hirdetés
2020. november. 25., szerda - Katalin.
hirdetés

Három nap alatt végeztetett be az egészségügy reformja

A magyar egészségügy – a minőségi és biztonságos betegellátás helyett – 2021. január 1-jétől katonai szabályok szerint működik. Orbán Viktor, aki három kétharmados cikluson át halogatta az ágazat átalakítását, Pintér Sándor belügyminiszter segédletével most három nap alatt igyekezett pontot tenni az egészségügyi reform végére.

Tavasz végén valamennyi hivatalos és civil orvosszakmai szervezet boldogan nyilatkozta tele a sajtót azzal, hogy végre foglalkozik a kormány az egészségüggyel, hiszen a miniszterként meglehetősen gyenge Kásler Miklós helyett a célratörően dolgozó, határozott belügyminiszter kezébe tette az átalakítás karmesteri pálcáját a miniszterelnök. Mindenkinek tetszett a katonás munkarend, és Pintér Sándor nyájasan fogadta a szakmai szervezetek lelkesen kidolgozott munkaanyagait.

A reformterv titkos lapjaiból május végén villantott meg egyet a belügyér, amikor – ma már tudjuk, nem véletlenül – kiszivárgott: az alapellátás államosításában is gondolkodik, mert a veszélyhelyzetben sok probléma adódott a háziorvosokkal, akiket – vállalkozóként – sehogyan nem tudtak beszuszakolni a katonai szemléletű vezénylés égisze alá, amit az intézményekben könnyedén oldottak meg a kórházparancsnokok kinevezésével. Akkor a szakma óvatlanul legyintett a figyelmeztető jelre, és bőszen dolgozott tovább Pintér Sándor felkérésére, aki a kormánypárti sajtóban csak az ellenzék előretolt bástyájaként aposztrofált Kincses Gyulát még a bérrendezési bizottság vezetésével is megbízta.

Pintér Sándor hosszú hetek alatt csalogatta a málnásba a MOK politikában járatlan vezetőségét, bár talán Kincses Gyula éppen azért is lehetett az Újratervezés csoport elnökjelöltje annak idején, mert abban bíztak, hogy kiszagolja majd a hamis lépeket. Bár az a bizonyos hetedik érzék most csődöt mondott, az elnök védelmére legyen mondva, hogy Orbán Viktornál zseniálisabb, felkészültebb és furmányosabb politikussal aligha találkozhatott korábban. A miniszterelnök – szövetségben fegyelmezett, hidegfejű belügyminiszterével – pontosan tudta, hogy a Karmelita kolostorban felszolgált manna megrészegíti majd a kamara elnökségét, amely így boldogan húzza magára a legdíszesebb ünneplőruháját, észre sem véve a hátsó ajtón érkező feketelevest.

Négy óra. Ennyit időt adott a MOK és a társkamarák számára az egészségügyi dolgozók jogállásáról szóló törvény véleményezésére, amit hétfőn délben láttak először. A Belügyminisztérium tucatnyi jogásza azokban a hetekben, amikor Pintér Sándor joviálisan fogadta az elé tett szakmai anyagokat, alaposan előkészítette a módosításokat. Nem véletlen a hasonlóság a HSZT-vel, azaz a fegyveres- és rendvédelmi dolgozók jogállásáról szóló törvénnyel.

Forrás: 123rf
Forrás: 123rf

Rendnek azért lennie kell

Januártól lesz tisztességes(ebb) fizetés, nem lesz viszont a gyógyítást és a rendszert torzító hálapénz, cserébe lesz csend, rend, fegyelem.

És utóbbira – akkor is, ha járvány van és akkor is, ha nem – szükség van az egészségügyben. Mert az mégsem járja, hogy egyes kórházi osztályok délben kiürülnek, mert egyes orvosok a magánrendelőjükben fogadják a fizetős betegeket, magára hagyva hetven ágy mellett egy ápolót és esetleg egy fiatal kollégát. Az mégsem megy, hogy háziorvosok napi három óra munka után kiakaszthatják a zárva táblát az ajtajukra. Ahhoz, hogy ezután még lehúzzanak öt órát a nyolchoz, és tovább rendeljenek, vagy látogassák a betegeiket a körzetben, már sokaknak nem fűlik a foguk, mert kopik az adóból lízingelt autó, fogy a vállalkozás bruttó bevételéből leírható benzin.

Az mégsem megy, hogy a műtéteket a közkórházban fizetésért végző (vagy inkább a beosztottakkal elvégeztető), nagynevű főorvos, jó PR-ral megtámogatva, másik három magánszolgáltatónál operál, bal kezében a számlatömbbel, ám azt soha, senki nem kérdezi meg tőle, hogy halad-e a kor változó műtéti technikáival, avagy elavult gyakorlata nyomán szövődménnyel gyógyuló – legálisan, vagy illegálisan fizető – betegek tucatjait hagyja maga után, következmények nélkül.

Az mégsem járja, hogy az ellátórendszer útvesztőjében iránytű nélkül bolyongó idős betegek, akik azt gondolják, hogy a kórház az a hely, ahol segítenek rajtuk, combnyaktörötten órákig ülnek a folyosón, miközben úgy cikázik körülöttük a személyzet, mintha ott sem lennének. A fájdalom és a mellőzöttség megaláztatása miatt pedig a beteg úgy érzi, azon az éjszakán nem műtétet szeretne, hanem inkább meghalni.

De ezt az egészet mégsem lehet rendbe tenni csupán a katonai vezénylés bevezetésével. Az orvosoknak – már akik nem önként vállalták a rendvédelmi köteléket – szabad szellemmel kell gyógyítaniuk. Ezt ugyanúgy nem gátolhatja a hálapénz, ahogyan a parancsuralmi rendszer sem. Mert az anyagi bizonytalanság éppúgy torzítja a gyógyítás szabadságát, mint a félelem a bizonytalanságtól, a kirendelés, vezénylés folyamatosan ott lebegő fenyegetésétől.

A beteg üdve a legfőbb törvény?

Ahogy nem félhet a gyógyító orvos, úgy nem retteghet a gyógyuló beteg sem. Márpedig utóbbiakat most senki sem képviseli. A húsz évvel ezelőtt létrehozott, és egy ideig viszonylag összeszedetten működő, a betegek és jogaik védelmében létrehozott rendszer a politika, és az azt befolyásoló orvoskörök számára nehezen kezelhető akadályként tornyosult az ellátórendszerben. A betegpanaszok rendszerszintű gyűjtése, elemzése és kibeszélése szolgálhatta volna a transzparenciát, ám nem ez történt. 

Az 1997-es egészségügyi törvényben nevesített betegjogi képviselők 2000-ben ÁNTSZ égisze alatt kezdtek dolgozni, később alapítványi, majd állami intézményi keretek között működtek. A 2010 óta gyakorlatilag folyamatos átszervezés alatt álló egészségügyi államigazgatás egyik legnagyobb vesztesége, hogy a 2012-18 között még független központban működő betegjogi képviselői rendszert mára az ágazatot iránytó minisztérium főosztálya működteti, néhány kormányzati hivatalnok eltartásán kívül más szerepe nincs. A betegek, akiket szolgálnia kellene, 2011-ben még 50 betegjogi képviselőhöz fordulhattak, ma már mindössze 18 jogvédő fogadja az ország összes panaszát az alapellátástól a kórházakig, az állami és a magánszektort tekintve egyaránt. A főosztály munkájáról, eredményeiről – legalábbis nyilvános – beszámoló évek óta nem készül.

Ugyancsak látszatszervezetként működik a betegegyesületeket tömörítő Nemzeti Betegfórum, amely – arra való hivatkozással, hogy az Emmi miniszterének tanácsadó testülete – az elmúlt hat évben soha egyetlen, a betegeket hátrányosan érintő intézkedés kapcsán nem szólalt meg, még a tb-törvény durva változása sem ütötte ki náluk a biztosítékot. Hatékony működésének nyoma sincs, a szervezet létezéséről is csak azért tudunk, mert az elnöke/koordinátora időnként előad egy-egy konferencián.

Eközben az egészségügyi dolgozók jogállásáról szóló törvény nemcsak az orvosok és ápolók, hanem a betegek életét is fenekestül fogja felforgatni. Az ellátórendszer útvesztői továbbra is átláthatatlan káoszként tornyosulnak majd előttük, mert az ellátásszervezésben, betegirányításban semmiféle beavatkozást nem tervez a kormány. A megszokott osztályon és ambulancián már nem lesz ott a kezelőorvos – mert menekülvén a süllyedni látszó közfinanszírozott hajóról –, csak a magánkórházban érhető majd el, vagy Németországig fut a katonai vezénylés elől. De az is lehet, hogy marad, csak az ország másik végébe utasítja a hiányokat a maga számára legegyszerűbben kezelni akaró politikai döntéshozó.

Végjáték csatában

A parlamenten gyorsított eljárásban tolták végig az új jogállásról szóló törvényt. Az ellenzéknek is csupán három órája jutott arra, hogy módosító indítványokat nyújtson be a tervezethez. Végül ellenszavazat nélkül ment át az előterjesztés, hiszen ki az az őrült politikus, aki felvállalja, hogy ellenfelei a következő években azzal vádolják, hogy pártolja a hálapénzt, és nyomorban tartaná az orvosokat. De deklaráljuk e helyen: a törvényt nem az orvosi kamara fogadta el, hanem a parlamentben ülő politikusok.

Orbán Viktor először akkor veregette hátba elismerően belügyminiszterét, amikor a MOK elnöksége kitette a lábát a Karmelita kolostorból. Másodszor akkor, amikor az egészségügyi államapparátusból veszélyhelyzetben láthatatlanná és teljesen súlytalanná tett Horváth Ildikó egészségügyért felelős államtitkár bejelentette, hogy a MOK minden módosító javaslatát elfogadta az Emmi (azt a négyet, amit a négyórányi véleményezési idő alatt el tudott készíteni). Az utolsó parola akkor érkezhetett, amikor elolvasták a MESZK elnökének nyílt levelét, amelyet az orvosi kamara elnökének címzett. Megkezdődött hát az ágazaton belül is egymás vádolása, így a megosztás is kiválóan sikerült, ami ennek a politikai kurzusnak régóta kedvelt fegyvere. Beérett a politikusi terv.

Lesz még néhány pont, amiben enyhítik majd az egy nap alatt elfogadott jogszabály szövegét. Lesz. Hogy mindenki lássa, mennyire kompromisszum-kész a kormány, amely ezekben a járványos időkben is teljesíti az orvostársadalom kívánságait. Garancia persze semmire nincs. Az egyik oldalon továbbra is ott áll a tisztességes, szakmai érveket felvonultató kamara, amely annak ellenére igyekszik apolitikusan viselkedni, hogy berántották a politika mocsarába. Kérdés, hogy ebben a társadalmi berendezkedésben milyen szerepet osztanak rá.

Úgy tűnik, a MOK még kitart egy tisztességes, a minőségi ellátást és a betegek biztonságát garantáló rendszert építése mellett, ám ennek jelenleg egyetlen stabil feltétele sem adott. Ha Pintér Sándor minisztériumában el is olvasták a beadványaikat, amelyek az indikátorokról, vagy a hálapénz ésszerű módon történő felszámolásáról írtak, felhasználni azokat nemigen akarták. Hogyan is férhetne bele egy gyors, rajtaütésszerű átalakításba az építkezés? A minőségi ellátás indikátorainak kidolgozása, a betegek érdekeit is figyelembe vevő rendszer kialakítása ma már komoly szellemi és infrastrukturális beruházást igényelne. Erre pedig a pandémia közepette már nincs idő, és felvállalni sem tudja a koronavírus-járvány társadalmi, gazdasági és politikai következményeitől tartó kormány.

Visszaépíteni egy erős szakfelügyeleti rendszert, egy erős ÁNTSZ-t, egy erős egészségpénztárt évek munkája. Márpedig a második Orbán-kormány tíz évvel ezelőtt elkezdte szétrúgni a politika hathatós tevékenykedése nyomán már akkor is ingatag lábakon álló háttérintézményi rendszer alappilléreit. Lázár János közigazgatási reformja végül porrá is zúzta azokat, szakemberek tucatjait lökve ki a rendszerből. Az egészségügyi államigazgatásban már csak néhány hozzáértő ember maradt, akik gúzsba kötve igyekeznek megfelelni a minisztériumokból érkező ukázoknak.

Felelősség terheli mindezért azt az orvosréteget is, amely busásan élt abból, hogy az egészségügyi rendszer zavaros vizében halászott. Azokat, akik az elmúlt évtizedekben bejáratosak voltak minden miniszterhez és minden államtitkárhoz. Azokat, akik soha nem engedték láttatni a politikusoknak, hogy milyen a saját, vagy szerettük egészségéért vagy életéért aggódva várakozni hosszú heteket, hónapokat. Azt az orvosréteget, amely soha nem engedte, hogy málló vakolatú betegszobákban, penészes falú, alagsori várótermekben kelljen órákat ücsörögniük kétségek között. Soha nem engedték szembesülni őket a valósággal. Cserébe viszont ezek az orvosok luxuséletet élhettek, trófeákat hordhattak haza Afrikai vadászataikról, bizniszelhettek a gyógyszercégekkel, a klinikai vizsgálatokkal. Soha, egyetlen politikai szereplő nem taposott az elevenjükbe, és ha kellően sokat lobbiztak, hát eltakarították az útból az olyan akadékoskodó szervezeteket is, mint az Egészségbiztosítási Felügyelet, vagy az orvosi munka hibáira rámutató betegjogvédelmi intézmények.

Az Orbán-kormánynak három, egymást követő ciklus állt a rendelkezésére, hogy akkurátusan, szakmai támogatás mellett átalakítsa az egészségügyet. De politikailag ingoványosnak ítélték végül ezt a terepet. Kapóra jött most a koronavírus-járvány, ami valóban gyors és határozott lépéseket indokol, és az egészségügy reformját először civil szervezetként, majd hivatásrendi kamaraként sürgető, szakmai szintről, alulról építkező társaság. Mindezt kihasználva a negyedik Orbán-kormány politikailag ismét zseniálisan – ám közel sem tisztességesen – lavírozott, és számára 2020. október 6-án az egészségügy reformjának lényegi lépése le is zárult.

A MOK jóhiszemű, saját közösségért és hivatásáért tiszta szellemben dolgozó elnökségét pedig lehúzták a politikai mocsárba. Azokat, akik soha nem mentek volna bele abba, hogy az állam ennyire olcsón vásároljon rabszolgákat az orvos- és szakdolgozó társadalomból. Az orvosi kamara csak igennel válaszolhat, amikor a politika ártatlan értetlenséggel tárja szét a karját: hát nem teljesítettük minden kívánságotokat? De igen. És innentől kezdve minden más csak magyarázkodás.

Beérett a politikusi mesterterv.

Az elmúlt évtizedekben a politikusok által számtalan alkalommal karon és lábon lőtt, tüdejéből golyó ütötte seb miatt vért köpő egészségügyi rendszer mindezidáig önmagát vonszolva igyekezett túlélni. A kormányok időnként szépségtapaszokkal, máskor nyomókötésekkel, olykor pedig a mély sebek szakszerűtlen, következményekkel nem számoló körülmetszésével igyekeztek segíteni rajta, mind több és több vérveszteséget okozva. Tudjuk, hogy van az a csoda, amikor a főbelövést is túléli a beteg. De nem ez a jellemző.

Tarcza Orsolya
a szerző cikkei

(forrás: MedicalOnline)
Olvasói vélemény: 10,0 / 10
Értékelés:
A cikk értékeléséhez, kérjük először jelentkezzen be!

Könyveink