A félelem és a talamusz
A Természettudományi Kutatóközpont agykutatói felfedezték, hogy a félelem tanulásában a talamusz nevű agyterület sokkal fontosabb szerepet játszik, mint azt valaha is feltételezték róla, írja az Index.
A talamusz sokáig meglehetősen alulértékelt része volt az agynak. A klasszikus nézet szerint ugyanis nem sokban járul hozzá azokhoz a funkciókhoz, amelyeket magasabb rendű agyműködéseknek szokás nevezni, nem vesz részt a gondolkodásban, az érzelmek szabályozásában. Mindössze fogadja a gerincvelőből érkező érzékszervi információkat, majd azokat továbbítja az agykéreg felé, ahol megtörténik a tényleges feldolgozásuk. E nézet szerint a talamusz nem több mint passzív átkapcsoló-, vagy reléállomás.
Ugyanakkor Mátyás Ferenc és kutatócsoportja már régóta azt feltételezte, hogy a talamuszban ennél jóval több van, és sokkal fontosabb feladatot tölt be az agyműködésben. Például az érzelmi töltetű ismeretek elraktározásában, vagyis a tanulásban.
Mentorom, Acsády László csoportja már korábban kimutatta, hogy messze nem igaz, hogy a talamusz csak átkapcsolná az ingerületeket (idegi jelzéseket), hiszen ezért a működésért a talamusz alig egyharmada a felelős. A fennmaradó terület funkciójáról azonban sokáig szinte semmit sem tudtunk. Később az egerek közötti érzelmeket (az empatikus viselkedést) kezdtük kutatni, és akkor merült fel először, hogy a talamusz és az amygdala kapcsolata miatt előbbinek az érzelmi működésben is szerepe lehet – mondta el az Indexnek Mátyás Ferenc, a Természettudományi Kutatóközpont Kognitív Idegtudományi és Pszichológiai Intézet munkatársa, aki a Nemzeti Agykutatási Program (NAP) támogatásával alakított saját kutatócsoportot.
Az állatokban a legtöbb tanuláshoz kapcsolódik valamilyen érzés. Ez lehet pozitív, ha például élelmet talál, de gyakran negatív, ha valamilyen inger veszélyhelyzetből, például egy ragadozótól vagy más veszélyforrásból ered. Az amygdalának működéséhez szüksége van az érzékszervi információkra, hogy azokat a megfelelő érzethez tudja kötni.
A talamuszból már a fájdalom és a semleges inger összekapcsolásából származó információ együttesen jut az amygdalába, nem pedig külön-külön, ahogy eddig feltételezték. Magyarul a tanulás jelentős része (a két inger társítása) már a talamuszban megtörténik. Ez anatómiai vizsgálataink szerint a talamusz különleges, az agy ősibb részeiből (agytörzsből és középagyból) érkező bemeneteiknek köszönhető.
Mátyás Ferencék úgy gondolják most, hogy az amygdalában a gyors félelmi tanulás nem, de sok más ingertársítás azért történhet, hiszen az agyterület szinte minden más magasabb rendű régióból kap információkat. Például egy aktuálisan társított inger összevetése korábbi emléknyomokkal. A félelmi reakciók talamuszbeli feldolgozásának evolúciós szerepe valószínűleg a gyorsaságában rejlik. Az onnan jövő információ alig 15 milliszekundum alatt eléri az amygdalát.
Ez sok esetben az állat életét is megmentheti, ha egy ragadozóról van szó, és azonnal menekülni kell előle (vagy más esetekben mozdulatlanná kell válni, mert a ragadozó főként a mozgásra figyel).
A talamuszból kiinduló félelmi pálya gyors, de pontatlan (angolul ezt dirty-nek, vagyis nyersnek, nem kifinomultnak szokás nevezni). A szerepe nem az, hogy az állat jól átgondolja, hogy az adott inger valóban negatív-e, és az összes körülményt figyelembe véve indokolt-e, hogy esetleg úgy döntsön, hogy eliszkol a helyszínről vagy védekező magatartással válaszol. Ehelyett gondolkodás nélkül félreugrik vagy mozdulatlanná válik, majd amikor később (néhány tized, századmásodperc múlva) az információ az agykéregbe, és más agyterületekre is eljut, még ráér elgondolkodni rajta. Bizonyos jelek arra is utalnak, hogy esetleg a pozitív élmények tanulásában is lehet szerepe a talamusznak. Ugyanakkor ezeknél sokkal kevésbé fontos a gyorsaság, mint az esetlegesen menekülést igénylő ingereknél.
