Dogville: Tényleg nincs menedék?

A főszerepben: Nicole Kidman

Lars von Trier Dogville című alkotására decemberi ajánlónkban már felhívtuk a figyelmet. Az időközben bemutatott filmről bizton állítható: nem fog csalódást okozni sem a rendező elkötelezett hívei, sem pedig a munkásságát csupán e műve alapján megítélő nézők körében.

A történet cselekménye, melynek helyszíne a rendező korábbi filmjeihez (Hullámtörés, Táncos a sötétben) hasonlóan szintén egy mikroközösség, egy mondatban is összefoglalható: egy faluközösség, nevezetesen Dogville népe előbb befogadja, majd fokozatosan kiveti magából, végül elárulja a településen menedéket kereső lányt. A film szövete ennél persze sokkal sűrűbb és bonyolultabb: tele van utalásokkal, allegóriákkal, s minél mélyebbre merülünk a történetben, annál újabb és újabb jelentéstartalmak bontakoznak ki előttünk.

Kriminek indul, de később egyre inkább az az érzésünk: passiójátékot látunk. Ezt erősítik Pergolesi Stabat Materének folytonosan visszatérő motívumai is. A rendező a zene pátoszával ellenpontozza a brechti szikárságú színészi játékot, egyszersmind kulcsot ad a kezünkbe egyfajta értelmezéshez.

Eleinte talán szokatlanul hat a szintén brechtizáló színpadképet idéző jelzésszerű díszlet is, de hamarosan nyilvánvalóvá válik a rendezői szándék: Trier csupán lehántotta a fölösleges rétegeket, hogy figyelmünket semmi ne vonhassa el a legfontosabbról: a lélek rezdüléseiről. A kézikamerás filmezés révén azonban – amely a rendező által megfogalmazott dogma egyik alapvető tézise – a Dogville szimpla színházi felvétel helyett mégis igazi filmalkotássá válik. A kamera jóvoltából intim közelségbe kerülhetünk a szereplőkkel, akár egy-egy arcon, kézen időzik hosszasan, akár egész alakot mutat.