Ötvös Péter cikkei

Tagállam-bemutató: Svédország

Svédország magas szintű egészségügyi ellátást és egyenlő hozzáférést igyekszik biztosítani polgárainak. A törekvések részben sikeresek, ám gondot jelentenek a várólisták, valamint az, hogy a szándékok ellenére a svéd ellátórendszer még mindig rendkívül kórházcentrikus.

A kiterjedt és költséges jóléti rendszeréről ismert Svédország egészségügyi kiadásai a ’90-es évek elején még jelentősen meghaladták az európai átlagot. Az ezredfordulóra azonban az addig töretlenül növekvő trend, így a kiadások szintje – a GDP-hez viszonyítva – jelenleg az uniós átlag körül mozog. Ennek magyarázata abban rejlik, hogy számos, korábban egészségügyinek tartott szolgáltatást – mint például az idősek otthoni ápolását – szociális ellátásnak minősítettek át. Ugyanakkor Svédországban is megfigyelhető tendencia, hogy a gyógyszerekre fordított kiadások rendkívül expanzív módon növekszenek.

A svéd gyógyító rendszer fő elvei a magas szintű ellátás és az egyenlő hozzáférés. A megyei önkormányzat külön egészségügyi adót vethet ki a területén lakókra, de kiadásaihoz természetesen a központi költségvetés is támogatást ad. Az állami segítség azonban gyakorlatilag egyetlen megyében sem fedez többet a kiadások egyharmadánál. A megyék ugyan jelentős autonómiával bírnak, de elengedhetetlen közöttük az együttműködés. Ezért régiókat alkotnak, így biztosítva a legmagasabb színvonalú szakellátást.

Tagállam-bemutató: Spanyolország

Spanyolországban jelenleg a teljes egészségügyi kiadás 98 százalékát fedezik adókból. Az így nyert bevételt fejkvóta alapján osztják szét a tartományok között. Jellemző a központi finanszírozás rendszerére, hogy az autonóm közösségek saját forrásaikból alig 9 százalékos mértékben járulnak hozzá az ellátórendszerük fenntartásához.

Spanyolországban az egészségügyi kiadások GDP-hez viszonyított aránya a ’90-es évek óta 7,5 százalék körül stagnál, amely a kormány azon erőfeszítését tükrözi, hogy ezeket a kiadásokat mindig a gazdasági növekedés üteméhez igazítsa. Az adóból történő finanszírozás hatására mára a spanyol lakosság mintegy 95 százaléka tartozik a kötelező rendszerhez. A lakosság további mintegy 4,5 százalékát azok a köztisztviselők és hozzátartozóik teszik ki, akik különálló viszontbiztosítási alapok tagjai, a fennmaradó fél százalék pedig önkéntes alapon biztosított egyéni vállalkozó vagy egyéb szabadfoglalkozású.

Az állami egészségügyi rendszer keretében igénybe vett szolgáltatások a betegek számára teljesen ingyenesek, a jogosultnak csak a gyógyszerek költségeihez kell hozzájárulnia, de ez alól is mentesül, amennyiben betöltötte a 65. életévét, illetve ha valamilyen krónikus betegségben szenved. A betegek hozzávetőleg a gyógyszerárak 40 százalékát állják saját zsebből.

Tagállam-bemutató: Portugália

A betegeknek az állami egészségügyi ellátás szinte minden szolgáltatásának igénybevételekor fix összegű hozzájárulást kell fizetniük Portugáliában. Egyrészt ez, másrészt pedig a jobb szervezettség az oka annak, hogy az Európai Unió egyik legdinamikusabban fejlődő országában mind többen választják a magánszektor szolgáltatásait.

Portugáliában az egészségügyi szolgálat költségeit az állam döntően adóbevételekből fedezi, és a forrásokat központilag, az Egészségügyi Minisztérium közvetlen közreműködésével osztják el. A szolgálat irányítása, a tervek és a költségvetési javaslatok elkészítése az öt regionális igazgatóság szintjén történik; a régiók felelnek az országos stratégiák végrehajtásáért. A regionális igazgatóságokon belül működnek az autonóm helyzetű, úgynevezett regionális ügynökségek, melyek fő feladata a finanszírozási szerződések megkötése az egészségügyi szolgáltatókkal.

A magánszektor – benne főként szakorvosok, fogorvosok, laborvizsgálatot végző egységek – az orvosi konzultációk mintegy 30 százalékát nyújtja. A privát szolgáltatók közül ki kell emelni a Misericórdiákat, amelyek független, egyházi fenntartású intézmények, és kiemelkedő szerepet játszanak bizonyos ellátástípusok – így a pszichiátria, a rehabilitáció vagy a krónikus fekvőbeteg-ellátás – területén, ahol gyakorlatilag elsődleges szolgáltatók. A magánkórházak tekintetében érdekes paradoxon, hogy a kórházak több mint 40 százaléka magánintézmény, ugyanakkor csak a kórházi ágyak egynegyede üzemel magánkórházakban.

Tagállam-bemutató: Ausztria

Ausztriában az egészségügyi ellátás meglehetősen kórházcentrikus. Sok a kórházi ágy, és folyamatosan nő az alkalmazott orvosok száma is. Mind kevesebben veszik ugyanakkor igénybe a többletszolgáltatásokat finanszírozó magánbiztosításokat.

Ausztriában a 27 önkormányzati alapon tevékenykedő egészségbiztosítási intézet a lakosok 99 százalékának ellátásáról gondoskodik.  A segélyből élők ellátási költségeit az állam fedezi. A betegbiztosítók elsősorban területi alapon, illetőleg foglalkozási csoportok szerint szerveződnek. Az egészségbiztosítási járulékok mértéke 6,4 százalék (alkalmazottak) és 9,1 százalék (egyéni vállalkozók) között változik. Ha van munkáltató, a járulékterhet fele-fele arányban viseli a foglalkoztató és a foglalkoztatott.

Az osztrák biztosítottaknak lehetőségük van a társadalombiztosítás által nem fedezett többletszolgáltatásokra (például egyágyas kórházi szobára, nem szerződött orvos igénybe vételére) magánbiztosítást kötni – ezzel az osztrákok egyharmada él is, jóllehet a magánbiztosítottak száma csökkenő tendenciát mutat. Az egészségügy Ausztriában elsősorban szövetségi hatáskörbe tartozik, és a kórházakat leszámítva gyakorlatilag az egészségügy minden területéért elsősorban a szövetségi kormány felelős. Az egyes tartományok szerepe leginkább a kórházak fenntartásában, üzemeltetésében kap hangsúlyt. A tartományok és a szövetség közötti költségmegosztás érvényesítésére Ausztria 1997-től egy jóformán egyedülálló megoldást alkalmaz: a tartományi alapok (Landesfonds) rendszerét. A tartományi alaphoz a betegbiztosítók, a tartományok és a szövetség tartományonként eltérő arányban járul hozzá járulékokból és adókból származó forrásokkal. A „foglalkozásukat szabadon gyakorló” orvosok háromnegyede áll szerződéses kapcsolatban a társadalombiztosítással. A finanszírozási szerződéseket az egészségbiztosítók az orvosi kamara és a társadalombiztosítás között létrejött keretszerződéseknek megfelelően kötik meg, figyelembe véve a szerződött szolgáltatók eloszlását irányító úgynevezett tartományi „állástervet” is. A kötelező egészségbiztosítási rendszerbe tartozók az egészségbiztosítási szolgáltatásokat az úgynevezett „in natura” rendszer elvei szerint vehetik igénybe, ami azt jelenti, hogy az ellátás költségeit a betegbiztosító pénztár fizeti a szolgáltatónak. Az ellátás azonban mégsem teljesen ingyenes: a biztosítottak bizonyos ellátásokért fix, összegben, esetleg százalékban meghatározott összeget kénytelenek vagy közvetlenül a szolgáltatónak, vagy a biztosítónak fizetni.

Tagállam-bemutató: Luxemburg

Luxemburgban diplomájának honosítása és az Egészségügyi Minisztérium engedélyének megszerzése után bárki nyithat alapellátási tevékenységre szakosodott rendelőt. Míg az alapellátásban a szolgáltatók versengenek a betegekért, a kórházak csak másodosztályú elhelyezést tudnak biztosítani.

Az egészségbiztosítás kötelező, a Luxemburg területén dolgozóknak csatlakozniuk kell a tevékenységük szerinti gazdasági ágazathoz rendelt betegpénztárhoz. A foglalkoztató, illetve a foglalkoztatott egyenlő arányban viseli a járulékterheket. Ennek mértéke tevékenységenként változó, alkalmazottak esetében a bruttó munkabér 2,6-2,6 százaléka. Létezik egy járulékplafon is, a maximális jövedelem, ami a járulékfizetés alapját képezi – ez a minimálbér ötszöröse. Az egészségbiztosítás bevételei 40 százalékban közvetlen állami támogatásból, illetőleg 30-30 százalékban a munkáltatók és a munkavállalók járulékaiból származnak.

A luxemburgi egészségbiztosítási piacon egyre erőteljesebb a külföldi biztosítók jelenléte. Ez leginkább azzal magyarázható, hogy Luxemburg területén, már csak az ország mérete miatt sem érdemes, vagy nem lehet gazdaságosan üzemeltetni a specializált egészségügyi szolgáltatások egy részét. Az esetleges külföldi gyógykezelés miatt sok luxemburgi csatlakozik külföldi egészségbiztosítókhoz. Luxemburgban az alapellátást kizárólag a kereslet határozza meg. Ez azt jelenti, hogy mind a háziorvosi praxisok száma, mind az általuk nyújtott szolgáltatások jellege a fogyasztók igényei szerint alakul. (Sem az állam, sem pedig a biztosító nem írja elő, hogy egy háziorvos mennyi beteget láthat el, mint ahogyan azt sem, hány praxis működhet az állam területén.) Luxemburgban bárki, aki honosíttatta külföldön szerzett orvosi diplomáját és megszerzi az Egészségügyi Minisztérium engedélyét, működtethet alapellátásra szakosodott rendelőt. Ennek az engedélynek a megszerzése egyúttal azt is jelenti, hogy az orvos automatikusan jogosult a biztosító által támogatott kezelések elvégzésére. (Ehhez nem kell külön szerződni az egészségpénztárakkal.)

Tagállam-bemutató: Németország

A német egészségbiztosítási rendszert köztudottan a magas technológiai színvonal, az orvosválasztás szabadsága, az ellátók és az ellátási típusok sokfélesége és széles köre jellemzi. Mindemellett hiányoznak a rendszerből azok az elemek, amelyekkel hatékonyan lehetne szabályozni a költségeket és kordában lehetne tartani az egyre bővülő – Európában a legnagyobbak közé tartozó – egészségügyi kiadásokat.

Németországban jelenleg 450 különálló, de törvényes felügyelet alá tartozó betegpénztár között választhatnak az állampolgárok. Bár a kisebb pénztárak a ’90-es évek során folyamatosan eltűntek, a majdnem félezres szám így is hatalmas. Igaz, tetemes a jogosultak száma is: 72 millióan vannak. Közülük hozzávetőlegesen 50 millió a járulékfizető biztosított, a többiek eltartotti jogon kapják az ellátást.

A biztosítottak felét a tartományi alapon szervezett 17 AOK (általános helyi betegpénztár) tömöríti. A biztosítottak másik feléről különböző üzemi, illetve szakmai alapon szerveződő pénztárak gondoskodnak. A „törvényes” betegbiztosítók kivétel nélkül önkormányzati irányítás alatt álló, non-profit szervezetek, ahová a munkavállalók hatévente beválasztják képviselőiket. A német rendszer értelmében kötelezően biztosított minden olyan munkavállaló, akinek éves bruttó jövedelme nem halad meg egy bizonyos mértéket (ez a nyugati tartományokban évi 40 000 euró). Jelenleg a német lakosság 88 százaléka kötelezően biztosított vagy annak hozzátartozója, mintegy 9 százaléka magánbiztosított és 2 százaléka a fegyveres erőknek fenntartott külön rendszeren belül biztosított.