hirdetés

Hogyan tovább, házi gyermekorvoslás?

A gyermek-alapellátás jelene és jövője Magyarországon

Ideális esetben a házi gyermekorvos a kisgyermekes családok egyik legfontosabb egészségügyi támasza. Gyógyít, tanácsot ad, követi a gyermek fejlődését, támogatja a szülőt, és sokszor ő az első szakember, akihez a család bizalommal fordul.

A gyermek-alapellátás akkor működik jól, ha a szülő tudja: bármilyen egészségügyi kérdéssel fordulhat a házi gyermekorvoshoz, mert időben megkapja a szükséges információt, ellátást vagy iránymutatást.

Ettől az ideális állapottól ma azonban egyre távolabb kerülünk.

Az okok jól ismertek. Kevés az orvos, az alapellátás elöregedett, és ez a házi gyermekorvosok szakterületén különösen súlyos probléma. A rendszer sokáig nem számolt azzal, hogy a fiatal orvosgeneráció egy másik „életpályamodellben” hisz, másféle munkaszervezésben gondolkodik, és másmilyen szakmai közegben dolgozna, mint az elődei.

Egy harmincas-negyvenes éveiben járó, frissen szakvizsgázott gyermekorvos nem feltétlenül akarja egész életét egyetlen praxis tulajdonosaként, nagy fokú személyes és egzisztenciális kötöttségek között leélni. Kiszámítható szakmai fejlődést, csapatmunkát, helyettesíthetőséget, rugalmasabb munkaszervezést és valódi minőségbiztosítást vár – teljes joggal.

A jelenlegi modell azonban nem éppen ezt, illetve pontosan nem ezt kínálja. Az utánpótlás hiánya miatt a működő praxisok jelentős része inkább a túlélésre rendezkedett be, és nem a folyamatos megújulásra. Emiatt nem elég vonzó a házi gyermekorvosi pálya a fiatalok számára – sem szakmailag, sem egzisztenciálisan.

A megoldás nem egyetlen intézkedésben rejlik. A gyermek-alapellátás megújításához egyszerre kell hozzányúlni a finanszírozáshoz, a hálózati működéshez, a szakdolgozói kompetenciákhoz, a lakossági edukációhoz és a szakmai kontrollhoz.

Jelenleg öt területen látok valódi és jól azonosítható kitörési pontot.

A finanszírozásnak a teljesítményt és a minőséget kell ösztönöznie

A praxisban végzett munka értékének ismét hangsúlyosan kell megjelennie a finanszírozásban. A jelenlegi rendszer nem ösztönzi ugyanis eléggé a több, a magasabb színvonalú és a helyben definitíven lezárt ellátást.

Az orvosi bérek rendezése szükséges és indokolt volt. Ám a finanszírozási rendszer jelenleg nem minden esetben tesz kellő különbséget az eltérő aktivitással, eltérő betegforgalommal és eltérő minőségben működő praxisok között. Ez hosszú távon torz ösztönzőket hozhat létre: nem feltétlenül az kap erősebb szakmai és anyagi megbecsülést, aki több beteget lát el, korszerűbb ellátást nyújt, többet vállal helyben, valóban csökkentve a szakellátásra nehezedő terhelést.

A cél nem az idősebb kollégák megbélyegzése. Ők sok évtizeden át igen alacsony jövedelem mellett tartották fenn az ellátást, és munkájuk nélkül ma még súlyosabb lenne a helyzet. A rendszernek egyszerre kell(ene) méltányosnak lennie a már a pályájuk végén járó orvosokkal, és vonzónak a fiatalabb generáció számára.

Ehhez olyan finanszírozás szükséges, amely jobban értékeli a definitív ellátást, a minőségi munkát, a szülők és a betegek elégedettségét, a prevenciót, valamint a szakellátás indokolatlan igénybevételének csökkentését. Ha ezek valódi súlyt kapnának, a fiatal orvosok számára máris vonzóbbá válhatna a házi gyermekorvosi pálya, és természetesebb lenne a praxisok megújulása is.

Az atomizált praxisok helyett hálózatos működés kell

A szakma már évekkel ezelőtt jelezte, hogy az egymástól elszigetelten működő, egyorvosos praxisokra épülő modell hosszú távon nem fenntartható. Mára ez nem elméleti kérdés, hanem napi működési probléma.

A háziorvosok és házi gyermekorvosok jelentős része ma magára van utalva. Ez megnehezíti a helyettesítést, gyengíti a szakmai kontrollt, és sok helyen ellehetetleníti a tervezhető szabadságot vagy a fokozatos nyugdíjba vonulást. A modern alapellátási rendszer nem épülhet arra, hogy egyetlen orvos személyes teherbírása tartja fent a szolgáltatást.

A jövő a területi alapon szervezett közös munka, ami lehet egy központi alapellátási központ, de akár több kisebb praxis szoros együttműködése is. A helyi adottságoktól függően működhet házi gyermekorvosi, háziorvosi vagy vegyes alapellátási központként.

Egy ilyen hálózatos modell lehetőséget adna arra is, hogy bizonyos szakellátási elemek a helyi szükségletekhez igazodva – akár heti néhány órában – jelenjenek meg az alapellátás közelében. Ez különösen fontos lehet ott, ahol a szakrendelések nehezen elérhetők, vagy ahol szűkösek a gyermekellátás kórházi és járóbeteg-szakellátási kapacitásai.

A modell szakmai fejlődési lehetőséget is jelentene a fiatal orvosoknak: elérhetővé válna a második szakvizsga, kiegészítő kompetenciák, közös esetmegbeszélések, mentorálás és tervezhetőbb munkarend. Ez nemcsak a lakosságközeli ellátás színvonalát növelné, de segítene a fiatal orvosokat a szakterületükön tartani.

A külföldi példák fontosak, de nem lehet egyszerűen lemásolni őket. A magyar gyermek-alapellátás szerkezetéhez és települési viszonyaihoz illeszkedő, területi alapú központokat kell létrehozni, valódi szakmai tartalommal.

Bővíteni kell a képzett szakdolgozók szerepét

Az orvoshiány nem magyar sajátosság. A fejlett egészségügyi rendszerekben egyre nagyobb szerepet kapnak azok a magasan képzett szakdolgozók, akik meghatározott protokollok mentén, orvosi háttértámogatással képesek bizonyos ellátási feladatokat önállóan vagy részben önállóan elvégezni.

Magyarországon ez a szemlélet a kórházi ellátásban már megjelent, az alapellátásban azonban még esetleges. Ma sokszor az adott orvos személyes döntése és felelősségvállalása határozza meg, hogy az asszisztens vagy a szakdolgozó pontosan milyen feladatokat végezhet. Ez bizonytalanságot teremt a beteg, az orvos és a szakdolgozó számára is.

A gyermek-alapellátásban világos kompetenciaszintek, protokollok és képzési utak szükségesek. A képzett gyermekápolók, praxisközösségi szakdolgozók vagy kiterjesztett hatáskörű ápolók nagymértékben tehermentesíthetnék az orvosokat, különösen a tanácsadás, utánkövetés, prevenció, edukáció és az egyszerűbb ellátási helyzetek területén.

Ehhez azonban a lakosság szemléletét is formálni szükséges. A szülőknek tudniuk kell, mikor szükséges feltétlenül az orvosi vizsgálat, és mikor elegendő egy jól képzett szakdolgozó segítsége vagy előszűrése. Ez nem az orvosi munka leértékelése, hanem a kiegészítése, az orvosi tudás jobb felhasználása.

A szülőket is fel kell készíteni a tudatosabb egészségügyi döntésekre

A gyermek-alapellátás túlterheltségét nem lehet kizárólag szervezési és finanszírozási kérdésként kezelni. A lakossági edukáció hiánya közvetlenül növeli az ellátórendszer terhelését.

Magyarországon továbbra is erős az a szemlélet, hogy szinte minden egészségi probléma kizárólag orvosi vizsgálattal és gyógyszerrel oldható meg. Sok szülő nem kapott megfelelő segítséget ahhoz, hogy megkülönböztesse a valóban sürgős helyzeteket az otthon is megfigyelhető, egy tanácsadást vagy későbbi kontrollt igénylő állapotoktól.

Ez nem a szülők hibája. A rendszer hosszú ideje nem fordít kellő figyelmet a beteg- és szülőedukációra. Pedig a jól tájékozott szülő nem kevesebb ellátást kap, hanem jobbat: tudja, mikor kell azonnal orvoshoz fordulni; mikor elegendő tanácsot kérni, és hogyan tud saját maga felelősen részt venni gyermeke egészségének a megőrzésében.

A cél az, hogy az orvos ideje elsősorban azokra az esetekre jusson, amelyek valóban orvosi szaktudást igényelnek. Ehhez az egészségügy önmagában kevés. Szükség van közoktatási, média-, közösségimédia- és közegészségügyi programokra is.

Valódi szakmai kontroll és minőségbiztosítás nélkül nincs korszerű alapellátás

Az alapellátásban ma nincs erős, egységes és érdemi szakmai kontroll. Amíg nem történik jogorvoslatot követelő hiba, a praxisok működése nagyrészt az adott orvos felkészültségén, szemléletén, terhelhetőségén és személyes igényességén múlik.

Ez nem elegendő egy korszerű gyermek-alapellátási rendszerhez. A szülőknek és a gyermekeknek nem szerencse kérdése kell legyen, hogy milyen színvonalú orvosi ellátást kapnak. Országosan kiszámítható szakmai minimumokra, rendszeres visszajelzésre, kollegiális támogatásra, indikátorokra, auditokra és minőségfejlesztésre lenne szükség.

Ennek intézményi háttere többféle lehet. Szerepet kaphatna köztük egy megerősített szakmai kamara, kollegiális vezetői rendszer vagy egy kifejezetten az alapellátás minőségbiztosítását felügyelő hálózat. A lényeg nem a szervezeti címke, hanem az, hogy a szakmai kontroll ne formális legyen, hanem valódi segítséget és számonkérhető minőségi keretet adjon.

A kollegiális hálózat eredeti gondolata ebben a tekintetben helyes irány volt, de a gyakorlatban nem vált valódi szakmai minőségfejlesztő rendszerré. Ezen változtatni kell. A gyermekalapellátás jövője nem képzelhető el egységes szakmai sztenderdek és működő minőségbiztosítás nélkül.

A házi gyermekorvoslás jövője most dől el

A házi gyermekorvoslás nem múltbeli intézmény, hanem a gyermekegészségügy egyik legfontosabb pillére. Ha erős, akkor tehermentesíti a szakellátást, biztonságot ad a családoknak, segít a megelőzésben, valamint közelebb viszi az ellátást a gyermekekhez.

Mindehhez ki kell azonban mondani: a jelenlegi modell önmagában nem oldja, nem oldhatja meg a gyermek-alapellátás válságát. A praxisok puszta fenntartása helyett új működési logikára van szükség: hálózatos ellátásra, teljesítményt és minőséget ösztönző finanszírozásra, erősebb szakdolgozói szerepekre, a szülők edukációjára és valódi szakmai kontrollra.

Ha ezekben nem történik előrelépés, a rendszer lassan, területenként eltérő ütemben, tovább erodálódik. Ha a döntéshozók még időben lépnek, a házi gyermekorvoslás nemcsak újra vonzó, hanem korszerű és a családok számára is biztonságot nyújtó szakmai pálya lehet.

Dr. Póta György, Bókay-díjas házi gyermekorvos, a Házi Gyermekorvosok Egyesületének korábbi elnöke
a szerző cikkei

(forrás: MedicalOnline)
hirdetés

Könyveink