hirdetés
2019. július. 24., szerda - Kinga, Kincső.
hirdetés

Doktorgyártól a csúcsra futásig - Kultajánló Székely Andrással

Zene nélkül nem tudnék élni. Radiológusnak készülök, ezért talán furcsán hangozhat, de ha egyszer el kellene veszítenem valamelyik érzékszervemet, akkor a látásom hamarabb odaadnám, mint a hallásomat – írja ajánlójában a Kenézy Gyula Kórház Központi Radiológia Diagnosztika Osztályán dolgozó dr. Székely András.

hirdetés

Könyv

dr. Székely AndrásSajnos nem tudok annyi időt olvasással tölteni, mint amennyit szeretnék. Sőt mostanában, így szakvizsga előtt, szinte csak szakirodalmat és külföldi szakkönyveket olvasok. Egy ideje már leszoktam a cikkek kinyomtatásáról, mert túl sok papírt fölemészt, túl sok helyet elfoglalnak, és nagyon nehezen előkereshetőek. Éppen ezért ma már laptopról vagy tábla számítógépről olvasok. Van egy internetes tárhelyem, ide szoktam feltölteni azokat a cikkeket, amiket olvasok. Ennek nagy előnye, hogy a dokumentumokat bármikor, bárhonnan el tudom érni, és ha azokon változtatásokat hajtok végre (például digitális szövegkiemelőt alkalmazok), akkor azok később megmaradnak. Mivel munkában minden nap velem van a táblagépem, leletezéskor gyakorlatilag elérhető számomra az egész szakmai könyvtáram.

Ami a kedvtelésből történő olvasást illeti, jelenleg Tyler Hamilton „The Secret Race” című könyvét olvasom, mely a kerékpáros versenyzés legmélyebb bugyraiba kalauzolja az olvasókat, és nagyon is aktuális. Hamilton sokáig barátja és csapattársa volt az amerikai Lance Armstrongnak, aki a rákkal nézett szemben mielőtt hatszor is megnyerte a Tour de France-t. A könyvben részletesen olvashatunk a két említett személy kapcsolatáról, szeretett sportjukról, a doppingolás művészetéről, és az egészet koordináló orvosokról is. A könyv rövidített változata elérhető itt.

Olyan, hogy kedvenc könyvem, amit újra és újra elolvasok nincs, viszont több könyv volt rám nagy hatással. Samuel Shem Doktorgyár  című művét még azelőtt olvastam, hogy felvettek volna az orvosira. Ebben az író kissé kiábrándítóan ír a rezidensek mindennapjairól, például elmeséli hogyan ír fel az egyik rezidens két tekercs ragtapaszt a ptosissal küszködő betegének, és, a műben szereplő egyik karakternek sincs rendes párkapcsolata, ennek ellenére ez a könyv nem tántorított el a szakmától. Épp ellenkezőleg!

Az angolt, még Magyarországon, főleg Edgar Alan Poe rövid történeteivel gyakoroltam, ezek közül máig kedvenceim közé tartoznak a Pit and the Pendulum és a nagyon sötét Tell-Tale Heart. Amikor az Egyesült Állomokban főiskolára jártam, az egyik félévben két 19. századi irodalmi művet kellett elolvasnunk.  Az első Jane Austen Büszkeség és Balítélet című könyve volt, a másik John Fowles A francia hadnagy szeretője. Austen művéből azt hiszem egy életre megtanultam, mi az, hogy szarkazmus, Fowles regénye pedig az utolsó oldala miatt maradt meg bennem, ami annyira kacifántos angollal van megírva, hogy sokáig nem is értettem, de aztán rájöttem, hogy picit tapasztalnom kell, hogy igazán megértsem:

“He has at last found an atom of faith in himself, a true uniqueness, on which to build; has already begun, though he would still bitterly deny it, though there are tears in his eyes to support his denial, to realise that life, however advantageously Sarah may in some ways seem to fit the role of Sphinx, is not a symbol, is not one riddle and one failure to guess it, is not to inhabit one face alone or to be given up after one losing throw of the dice; but is to be, however inadequately, emptily, hopelessly into the city’s iron heart, endured. And out again, upon the unplumbed, salt, estranging sea.”
(John Fowles)

Stephen Kingtől is nagyon sokat olvastam régebben, emlékszem a Ragyogás című könyvét annyira szerettem, hogy az eredeti nyelven írtat még ki is szótáraztam, és minden idegen szó fölé odaírtam a magyar megfelelőjét. Nagy munka volt, de akkor ezzel nem törődtem. Később aztán leszoktam Kingről, mert egy idő után már túl sok volt a leírás számomra a könyvekben. Ekkor fedeztem fel az ausztrál Matthew Reilly-t, akinek a könyvei éppen olyanok, mint egy jó akciófilm, kevés szöveg, sok puskaropogás.

Film

Kedvenc filmem sincs, de nagyon szeretem a filmeket, főleg a filmelőzeteseket. A legelső filmelőzetes amit láttam sok-sok évvel ezelőtt A hó hatalma   volt, amit egy akkori PC Guru cd mellékletén volt rajta. Megnéztem majd’ százszor. Az első film amit moziban láttam az animációs Játékháború  volt még 1996-ban a néhai szerencsi moziban.

Sokan kritizálják a mai filmeket, és azt mondják, hogy Hollywood csak butítani akar, de én hiszek abban, hogy a mai filmeknek is lehet komoly mondanivalójuk. A 8 Mérföld és A remény rabjai például a kitartásról, és a küzdeniakarásról szólnak, és volt nekem is olyan időszakom, amikor azt mondtam, jó, hogy belefutottam ezekbe a filmekbe.

Egyetem alatt még volt idő sorozatokat nézni. A 24 című sorozat minden évada szinte ugyanarról szólt (Jack Bauer az egyetlen ember, aki több millió embert megmenthet a csúnya terroristáktól, de ehhez egyszerre három helyen kell lennie, szüksége van a terrorelhárítás műholdjaira, illetve alaprajzokra, de közben semmit nem csinálhat a szabályok szerint, néha felbukkan egy-egy nő zavaró tényezőként, és mielőtt lejárna az idő, Jack hatástalanítja a bombát) de az első után emlékszem, hogy minden évadot csak egyszerre tudtam megnézni, mert tudtam, hogy azt nem lehet úgy elkezdeni, hogy egy hetet kell várni a folytatásra. Az a sorozat annyira addiktív volt, hogy be kellett volna tiltani!

Az orvosos sorozatokat viszont nem nagyon kedveltem. A Dokik első évadát még én is végignevettem, de aztán egyre kevésbé akartam szórakozás gyanánt is szakmázni. A Grace Klinika, Dr. House, vagy a Vészhelyzet soha nem kötött le. Utoljára akkor voltam hajlandó heti rendszerességgel tévét nézni mikor a Csendes Szörnyetegek  ment a National Geographic-en. Egyetem alatt is nagyon szerettem a mikrobiológiát, és ez a sorozat az életre kelt tankönyv volt! Ebben az összes vírusos, bacis, parazitás fertőzésről szó esett, úgy, hogy közben valódi megtörtént eseményeket dolgoztak fel, és ami ritka ebben a kategóriában, hogy a színészi alakítások is nagyon jók voltak.

Zene

Azt hiszem zene nélkül nem is tudnék élni. Radiológusnak készülök, ezért talán furcsán hangozhat, de ha egyszer, bármilyen okból, el kellene veszítenem valamelyik érzékszervemet, akkor a látásom is hamarabb odaadnám mint a hallásom. Szüleim első hifi berendezése egy Sanyo D10-es volt, és az első eredeti kazettánk egy Supra hits című válogatás volt, amit szerintem én már 5-6 évesen hallgattam.

 

Egy szót sem értettem a Sweet Dreams (Are Made of This) és a többi kortás számokból, de képes voltam napjában többször meghallgatni ezt a válogatást. Azóta sajnos nem tudom, hová lett az a kazetta, pedig szívesen meghallgatnám mai fejjel is.

Nagyon sok fajta zenét szeretek, és azt szoktam mondani, hogy mindenevő vagyok, de a legkedveltebb zenéim mégis az amerikai fekete rap és az európai trance műfajból kerültek ki. A rap-et akkor kezdtem el igazán kedvelni, amikor az angolom végre eljutott arra a szintre, hogy követni tudjam a gyors rímeket, értettem a szlenget, és kaliforniai tartózkodásomnak köszönhetően láttam azt a kultúrát, ami ezt a fajta zenét szülte. A rap manapság kissé megosztja a közvéleményt, és tény, hogy vannak ezen a műfajon belül is negatív alakok, de ha veszünk például egy korai Eminemet, akkor pozitívan fogunk csalódni. Ő fehér létére olyan tartalmas rap zenéket produkál, hogy néhány dala egy-egy rövidebb novellának elmenne.

 

A Lose Yourself című dalában  például minden szó benne van, amire annak az embernek szüksége lehet, akinek nem úgy alakul az élete, ahogy szeretné, de készen áll arra, hogy saját kezébe vegye sorsát. A legtöbb jó dal ebben a műfajban csupán arról szól, hogy élvezzük az életet, és erre a kritikusok talán mondhatnák azt, hogy a klippekben bemutatott tájak, ingatlanok és autók az átlagember számára nem elérhetők, de szerintem egy R. Kelly féle Fiestával  sokan tudnak azonosulni. Ha pedig valaki azt állítja, hogy a rap derogálja a nőket, akkor csak kérdezzük meg Lauren Hillt  vagy a botrányos Foxy Brown-t. Ők is simán megmondják a magukét, és bár ízig-vérig nők, dalszövegükben nem finomkodnak.

Az elektronikus zene kifejezés meglehetősen tág. Sokan, összefoglalóan csak „diumdisung” zeneként emlegetik. Ez a kifejezés egy ominózis rádióműsoros betelefonálás kapcsán híresült el hazánkban. Ma már az elektronikus zenének is rendkívül sok válfaja van, a melódikus úgynevezett „uplifting” vagy felemelő trance-től a szinte hallgathatatlan, és az emberi idegrendszert messzemenően megterhelő speedcore-ig.

Az elektronikus zenén belül a trance-et többen afféle népnevelő zenének tartják. Ahogy a neve is mutatja, az emberben egy nyugtató, álomszerű érzést hivatott kelteni, és főként a szerelemből merít.

Szól például:

1. Szerelembe esésről; Armin van Buuren – In and Out of love:

„See the mirror in your eyes
See the truth behind the lies
Your lies are haunting me
See the reason in your eyes
Giving answer to the why
Your eyes are haunting me”

 

2. A szerelem mélyebb árnyalatairól; Sander van Doorn feat. Carol Lee -- Love Is Darkness:

„Love is darkness when you leave
Under cover of the night
To find another place underneath the morning light Oh, love is darkness, darkness”

3. Vágyakozásról; Tiddey feat. Lyck -- Keep Waiting (Orjan Nilsen Midsummernite Remix)

„And I keep waiting, waiting
But I can’t wait for ever more
The night is fading, fading
And I can’t fight it anymore!”

 

4. Magyányról; Oceanlab – Lonely Girl

„Lie back in my own dream
Playback on a big screen
You and me together
Why give up a love found
Wish that I could write down
What you mean to me”

 

5. Csalfaságról

Dash Berlin – Man on the Run

It’s such a travesty
The way you say our love should be
Yeah, such a tragedy
Think you can just break my heart and leave me
Well, you better run now
Man on the run
Playing for fun
Wind me up
Leave me undone

 

Színház

Röstellem bevallani, de színházban gimnázium óta nem voltam. Viszont amikor gimnáziumba (Torrance High School) jártam volt szerencsém Sarah Michelle Geller-t, illetve Freddy Prince Junior-t  filmforgatás közben látni, ugyanis nálunk forgatták a Buffy a Vámpírok Réme   több epizódját, illetve a Csaj nem jár egyedül című filmet is. Ami a színészkedést illeti, egyszer engem is elhívtak Hollywood egyik kisebb filmstúdiójába egy meghallgatásra (kelet-európai kinézetű, és akcentusú fiatal gyerekeket kerestek), de ott nem feleltem meg.

Rádió

Régebben (ez még az egyetemi felvételi előtt volt) nagyon szerettem a Petőfi Rádióban a néhai Gordiusz-csomót, és amikor csak tudtam a heti fejtörőre is beküldtem a válaszaimat. Kétszer is a nyertesek között voltam, soha nem felejtem el, mikor először élőben bemondták a nevem. Ma inkább úgynevezett podcast-eket hallgatok, melyek internetről letölthető hanganyagok. Gyakorlatilag találunk mindenféle témában ilyeneket, én ha időm engedi akkor a CBS 60 minutes  című adásából informálódok a külföldi helyzetet illetően.

Kiállítás

Debrecenben utoljára a neves Leonardo da Vinci kiállításon  voltam, ami agyilag nagyon megmozgatott. Csodálatos volt az a hatalmas ló, ami a múzeum előtt volt kiállítva, és fantasztikusak voltak odabent a különféle korabeli szerkezetek, vagy azok tervrajzai.

Hölgy Tükör ElőttHatalmas  élmény volt számomra, amikor a Los Angelesben található MOCA-ban (Museum of Contemporary Arts) néhány eredeti, felbecsülhetetlen értékű Jackson Pollack  festménnyel álltam szemben. Érdekes, de a Pollack féle káoszban némi nyugtató is van, amit valószínű, hogy a jól eltalált színvilággal ért el a festő. Picasso mindig is nagy kedvencem volt. Egyszer – valahol az első egyetemista évem derekán – belefogtam kézzel, szabad technikával kirajzolni Picasso Hölgy Tükör Előtt című festményét a szobám meszelt falára grafittal.

A tanulás mellett, a rajzolás, és a kifestés emlékezetem szerint közel 10 hónapot vett igénybe, de megérte, ma is ott ragyog a falamon, bár némi restaurálásra szorulna. 8 évvel ezelőt Bécsben az Albertina múzeumban volt szerencsém egy teljes Picasso tárlat megtekintésére, ahová egy barátom is elkísért, és emlékszem ő figyelte az őröket, mielőtt egy-egy kedvenc képem előtt fotózni mertem volna.

Étterem

Tokaj-Hegyalján, egészen pontosan Tarcalon van az egyik kedvenc éttermem a Degenfeld Kastélyban. Ez az étterem a régmúlt idők pompáját hozza vissza számunkra, és a kiszolgálás valami fenomenális. Debrecenben az IKON-t (http://www.ikonrestaurant.hu/) tartom az egyik legjobb étteremnek, mert igazi, hazai, friss alapanyagokat használnak, és a környezet ultramodern. Persze meglehetősen ritkán jutok el ilyen helyekre, ha már házon kívüli, megfizethető evésről van szó, akkor Debrecenben a legjobb választás a Leveles Csárda. Viszonylag rendszeresen étkezem KFC-ben, és néha-néha (méregtelenítés gyanánt) eszem egy kis algás nyavaját a Wasabiban.

Újság

Újságolvasási szokásaim is gyökeresen megváltoztak az elmúlt néhány évben. Régebben napi rendszerességgel olvastam valamilyen nagyobb napilapot, aztán jött egy olyan korszak, amikor főleg számítástechnikai folyóiratokat forgattam, majd ahogy az internet a telefonomba is beköltözött, szinte nem is olvasok nyomtatott sajtót. Itt is főleg a radiológiai, számítástechnikai, illetve sporttal kapcsolat témákat keresem. Egyik nagy kedvencem az Engadget.com, ahol naponta legalább 20 új blogbejegyzés születik, és például élő blogos közvetítéseket csinálnak a nagyobb cégek, például az Apple,  sajtótájékoztatóiról is, ahová egyébként nekünk, laikusoknak nem lenne csak jóval később bepillantásunk (felvételről).

Kirándulás

Régebben, mikor édesanyám nyaranta, még Jósvafőn dolgozott mint tüdőgyógyász, nagyon sokat túráztunk Jósvafő és Aggtelek között, a kék és a sárga túristaútvonalakon, illetve a föld alatt a barlangokba. Ezekre a túrákra mindig jó érzéssel gondolok vissza. Régi vágyam, hogy felnőtt fejjel visszamenjek oda, de valahogy mindig elsiklik a dolog.

 

Munkatársaimmal, barátaimmal az elmúlt három nyáron legalább kétszer voltunk kenuzni a Tisza-Tavon, amit most már mondhatom, hogy jól ismerek. Tiszafüred és környékén gyakorlatilag van nyílt tó, vadregényes táj, folyó, szűk laguna, szóval nagyon változatos a terep. A kenuzásban az a jó, hogy ha elfárad valaki, az nyugodtan lazsálhat és sörözhet, és a végén mindig olyan jól esik a rántott hal.

Egyszer volt szerencsém a Grand Canyonban túrázni, bár az inkább egy rohanás volt. Egyik nap dálután 6 körül indultunk a Bright Angel Trail-en, két lengyel srác társaságában.

Volt szerencsém a Grand Canyonban túrázni...

Természetesen a kanyonban ránkesteledett, az egyik srácnak kiment a bokája, akit félúton hátrahagytuk. A másik sráccal lejutottunk a Colorado folyóig totál sötétben, ott fürödtünk a folyóban, közösen megittunk egy három decis sört, és magunkhoz vettünk kb. 12 liter vizet a visszaútra, ami pokoli kemény volt. A kanyonban valójában mindig meleg van, és nagy a páratartalom. A legtöbb ember a kiszáradás miatt hal meg, és a mai napig sokan halnak meg emiatt. Én felfele menet jobban féltem a fekete özvegyektől, mint a kiszáradástól, mert ezek a hírhedt gyilkosok a felfelé vezető szűk utat övező sövények közé feszítették ki a hálójukat, úgy, hogy az ember, ha nem figyel, simán átvágtat rajtuk. Persze nem csak a pókoktól kellett tartani, mert találkoztunk skorpióval, kígyókkal is. A harmadik srácot útközben szerencsére megtaláltuk, és onnan szépen lassan a hajnali órákban érkeztünk vissza.

 

Sport

Azt hiszem a zene mellett a sport a másik olyan dolog, ami életben tart. Gyermekkoromban én is megvívtam a harcom az asztmával, de aztán tizenévesként már hosszú távokat futottam. A tíz kilométeres távoktól, fokozatosan jutottam el három Los Angeles maraton, több félmaraton és egy 28 km-es táv teljesítéséhez. Egyik kedvenc versenyem a Kékes Csúcsfutás, ami brutális, mert folyamatosan csak felfelé fut az ember, de hazánk legmagasabb pontját megérinteni egy órányi izzadás után, kellemes jutalom. Félmaratont lehet Pesten is futni, de maratont szerintem csak Párizs, London és hasonló méretű városokban érdemes, ahol van annyi hely, látnivaló, és szurkoló, hogy ne kelljen kétszer ugyanott futni, és legyen elég tapsoló ember, aki elvonja az ember figyelmét a fájdalomról.

 

16-18 évesen még tudtam hozni az 1:50-es félmaratont, és harminc kilométerig soha nem volt megállás, de utána, ahogy mondják, mindig nekimentem a falnak. Az egyik maraton végén pont az utolsó kétszáz méteren görcsölt be úgy a vádlim, hogy gyakorlatilag elestem, és addig ordítottam a fájdalomtól, amíg valaki szakavatott a segítségemre nem sietett.

Gimiben, külföldön, rendszeresen teniszeztem, és része voltam a gimis csapatnak. Egy kínai srác volt a páros társam, néha-néha szingliben is indítottak, de arra általában voltak jobb, koreai származású gyerekek. Párosban mondhatni eredményesek voltunk, bár nagyon kiemelkedőt soha nem teljesített a csapatunk. Mindenesetre jó érzés visszagondolni a kis csapatra, mert ők voltak az elsők, akik ott kint igazán befogadtak, és máig maradtak onnan barátaim. Nagyon büszke voltam mikor Év Újoncának választottak, illetve utolsó éven Legértékesebb Játékosnak.

Mivel odakint tengerpart mellett laktunk, kipróbáltam, és egy ideig űztem is a szörfözést, továbbá görkoriztam és sziklát másztam. Idehaza egy munkatársam révén megismerkedtem a hivatásos tollaslabdázással, illetve néhány éve síelek is, egyre nagyobb sikerrel. Gyermekkorom óta íjászkodom, vidéken a kertben egy csigás PSE Thunderbolt 4x4-sel  lövöldözöm. Az íjászkodásban az a jó, hogy nem csak erőnlétet fejleszt, de önfegyelemre is tanít, sőt aki igazán profi az még a légzését is megtanulja kontrollálni. Az 1984-es olimpiai játékokat Los Angeles és vonzáskörzetében tartották, és az olimpiai íjász stadion a mai napig meg van, sőt ingyenes a használata. Ott volt először és utoljára lehetőségem, fél távon állva, hallani a karbon szálas nyílvesszők sivítását, amiket 50 meg 100 méterről engedtek el hagyományos íjakból.

 

 

Székely András
a szerző cikkei

hirdetés

cimkék

Olvasói vélemény: 0,0 / 10
Értékelés:
A cikk értékeléséhez, kérjük először jelentkezzen be!
hirdetés
hirdetés

Könyveink