Seszták Ágnes: Egy be nem tartott ígéret

Az egészségügy a leghálásabb témák egyike. Mindenkinek van legalább egy borzasztó története, és mindenki tud legalább egy olyan orvost mondani, aki tisztességesen felvágta a hasát, de előtte érthetően elmondta, mit miért és hogyan tesz. Majd kiszedte az oda nem való dolgokat, s miután volt sebvarrócérna, lelkiismeretesen bevarrta a lyukat. A beteg nem lázasodott be, az orvos naponta kétszer megkérdezte, hogy van, s mielőtt hazaengedte, ellátta életvezetési tanácsokkal. Itt a vége, fuss el véle – írja Seszták Ágnes a Magyar Nemzetben.

Ebben a különleges történetben a hálapénzről szó sem esik. Most a média attól hangos, hogy a jövő évi költségvetés szinte semmit nem lendít az egészségügy helyzetén. Ami talán pozitívum, hogy némely kórházak visszaállamosításával az állam a kórházak adósságait is átvállalja. A kórházak összes adóssága 127 milliárd, 45 milliárd éppen lejáróban van. Magyarország állandó szemrehányásokat kap az aktuális ellenzéktől, hogy nem költ eleget a GDP-ből (nemzeti össztermékből) az egészségügyre, hogy még a visegrádi országok között is az utolsó. Országunkban a GDP 4 százalékát kapja az egészségügy, szemben mondjuk Nigériával, ahol erre 6 százalék jut, Romániában 4,2 százalék, és az Egyesült Államokban pedig a legtöbb a világon: 17,4 százalék. Ugyanakkor, mint minden összehasonlítás, ez is sántít. Államunk ugyanis erején felül költ szociális kiadásokra, családi pótlékra, munkanélküli-segélyekre, rokkantjáradékokra, nyugdíjakra, jóval többet, mint az említett visegrádi országok. Az egészségügy hosszú évtizedekig a maradékelven működött: ami a költségvetésből megmaradt, azt kapta a tárca. De a magyar lakosság egészségtelen életmódot folytat, rohamosan öregszik, és világviszonylatban is csúcstartó néhány halálos betegségben. Tele vagyunk régi építésű, elavult kórházakkal: az ország 145 kórházból állítólag 65-nél többre ma már nincs szükség. A kis kórházak ugyanis sokkal drágábban működnek. Egy kórháznál a működés és bérköltség körülbelül 70 százaléka a kiadásoknak.

A kormányoknak egyszer s mindenkorra le kellene számolniuk néhány megkövesedett tabuval, ami szinte kezelhetetlenné teszi az egészségügyet. Abba kellene hagyni a mellébeszélést és legalább egyszer nevén nevezni a dolgokat. Ilyen a lakosság sajátos ragaszkodása a kórházakhoz. Érthető a kényelmetlenséget és az utazást tekintve is, de kiváltható lenn korszerű és jól működő járóbeteg-ellátással és az egynapos sebészettel, ami több, itt nem részletezett ok miatt nem jött úgy divatba, ahogy jöhetne. A másik teljes tévedés a legmagasabb szintű egészségügyi ellátásról szóló követelések és álmodozások. Magyarország szegény ország, és még így is képes a világszínvonalat hozni a gyógyítás egyes területein, például bizonyos sebészeti ágakban. Komoly orvosi hagyományaink és iskoláink vannak kiváló orvosegyetemi képzésekkel. A média az ő óriási hatalmával viszont folyamatosan csak az elégedetlenséget generálja, és nagyban hozzájárult az orvos és beteg közti igen elmérgesedett viszonyhoz. A kereskedelmi televíziók is sokat tettek azért, hogy az orvosok első számú mumusai legyenek a katasztrofális egészségügyi helyzetnek. Holott ez nem így van, és a következő tabutéma az, hogy ebben az országban senki sem felelős a saját egészségéért. Itt a dohányosok nem felelnek a tüdőrákjukért, a kábítószeresek avagy az alkoholisták magánügynek tartják a szenvedélyüket, és akik végigtáncolják, isszák vagy dohányozzák a terhességüket, azoknak soha nem mondják el, mennyibe kerül a köz adójából egy koraszülött életben tartása. A média csak akkor beszél az adónkról, amikor valamelyik miniszternek új íróasztalt vesznek. Itt soha nem nyerne választást egy kormány, ha nem ígérné meg, hogy az egészségügybe vödörszám önti majd a pénzt, lásd Gyurcsány Ferencet, aki színes tévét, számítógépet és kiváló kosztot ígért a betegeknek. Ezekből ugyan semmi nem lett, de nem ebbe, hanem a vizitdíj esetleges bevezetésébe bukott bele.

És itt jutottunk el a magyar egészségügy legfurcsább kinövéséhez, misztikus tabujához, a hálapénzhez. A választók sajnáltak 300 forintot egy vizitdíjért, de nem sajnálnak évente 73 milliárdot borítékban az orvosok zsebébe tenni. Már annyiféleképpen próbálták szankcionálni, annyiszor elmondták, hogy „jaj, de milyen megalázó” az orvosokra nézve, és mégsem történik semmi. Mindaddig, amíg az orvosok fizetése valóban kevesebb, mint a budapesti utcaseprőké, ugyanakkor élet és halál felől döntenek, s ezzel felelősségük minden más szakma felett áll, addig miről beszélünk? A hivatástudattal zsarolni egy szakmát igencsak erkölcstelen egy olyan társadalomban, ahol a kapitalizmust a kereslet-kínálat törvénye határozza meg. Márpedig orvosokra világszerte nagy a kereslet. A hivatástudatra való hivatkozást az orvoselvándorlás és a rezidensek nyílt lázadása végképp megkérdőjelezte. A kormány szorult helyzetében azt ígérte, hogy az úgynevezett chipsadóból, amit 30 milliárd forintra becsülnek, rendezik az orvosok és az ápolószemélyzet fizetését. Most megrökönyödve fogadtuk a hírt, hogy ez az összeg nem az egészségügyi bérekre fordítódik, hanem az egészségügy kiadásainak pótlására megy el. Ennek nem lenne szabad megtörténnie. A kormány hitelességéből veszít, ha ilyesfajta szószegésekbe belemegy.

Egy megjegyzés: a közmédia jövőre többet kap a költségvetésből, mint a múlt évben. Miért? Bármekkora hatalom is a média, a milliós fizetések mögött nincs és nem is lehet akkora értékteremtés, sem, felelősség, mint egy életmentő sebészeti beavatkozás mögött. Aki ezzel nem ért egyet, annak kevés fogalma van az orvosi munkáról. Amióta Mikola István távozott az OECD-be mély a hallgatás arról, hogy az orvosok nem közalkalmazottként egy rissz-rossz bértáblába szorítva végezzék a munkájukat, hanem szabad szellemi dolgozóként szerződjenek a kórházukkal. Általánosságban elmondhatjuk, hogy az egészségügyben minden változás heves ellenkezéssel találkozik. Ennek sok oka lehet, de a legvalószínűbb az a megkövesedett feudális hierarchia, ami uralja a kórházi osztályokat. 

A teljes cikk a Magyar Nemzetben olvasható