Zatoichi – A szamuráj

A recept látszólag egyszerű: kell egy showman – mondjuk, egy komikusvénájú színész –, majd hozzákeverünk egy akciófilmes tapasztalatokkal bíró művészfilmest... Bizarr recept, legalábbis nálunk. Japánban viszont dolgozik egy művész, aki egyúttal a legnépszerűbb médiaszemélyiség is hazájában: Takeshi Kitano.

Itthon az is furcsának tűnne, ha valaki elkészítené „A Tenkes kapitánya” remake-jét (gondoljunk csak a Hyppolit, a lakáj vagy a Meseautó kínos fiaskóira). Japánban az sem furcsa, ha egy vak masszőr alázatos orcája mögött legyőzhetetlen szamuráj rejtőzik...

Kitano egy évtizedek óta sikerrel futó tévésorozatból készítette legújabb (és egyben első kosztümös) mozifilmjét. A rendező azon szerzői filmesek népes táborába tartozik, akik ugyanazt a filmet forgatják le újra és újra. Az ő hőseire kiváltképp jellemző, hogy nagyon tudnak menni, mendegélni, botladozni, botorkálni, bolyongani, látszólag céltalanul. Folyamatosan úton vannak, akárcsak e film főhőse, Zatoichi is (a rendező megformálásában), akinek szerény külseje leginkább a vak Thereisziászra emlékeztet, belül azonban egy valóságos terminátor bújik meg. A Kikujiro nyara és a Bábok című, melodramatikus road movie-ra hajazó alkotásokkal ellentétben A szamuráj inkább dinamikus akciófilm, persze, csak a felszínen.

Kitano már korábbi filmjeiben is előszeretettel élt a kontrasztok adta lehetőségekkel; kedvelt hatáskeltő – olykor hatást fokozó – eszköze például, amikor egy csendes, már-már szentimentális jelenetet sokkoló, brutális epizód követ. A szamurájban mégsem a kontrasztjáték fokozza a hatást, hanem az erőszakos jelenetek szinte karikírozott, túlzó ábrázolása. Talán nem véletlen, hogy a film színvilága is elég monokróm: túlsúlyban vannak a sötét tónusok, olyannyira, hogy szinte vágyunk egy-egy élénkebb színfoltra (eddigi filmjei ugyanis színpompásak voltak), de hiába, a patakokban ömlő véren kívül szinte alig jelenik meg szín a filmben.