hirdetés
hirdetés
2021. augusztus. 03., kedd - Hermina.
hirdetés

Az Asztalfiók a jövő alapellátásáról

A jövő alapellátása jó eséllyel sokszínű lesz. De ha a jövő egészségügye közösségi célok (hozzáférési esélyegyenlőség és populációs szintű egészségnyereség) szerint szerveződik, akkor a „célmodell”, a középtávon támogatott modell reálisan a csoportpraxis lesz, írja elemzésében Kincses Gyula exállamtitkár.

Már a média is tele van azzal, amit évek óta mondunk, írunk: az alapellátás modellje recseg-ropog, és ebben a formában hamarosan összeomlik, azaz társadalmi méretben érzékelhető tömegeknek (mondjuk: a kistelepülések egynegyede) nem lesz (helyben) orvosi ellátása. Ez indokolja azt, hogy ismét írjak erről, de most tágabb összefüggésben, kezdi "az Asztalfióknak szánt elemzést" Kincses Gyula.

Mint jelzi, többször írt arról, hogy az alapellátás jelenlegi modellje fenntarthatatlan. A 2017. január 01-jei állás szerint 277 a tartósan betöltetlen háziorvosi praxisok száma, azaz kb. félmillió embernek nincs háziorvosa, és a korstruktúra ismeretében rohamos növekedés várható, hiszen a háziorvosok közel fele 60 éven felüli. Ennyi orvos nem lesz pótolható óriási fizetések esetén sem, illetve ha átcsábítanák a szakellátásból a szükséges orvos-létszámot, akkor az omlana össze. De ami a fontosabb: a jelenlegi modell fenntartása nem is célszerű, mert az egy falu- egy orvos - egy nővér modell szakmailag is tarthatatlan. A szükséges és korszerű orvosi tudás már nem birtokolható egy személy által, és a korszerű gyógyításhoz szükséges orvos-technika nem működtethető költséghatékonyan egy orvos által. Az alapellátás megnövekedett, sokrétű feladatait egy orvos már nem tudja ellátni.

Át kell alakítani tehát az ellátórendszer (incl: betegek) szemléletét, de ez a jelenlegi intézményi és HR szerkezetben (orvos – nővér - technikai kiszolgáló személyzet arány) nem nagyon oldható meg. (...)
 
A jövő alapellátása tehát jó eséllyel sokszínű lesz. De ha a jövő egészségügye közösségi célok (hozzáférési esélyegyenlőség és populációs szintű egészségnyereség) szerint szerveződik, akkor a „célmodell”, a középtávon támogatott modell reálisan a csoportpraxis lesz. Mi is az valójában és hogyan működik? Erről sokat és sokszor írtam már, hiszen a mellékelt ábra is 1996-ban (!) készült a katalán tanulmányút után. A lényeg: egy közösségi egészségházban eltérő szakképesítésű orvosok együtt nyújtanak emelt szintű alapellátást és erre épülő egészségszolgáltatásokat. A praxistagok között kötelezően van háziorvosi képesítésű, nőgyógyász és gyermekgyógyász, de lehet akár fül-orr-gégész, allergológus, vagy belgyógyász is. A csoport kompetenciája (tudásszintje) így magasabb, mint egy háziorvosé, hiszen különböző szakképesítésű emberek dolgoznak együtt. Közösen használják a műszereket, így a műszerezettség is lehet korszerűbb, mint egy „normál” praxisban, és a drágább műszerek kihasználása, megtérülése is jobb így.
 
A csoportpraxis tehát feladatokat vesz át „felülről”, a szakellátásból, de „alulról”, pontosabban „oldalról” is: a csoport­praxis fontos tagjai a diplomás nővérek, a dietetikusok, gyógytornászok, házi szakápolók, illetve az ellátásszervező és prevenciós nővérek. Itt a „svájci modellkísérlet” pozitív tapasztalatait kell hasznosítani. Mindebből következik, hogy a csoportpraxis tagjai egy helyen dolgoznak, ennek ideális helye a mikrotérségi egészségház. Ez ad helyet a praxistag orvosok és szakdolgozók (pl. gyógytornász, dietetikus) rendelőinek, kezelőinek, a közösen használt diagnosztikus vagy terápiás eszközök vizsgálójának/kezelőjének, és lehet olyan rendelő, amelyik „utazó” (váltott telephelyeken rendelő) szakorvosok (szemészet, urológia, bőrgyógyászat stb.) befogadó rendelője. A korszerű egészségház befogadhat patikát, optikust, és helyet ad egy olyan „fitnesz” teremnek, amelyben napközben gyógytornász tud dolgozni, de este közösségi programoknak, akár forprofit edzéseknek is helyet ad. (Ne feledjük: a korszerű rehabilitációs gyógytorna és a testépítő szalon eszközigénye zömmel azonos.)
 
Az egészségház tehát magasabb szintű és komplexebb ellátást nyújt, mint a jelenleg alapellátás vagy a praxisközösség, de nem „mini-SZTK”, azaz az ott dolgozó szakorvosok nem használják szakképesítésük teljes spektrumát, csak a „sima” rutineseteket látják el. De ez bőven elég, hiszen alapvetően ezek miatt fordulunk orvoshoz, ez adja az esetek legalább 80%-át. Egyszerű példával: a csoportban dolgozó nőgyógyász nem nőgyógyászati szakrendelést végez, hanem „csak” a szűréseket, terhesgondozást végzi, illetve kezeli az egyszerű, de gyakori betegségeket („felfázás”, egyszerű fertőzés stb.). Ha a betegség súlyosabb, akkor annak kezelését leszervezi a szakrendelőben vagy kórházban, és majd megint ő végzi az utókezelést, ellenőrzést.
 
A szakpolitikusok kedvéért: az alapellátás a lakosság által nemre, korra és a betegség természetére tekintet nélkül, közvetlenül, a lakóhely közelben, egyenlő eséllyel igénybe vehető, behatárolt szakmai kompetenciájú gyógyító ellátások és egyes prevenciós ellátások összessége. Az alapellátás igénybevétele jellemzően a lakos tartós (nem eseti) választása alapján alapul. Az alapellátás holisztikus szemléletű, a lakos egészségi állapotáért felelős. A kompetenciájába tartozó gyógyításon kívül a prevenció és a beteg számára szükséges ellátás szervezését és annak „menedzselését” is végzi. Ezzel szemben a szakellátás háromféle tevékenységet végez: konzíliumot ad, „epizód-terápia”-ként (ami egy betegség kezelését jelenti, annak meggyógyulásáig) gyógyít, és ”szakgondoz”, ami egy speciális betegcsoport rendszeres ellenőrzését, terápia-követését jelenti. Tehát, míg a csoportpraxisban dolgozó szakorvos (nőgyógyász, gyermekgyógyász) emelt szinten, de a tartós kapcsolaton alapuló alapellátást nyújt, addig az egészségház befogadó rendelésén dolgozó „utazó” (váltott telephelyeken rendelő) szakorvosok inkább csak konzíliumot adnak, vagy epizód-terápiát nyújtanak. (A szakgondozás jellemző módon alapellátási szintre kerül.)
 
A hagyományos alapellátási orvosi feladatok így feltolódnak a csoportpraxisba, de a csoportpraxis átveszi a szakrendelések rutineseteinek jelentős részét. A szakrendelők pedig a kórháztól vesznek át feladatokat: egynapos sebészetben, illetve nappali kórházként látnak el olyan feladatokat, amelyekkel ma még kórházba kell menni. Így értelmesebb, rugalmasabb, fenntarthatóbb lesz az egészségügy szerkezete, és az ellátások összességében közelebb kerülnek a lakosokhoz. 
.
De akkor egy csomó faluban megszűnik az orvosi ellátás? Hát igen… Két dogot azért tudni kell: a háziorvosok jelenlegi korstruktúrája alapján bizonyos, hogy így is- úgy is megszűnik, csak a jelenlegi modellben semmi nem marad a faluban az elárvult rendelőn kívül. A másik: mi a jobb? Ha a 80 éves szeretett doktorbácsit hordozzák körbe hetente egyszer-kétszer a falvak lerobbant rendelői között, vagy ha naponta visz el a mikrobusz egy korszerű rendelésre, ahol megfelelő ellátást kapok, és ráadásul emiatt sok esetben nem is kell elutaznia a messzebb levő „SZTK”-ba, hanem kvázi helyben megoldódott a problémám.
.
Mindez nem elég: ki kell találni azt is, hogy mi lesz a település szintű egészségügyi „alap-szervizpont” a jövőben, vagyis mi az az egészségügyi ellátási minimum, amit minden településen nyújtani kell. Várhatóan ez sem lehet egységes. A nagyobb településeken az „Egészségpont” a megoldás, ami diplomás nővérek segítségével helyben végez ellátás-szervezési és prevenciós munkát. Az a jó megoldás, ha az egészségpont „felnőtt védőnője” a csoportpraxis alkalmazottja, pontosabban: tagja, előretolt helyőrsége. Végezhet helyben ellenőrzéseket, levehet vért laborvizsgálatokhoz, leszervezi a szükséges ellátásokat, illetve szervezi a helyi prevenciós programokat. De „felveheti” az EKG görbét, amit továbbít a praxisba, és az orvos adott esetben a helyben végzett vizsgálatok kiértékelése alapján módosíthat a terápián, írhat e-receptet, stb. Az Egészségpont lehet a kiürült rendelőben, patikában, önkormányzati épületben, iskolában, bárhol. Ahol a gyógyszerész partner (és van…), ott a gyógyszerész gondozás erősítése is lehet megoldás, a patika tud plusz pénzért plusz feladatokat átvenni. A gyógyszerészek jövőbeli szerepének másik útja az, amikor a gyógyszerész a magas szintű, több szakorvost integráló csoportpraxisba megy be, mint „klinikai gyógyszerész”. Ebben az esetben a gyógyszerész optimalizálja a beteg gyógyszerelését, az orvos nem konkrét gyógyszert rendel, hanem hatóanyag-csoportot, és a gyógyszerésszel együtt alakítják ki a konkrét gyógyszerelést. A gyógyszerész itt nem gyógyszer-kiadó, hanem a gyógyító team tagja. (Ne feledjük: a személyreszabott „precíziós” orvoslás terjedésével a gyógyszerelés egyre bonyolultabb, a személyes adottságokat, az interakciókat vizsgáló precíziós tevékenységgé válik.)
 
De vannak kistelepülések, ahol mindez nem realitás, és vannak halmozottan hátrányos települések. A „svájci modellkísérletből” átveendő a segéd-egészségőrök rendszere. A háziorvosok és a kisebbségi önkormányzatok által kiválasztott segéd-egészségőrök OKJ-s képzést kaptak, és a helyi lakosság jobb elérését, eredményesebb bevonását segítik. De számtalan megoldást meg kell vizsgálni: Finnországban már 30 évvel ezelőtt is a postás, a menetrendszerű buszjárat sofőrje vagy az önkéntesként feladatot vállaló szomszéd volt a kapocs a központoktól távoli helyeken, elszórt tanyákon élő betegek és az alapellátás személyzete között. Mindenképpen fontos szeplő lehet a posta és a falugondnok. A posta lehet az e-receptek átvételi pontja, a falugondnok pedig nemcsak logisztikai, de ellátás-szervezési segítséget is nyújthat. Ezek mellett meg kell fontolni az „egészségbusz” bevezetését is, amelyik egy-egy járásban körjáratban viszi házhoz a szűrést és akár az ellátás egy részét is.
 
Mindennek a finanszírozása se lehet egységes. A segéd-egészségőröket pl. a szociális szférának kell fizetnie, de a falugondnokokat pl. a csoportpraxisok tehetik érdekeltté az együttműködésben.
 
Olvasói vélemény: 0,0 / 10
Értékelés:
A cikk értékeléséhez, kérjük először jelentkezzen be!
hirdetés

Könyveink