A halál megszelídítése

Húsz éve, hogy a már csak tüneti kezelésben részesíthető, gyógyíthatatlan, elsősorban daganatos betegek ápolására, testi és lelki szenvedéseiknek enyhítésére – a modern hospice-mozgalom indulását, a londoni St. Christopher's Hospice létrejöttét negyed századdal követve – Magyarországon is megjelent és meghonosodott a hospice-szemléletű ellátás. Az indulásakor Polcz Alaine által vezetett Magyar Hospice Alapítvány a modern kori hospice legjelentősebb személyisége, dr. Cicely Saunders elveit és gyakorlatát vallja magáénak, aki ápolónőként szerezte első tapasztalatait súlyos állapotú betegekkel, és aki ezután azzal a céllal szerzett orvosi diplomát, majd hozta létre a haldoklók szerető, szelíd ellátását szolgáló St. Christopher's Hospice-t, hogy megoldást találjon a kínzó fájdalomra és a szenvedésre, a haldokló, daganatos betegek totális - szomatikus, pszichés, szociális, spirituális - fájdalmának enyhítésére.

Ma Magyarország különböző egészségügyi intézményeiben száznyolcvan fekvőbetegágyon zajlik hospice-ápolás, és ötvenhárom szolgálat foglalkozik otthoni ápolással szerte az országban. Az alapítvány budapesti Hospice-háza pedig – az ápolás mellett – magyarországi és kelet-európai képzőközpont is.

– Talán nem túlzás azt állítani, hogy 1991-ben a nulláról kezdték, Magyarországon a hospice szó jelentését sem ismerték az emberek. Mondhatjuk, hogy ehhez képest nagyon messzire jutottak?

– Valóban ez volt a helyzet – mondja dr. Muszbek Katalin, a Magyar Hospice Alapítvány igazgatója. – 1999-ben, tehát az alapítvány létrejötte után nyolc évvel, amikor már más csoportok is alakultak, készült egy felmérés, amely során kiderült, hogy száz emberből egyetlenegy sem tudja, mi az, hogy hospice. És nemcsak azért, mert nem volt meg a megfelelő jogi háttér és hiányzott a finanszírozás, hanem mert nagyon kevesen fordultak hozzánk.

...

Amit mi látunk az élet végén, az egy hihetetlen változás magában az egyénben, illetve azokban a kapcsolatokban, amelyekben él. Ez lehet egy házastársi vagy szülő-gyerek kapcsolat, lehet a személyzet és a beteg közti vagy egy önkéntes és a beteg közti kapcsolat. Az értékrend alapvetően megváltozik, minden, ami fontos volt korábban, az anyagi értékek, a programok teljesen háttérbe szorulnak. Egyfajta belső magány alakul ki, amibe nem sok ember fér bele. Nagyon kevés lesz a szó, marad a metakommunikáció, és valóban valami csodát mutatnak meg magukból. Olyan csodát, amit ők maguk sem éltek át soha azelőtt. De ezt a minket megkereső önkéntesek még nem tudják, mert ahhoz, hogy ez nyilvánvalóvá váljon számukra, hosszabb időt kell eltölteniük a betegekkel. Az önkéntesek különböző motivációval érkeznek, de ami mindenkiben közös: úgy érzik, nem tudják kellő mértékben használni a hétköznapokban a segítő énjüket.

Én azt hiszem egyébként, hogy a hospice-személyzetnek és az önkénteseknek ez az emberi átalakulás és személyiségváltozás, ami csak a halál árnyékában történhet meg, nagy ajándék. Persze azzal is találkozunk, amikor agresszió tör elő a betegekből. De ez is természetes. A szakirodalomban pontosan le van írva, milyen fázisok jelenhetnek meg a betegség során: dühkitörések, depresszió, és csak ezután jön az elfogadás. Még az élet utolsó óráiban is előfordul, hogy valaki minden erejével küzd. Nemrégiben vesztettünk el egy olyan betegünket, akinél ez az élet el nem engedése, az ő részéről és a család részéről is, háromhetes agóniát jelentett. De ez a ritkább. És a személyzet, az önkéntesek felé nagyon sokszor megfogalmazódik egy szó, egy mondat, egy „köszönöm", de azt úgy halljuk, ahogy az életben egyébként nem nagyon lehet hallani.

Ha az ember a végkimenetelt nézné, akkor nem lehetne ezen a pályán maradni. De ha azt látjuk, hogy mennyit tudunk segíteni, hogy hogyan jött be az a beteg hozzánk, és milyen változásokon megy keresztül, és hogyan enyhülnek a szenvedései, akkor az ember érzi, hogy van értelme.

A teljes interjú az Élet és Irodalom honlapján