Lapszemle - a NEJM legfrissebb cikkeiből, 2010.05.30.

Hasi aorta aneurizma kezelése endovaszkuláris beavatkozással, illetve nyílt feltárással: EVAR vizsgálat

2010;362:1863–1871

A brit EVAR vizsgálat kutatócsoportja 1999 és 2004 között 37 brit kórházban 1252 olyan beteg közül, akinek legalább 5,5 cm-es átmérőjű hasi aorta aneurizmája volt, 626-626 főt endovaszkuláris beavatkozással, illetve nyílt feltárással kezelt; a követés 2009 végéig tartott. A 30 napon belüli halálozás 1,8%, illetve 4,3% volt. Az aneurizmával összefüggő halálozás tekintetében kezdetben előnyösebb volt az endovaszkuláris kezelés, de a vizsgálat végére ez az előny a végzetes kimenetelű endograft-rupturák miatt, legalábbis részben, megszűnt. A követés végén az összes halálozásban nem volt szignifikáns különbség a két csoport között. A grafttal összefüggő szövődmények és ismételt intervenciók száma nagyobb volt endovaszkuláris kezelés után; még 8 évvel a randomizálás után is előfordultak szövődmények.

Nyílt feltárásra alkalmatlan betegek hasi aorta aneurizmájának kezelése endovaszkuláris beavatkozással: EVAR vizsgálat

2010;362:1872–1880

A brit EVAR vizsgálat kutatócsoportja 1999 és 2004 között 33 brit kórházban 404 olyan beteg közül, akinek legalább 5,5 cm-es átmérőjű hasi aorta aneurizmája volt, és akit a nyílt feltárásra alkalmatlannak találtak, 197 beteget endovaszkuláris kezelésben részesített, a kontrollcsoportban (n=207) nem végeztek semmilyen beavatkozást. A követés 2009 végéig tartott. Az endovaszkuláris beavatkozás 30 napos halálozása 7,3% volt. A kontrollcsoportban az aneurizma rupturájának rátája 12,4/100 személyév volt. Az aneurizmával összefüggő halálozás szignifikánsan kisebb volt az endovaszkuláris beavatkozással kezelt csoportban, de ez az előny nem mutatkozott meg az összes halálozásban, amely hasonló volt a két csoportban. Az endovaszkuláris kezelést túlélő betegek 48%-ánál léptek fel grafttal összefüggő szövődmények, és 27%-uknál kellett újabb beavatkozást végrehajtani 6 éven belül. A követés 8 éve alatt az endovaszkuláris beavatkozással kezelt csoport ellátása lényegesen többe került, mint a kontrollcsoporté.

A hasi aorta aneurizma műtétjének, illetve endovaszkuláris kezelésének hosszú távú kimenetele: multicentrikus, véletlen besorolásos, kontrollcsoportos vizsgálat (DREAM)

2010;362:1881–1889

J. L. De Bruin és munkatársai 351 olyan betegen hasonlították össze a kétféle kezelés hatását, akinek legalább 5 cm átmérőjű aneurizmája volt, és akit alkalmasnak találtak mindkét beavatkozásra. Az elsődleges kimeneteli változó az összes halálozás és az ismételt intervenció gyakorisága volt. Műtétet 178, endovaszkuláris beavatkozást 173 betegen végeztek. A kumulatív túlélés 6 év után 69,9%, illetve 68,9% volt, az újabb beavatkozástól való mentesség kumulatív rátája pedig 81,9%, illetve 70,4%.

A szívátültetés utáni kilökődés monitorozása a génexpressziós profil alapján

2010;362:1890–1900

M. X. Pham és munkatársai 602, 6 hónapja–5 éve szívátültetésen átesett betegen monitorozták a szerv kilökődését a génexpressziós profil meghatározásával, illetve a szokásos endokardiális biopsziákkal (továbbá mindkét csoportban a graft működésének klinikai és echokardiográfiás értékelésével). Az elsődleges végpont a kilökődést, a graft más okból fellépő működési zavarát, a halált és a retranszplantációt foglalta magába. A követési idő (medián: 19 hónap) alatt a génexpresszió alapján, illetve a biopsziákkal monitorozott csoportban az elsődleges végpont hasonló arányban (14,5% vs. 15,3%) lépett fel. A kétéves összesített halálozás is hasonló volt a két csoportban (6,3% vs. 5,5%). Az egy személyévre jutó biopsziák száma a génexpressziós monitorozás mellett egyhatoda volt a hagyományosan monitorozott csoportban elvégzett biopsziákénak (0,5% vs. 3,0). A szerzők szerint több mint 6 hónapja szívtranszplantáción átesett, a kilökődés szempontjából kis kockázatú betegek körében a génexpressziós profilon alapuló monitorozás nem növeli a kedvezőtlen kimenetel kockázatát.

Rövid közlemény. Az L-hisztidin-dekarboxiláz és a Tourette-szindróma

2010;362:1901–1908

A Tourette-szindrómának jelentős genetikai összetevője van, de nehéz azonosítani a betegség kockázatát növelő allélokat. A szerzők kétgenerációs kapcsoltsági elemzést végeztek egy Tourette-szindrómával terhelt családban, és a háttérben a hisztamin-bioszintézis sebességmeghatározó enzime, az L-hisztidin-dekarboxiláz génjének (HDC) ritka mutációját azonosították. Ez az eredmény – modellrendszereken végzett korábbi vizsgálatokkal összhangban – arra utal, hogy a hisztaminerg neurotranszmissziónak szerepe lehet a Tourette-szindróma és a tik létrejöttében.