetben pusztán intellektuális érdeklődés vezetett ahhoz, hogy a pozitív érzelmeket tanulmányozzam, olyan volt ez nekem, mint egy kirakós. Még jóval a pozitív pszichológia megszületése előtt történt ez, belső indíttatásból, tehát valamilyen módon biztosan befolyásolt a családi hátterem. Szerencsésnek érzem magam, amiért a kutatásaimon keresztül idővel felfedezhettem, hogy miért is fontos a pozitív érzelmek kifejezése, és remélem, hogy a saját gyerekeimet másképpen tudom felnevelni, mint ahogy engem felneveltek.

Akkor ezek szerint Seligmantól és Csíkszentmihályitól teljesen függetlenül kezdett el tevékenykedni e téren?

Igen. A kutatók ugyan a kilencvenes évek elején újra felfedezték az érzelmek jelentőségét, de akkor még inkább a negatív érzelmek álltak az érdeklődésük középpontjában, és nem létezett tudományos válasz arra, hogy az embereknek mitől vannak pozitív érzelmeik. Amikor Martin Seligman és Csíkszentmihályi Mihály megalapították a pozitív pszichológiát, hallottak a kutatásaimról, és elhívtak, hogy vegyek részt a kezdeti megbeszéléseken. Nagyon hálás vagyok a pozitív pszichológiának, ugyanis enélkül nem tudnám ilyen sokszínű közönséggel megosztani a munkámat. Így nagyobb eséllyel érem el a gyakorló szakembereket, cégvezetőket, tanárokat, és összességében nagyobb hatással tudok lenni a társadalomra.

Sokan egyenlőségjelet tesznek a pozitív pszichológia és a pozitív gondolkodás között. Egy interjújában úgy fogalmazott: „Az a baj a pozitív gondolkodással, hogy néha »megragad a fejünkben«, és nem szivárog le a testünkbe, hogy teljesen testi tapasztalattá váljék.” Hogyan érhetjük el a „teljesen testi tapasztalatot”, azaz hogyan juthatunk túl a pozitív gondolkodás közhelyein?

Ez egy gyakori félreértés: az emberek meghallják a „pozitív” szót, és azt gondolják: „Ó, akkor elég, ha csak pozitív szavakat mondogatok magamnak, és beindul a változás!” De a kutatások azt mutatják, hogy nem a gondolataink indítják be a pozitív változást, hanem az érzelmeink. Ha megkérdezünk több száz embert, hogy hol érzik, amikor pozitív érzelmet élnek át, akkor a szívükre mutatnak. A pozitív érzelmeink rendszerint a nyitott testtartásban és a mellkasi régióban jelentkeznek, melegség formájában. Ilyenkor kiegyenesedünk, a vállunk és a karunk ellazul, a fejünket felszegjük, és lassabb iramot veszünk fel. Míg a negatív érzelmek a gyomor táján keletkeznek, és inkább összezsugorodunk tőlük. Észre kell vennünk mindezt.

Van recept arra, hogyan töltődhetünk fel pozitív érzelmekkel?

Az érzelmek személyesek. Nincs olyan tevékenység, ami mindenkinél beválik. Az a fontos, hogy te tisztában legyél azzal, hogy neked mi okoz örömet, mi ad energiát. Ne csak egy olyan listát készítsünk a nap elején, hogy mit akarunk aznap megcsinálni, hanem arról is készítsünk listát, hogy mit szeretnénk aznap érezni! Sokan úgy gondolják, hogy ha pozitívabban szeretnének élni, akkor új tevékenységeket kell beiktatniuk a napi teendőik közé. Pedig a változás nem feltétlen igényel több időt vagy pluszfeladatokat, inkább meglévő tetteink minőségén kell javítanunk: például azzal, hogy az interakcióink minőségén, mélységén javítunk. Valós időt és figyelmet szánunk a másikra, és tudatosan is kifejezzük a pozitív érzelmeinket.

Mi van, ha általában véve negatívak vagyunk? Hogyan válhat valaki pozitívabbá, ha a neveltetése, gyerekkori környezete miatt eleve „összezsugorodott” lelkiállapotban él? Mennyire hozzuk otthonról a pozitív szemléletet, és mennyire lehet ezt felnőttkorban, tudatosan elsajátítani?

Az emberek különböznek a tekintetben, hogy mennyire „szakértők” a negatív, illetve a pozitív érzelmek területén. Ezt már a születéskori temperamentumunk is megmutatja: már ekkor látszik a tendencia, hogy mennyire vagyunk ingerlékenyek vagy jó kedélyűek. De a kutatások arra is rámutatnak, hogy ezeket a köztünk lévő különbségeket csak részben magyarázzák a genetikai eltéréseink: és elég nagy részüket az határozza meg, hogyan szervezzük meg a napjainkat, hogy megtanuljuk-e priorizálni a pozitivitást. A gének valóban adnak nekünk egy biológiailag meghatározott „alapbeállítást”, de ezt körbeveszi egy tartomány, amit viszont mi választhatunk meg, hogy ennek a tartománynak melyik részén szeretnénk elhelyezkedni. Lehet, hogy sose válunk a legjobb vagy legboldogabb emberré a világon, de a tartományon belül önmagunk legjobb verziójává válhatunk.

Hogyan? Ön eljutott már idáig?

Áá!... (Nevet) Nem tudom, valaha is megtudhatjuk-e ezt magunkról, de nem gondolom, hogy ez egy egyszeri állapot, ami aztán úgy is marad. Mindannyiunk életében megvannak a virágzás pillanatai: ezek eltarthatnak hetekig vagy hónapokig, amikor igazán jól és erőnk teljében érezzük magunkat, amikor úgy érezzük, hozzáteszünk valamit a világhoz. Aztán bármi legyen is az oka, de véget ér ez az állapot. Úgy gondolom, mindannyian ciklikusan ingázunk ezek között a virágzó és borúsabb, gyötrelmesebb időszakok között. Amikor azt érezzük, hogy kátyúba jutottunk, az rendszerint úgy is van; amikor pedig azt érezzük, hogy kikerültünk a kátyúból, tanulunk és fejlődünk, akkor a virágzás állapotában vagyunk. Nem feltétlenül vesszük észre, amikor épp önmagunk legjobb verziójává váltunk, csak annyit érzékelünk, hogy kielégítő és örömteli az életünk. És ez épp elég. Ha szerencsénk van, akkor ez egész hosszan kitarthat, de nem örökké. Ezt jó tudni. Szóval nem az van, hogy önmagad legjobb verziójává válsz, és aztán lazíthatsz. (Nevet)

(...) További részletek a Hrpwr portálon

A cikk teljes terjedelmében az Üzlet és Pszichológia 2019. december – 2020. január havi számában jelent meg.