hirdetés
hirdetés

Takó Bence cikkei

  #1
2004-11-01 00:00:00

Björk; Transglobal Underground

A Medúlla, Björk hatodik nagylemezének címe magyarul velő – ez pedig arra utal, hogy a sűrűjét kapjuk valaminek. És találóan összegzi az album által keltett benyomást.

Nem vidám lemez: már a kísérőfüzet szövege is majdnem fekete alapra nyomtatott, koromfekete festékkel – gyakorlatilag olvashatatlan. Az izlandi énekesnő – aki egykor csak extravaganciájával tűnt ki a popiparból – láthatóan sikeresen eltávolodott a mainstreamtől. Ez a folyamat nagyjából a Lars von Trierrel készített Táncos a sötétben című filmmel kezdődött, és már az előző, Vespertine című lemezén is hallható. Zenéje mára sokkal inkább a Mari Boine fémjelezte északi világzenével rokonítható, melyben meghatározóak a folk jegyei; míg norvég kolléganőjénél főként a jazz-elemek dominálnak, ő inkább a számítógépes elektronikát alkalmazza, meglehetősen provokatívan. Björk zenéjét mindig a különleges, egyéni komponálási mód tette izgalmassá: zörejekből, samplerekből, és – újabban – népzenei elemekből építkezik. Az énekesnő eredetileg a Tus címet szánta lemezének – ez éppoly találó lett volna, mint a Medúlla; a zene ugyanis valóban mélyre hatol. A feketébe, és annak árnyalataiba, egészen a szürkéig.

  #2
2004-06-01 00:00:00

A recept látszólag egyszerű: kell egy showman – mondjuk, egy komikusvénájú színész –, majd hozzákeverünk egy akciófilmes tapasztalatokkal bíró művészfilmest... Bizarr recept, legalábbis nálunk. Japánban viszont dolgozik egy művész, aki egyúttal a legnépszerűbb médiaszemélyiség is hazájában: Takeshi Kitano.

Itthon az is furcsának tűnne, ha valaki elkészítené „A Tenkes kapitánya” remake-jét (gondoljunk csak a Hyppolit, a lakáj vagy a Meseautó kínos fiaskóira). Japánban az sem furcsa, ha egy vak masszőr alázatos orcája mögött legyőzhetetlen szamuráj rejtőzik...

Kitano egy évtizedek óta sikerrel futó tévésorozatból készítette legújabb (és egyben első kosztümös) mozifilmjét. A rendező azon szerzői filmesek népes táborába tartozik, akik ugyanazt a filmet forgatják le újra és újra. Az ő hőseire kiváltképp jellemző, hogy nagyon tudnak menni, mendegélni, botladozni, botorkálni, bolyongani, látszólag céltalanul. Folyamatosan úton vannak, akárcsak e film főhőse, Zatoichi is (a rendező megformálásában), akinek szerény külseje leginkább a vak Thereisziászra emlékeztet, belül azonban egy valóságos terminátor bújik meg. A Kikujiro nyara és a Bábok című, melodramatikus road movie-ra hajazó alkotásokkal ellentétben A szamuráj inkább dinamikus akciófilm, persze, csak a felszínen.

Kitano már korábbi filmjeiben is előszeretettel élt a kontrasztok adta lehetőségekkel; kedvelt hatáskeltő – olykor hatást fokozó – eszköze például, amikor egy csendes, már-már szentimentális jelenetet sokkoló, brutális epizód követ. A szamurájban mégsem a kontrasztjáték fokozza a hatást, hanem az erőszakos jelenetek szinte karikírozott, túlzó ábrázolása. Talán nem véletlen, hogy a film színvilága is elég monokróm: túlsúlyban vannak a sötét tónusok, olyannyira, hogy szinte vágyunk egy-egy élénkebb színfoltra (eddigi filmjei ugyanis színpompásak voltak), de hiába, a patakokban ömlő véren kívül szinte alig jelenik meg szín a filmben.

  #3
2004-04-01 00:00:00

Charlie Chaplin nagy filmjei DVD-n

1914. február 28-án, alig néhány héttel a Keystone stúdióhoz szerződése után Autóverseny Velencében című művével elkezdődött Chaplin igazi filmes pályafutása, és rögtön megszületett a halhatatlan csavargó figurája.

A filmtörténet talán leghíresebb, legendás alakja 1921-ben forgatta első egész estés játékfilmjét, amelyet számtalan követett az elkövetkező több mint húsz évben. A francia MK2 és a Warner most ezekből állított össze két díszdobozos kiadást.

A kisebbik dobozban ott az Aranyláz, a Nagyvárosi fények, a Modern idők és A diktátor, a másikban pedig ezeken kívül még A kölyök, A párizsi nő, A cirkusz, a Monsieur Verdoux, a Rivaldafény és az Egy király New Yorkban. Mindkét gyűjteményhez tartozik egy ráadáslemez: Richard Schickel több mint kétórás, Charlie Chaplin életéről és munkásságáról forgatott dokumentumfilmje; mindazoknak, akiket érdekel a sokoldalú és zseniális művész életútja. Sokkal árnyaltabb, mélyebb képet kapunk róla, mint az 1992-ben készült Attenborough-játékfilmből, amely a várakozások ellenére megrekedt egy szimpla kifestőkönyv színvonalán.

A Chaplin-filmek által felidézett hangulatnak alighanem elengedhetetlen eleme a vetítőgép kattogása-sercegése, a karcos, megkopott tekercsek és a zongorakíséret. Ez a gyűjteményes kiadás adósunk marad e másodlagosnak mondható hangulati elemekkel, cserébe viszont soha nem látott szépségű, felújított filmeket kapunk. A képek kontrasztosak, sehol egy karc, gyűrődés, „havazás”, tökéletes az audiovizuális élmény – leszámítva a slendrián fordítás okozta bosszúságot.

  #4
2004-02-01 00:00:00

A főszerepben: Nicole Kidman

Lars von Trier Dogville című alkotására decemberi ajánlónkban már felhívtuk a figyelmet. Az időközben bemutatott filmről bizton állítható: nem fog csalódást okozni sem a rendező elkötelezett hívei, sem pedig a munkásságát csupán e műve alapján megítélő nézők körében.

A történet cselekménye, melynek helyszíne a rendező korábbi filmjeihez (Hullámtörés, Táncos a sötétben) hasonlóan szintén egy mikroközösség, egy mondatban is összefoglalható: egy faluközösség, nevezetesen Dogville népe előbb befogadja, majd fokozatosan kiveti magából, végül elárulja a településen menedéket kereső lányt. A film szövete ennél persze sokkal sűrűbb és bonyolultabb: tele van utalásokkal, allegóriákkal, s minél mélyebbre merülünk a történetben, annál újabb és újabb jelentéstartalmak bontakoznak ki előttünk.

Kriminek indul, de később egyre inkább az az érzésünk: passiójátékot látunk. Ezt erősítik Pergolesi Stabat Materének folytonosan visszatérő motívumai is. A rendező a zene pátoszával ellenpontozza a brechti szikárságú színészi játékot, egyszersmind kulcsot ad a kezünkbe egyfajta értelmezéshez.

Eleinte talán szokatlanul hat a szintén brechtizáló színpadképet idéző jelzésszerű díszlet is, de hamarosan nyilvánvalóvá válik a rendezői szándék: Trier csupán lehántotta a fölösleges rétegeket, hogy figyelmünket semmi ne vonhassa el a legfontosabbról: a lélek rezdüléseiről. A kézikamerás filmezés révén azonban – amely a rendező által megfogalmazott dogma egyik alapvető tézise – a Dogville szimpla színházi felvétel helyett mégis igazi filmalkotássá válik. A kamera jóvoltából intim közelségbe kerülhetünk a szereplőkkel, akár egy-egy arcon, kézen időzik hosszasan, akár egész alakot mutat.

hirdetés
hirdetés

A környéki idegrendszer megbetegedéseit összefoglaló néven neuropátiáknak hívjuk. A neuropátiák jóval gyakoribbak, mint a központi idegrendszer betegségei, mégis méltatlanul a neurológia „perifériáján” helyezkednek el.

hirdetés

A december végén megjelent jogszabály változások, így a fix díj elvonása, és az új indikátor rendszer bevezetése korántsem segíti a magyar közfinanszírozott alapellátás működését.