56 éves magántörténelem a pszichiátriában

1963 októberében Nyírő Gyula professzor meghívására kerültem a Budapesti Orvostudományi Egyetem Pszichiátriai Klinikájára. Azóta is − immár 56 éve − ehhez az intézményhez köt a sors és a jószerencsém.

Nyírő Gyula a klasszikus intézeti pszichiátria képviselője, ma is az ő tanítványának tartom magam (alig vagyunk már). Tankönyvem írása közben az ő nagy pszichiátriai művét tekintettem „mintának” (1).

A görcskezelések kora

Nem éppen vonzó tevékenységgel kezdtem klinikai pályafutásomat. Az akkor még anesztézia és relaxáció nélkül folytatott „elektrosokk” kezeléseknél a beteg lábát kellett rögzítenem. Az epilepsziás rohamban és az azt követő homályállapotban fetrengő betegek látványa meglehetősen riasztó volt. Nem véletlen, hogy kerestük a kezelés humánusabb módját. Hazánkban harmadik intézetként kezdtük a narkózisban és relaxációban alkalmazott konvulzív kezelést 1967-ben, Samu István (Balassagyarmat) és Magyar István (Honvéd Kórház) után. Kezdetben sebész-aneszteziológusokat vettünk igénybe, majd magam egy aneszteziológiai képzés tanúsítványának birtokában egyedül végeztem a kezeléseket. A görcskezelések indokolatlanul háttérbe szorultak, részben a közvélemény, részben az orvosok előítéletei, részben az aneszteziológiai ellátás szűkössége miatt.

Villamoskezelés (semmelweis.hu)

A pszichofarmakológia kora. A klinikai-farmakológiai hálózat (1965−1989)

A fejlett hazai gyógyszeripar vezetői felismerték a pszichofarmakonokban rejlő új lehetőségeket. 1965-ben létrejött a Klinikofarmakológiai Hálózat, amelyet a gyógyszeripar finanszírozott, kijelölt intézetekben létesített álláshelyekkel és leosztott feladatokkal. A Klinikánkon létesült Pszichofarmakológiai Munkacsoport tagja lettem, amelyet Varga Ervin vezetett. Nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a kornak megfelelő klinikai farmakológiai vizsgálatokat korszerű módszertan nélkül nem lehet végezni. Mivel magyar nyelvterületen híján voltunk minden pszichometriai eszköznek, elkezdtem módszertani kérdésekkel foglalkozni, és számos, világszerte használt pszichometriai skálát standardizáltam magyar nyelvre (Hamilton-skála, Taylor-féle szorongásskála, Brengelmann-féle személyiség-kérdőív, MMPI) (2). Számos konkrét gyógyszer vizsgálatában vettem részt, vagy vezettem a vizsgálatot (pl. fenil-izopropilamin-selegilin, hemineurin, diazepam-alkohol interakció, tofisopam, lamotrigin) (3, 4).

Az intézményi reformok kora (1973−1991)

A kezelések sikere ellenére nyilvánvalóvá vált, hogy a terápiás eredmények az intézmények belső működésétől, illetve a betegek hosszú távú gondozásától is függenek. 1973-tól a Klinika akkor még meglévő Nyéki úti osztályát a terápiás közösségek elvei szerint szerveztük át. A döntően neurotikus formakörbe tartozó, enyhe pszichózisban szenvedő betegekkel együtt kialakított közösség nagyszerűen működött. Szakmai életem egyik legszebb korszaka fűződik ehhez a munkához, amelyet – kényszerű kiköltöztetés miatt – a Balassa utcai anyaépületben folytattunk. Mivel épületrekonstrukció miatt innen is költözni kellett, munkacsoportommal úgy döntöttünk, hogy az általunk ellátott betegpopulációt fekvőbetegháttér nélkül visszük tovább, egy új típusú mentális szolgálat keretében. A „Nap utcai modell” néven ismertté vált ellátás a város közepén nyújtott alacsony küszöbű szolgáltatást lényegében a teljes pszichiátriai vertikum számára, kivéve a sürgős hospitalizációt igénylő betegeket (5). A rendelkezésre álló farmakoterápiák mellett egyre szélesebb körben alkalmaztunk pszichoterápiás módszereket. A depot készítmények megjelenése különösen megkönnyítette a pszichiátriai ellátás súlypontjának áthelyeződését az extrahospitális területre („deinstitucionalizáció”).

A pszichoterápiák „kora” (1980−)

Már a terápiás közösségen belül, majd később egyre szélesebb körben új eljárásokat vezettünk be, amelyeket hazánkban akkortájt még széles körben nem alkalmaztak. Pszichológiai tanulmányaim (ELTE 1970−74) is hozzásegítettek ahhoz, hogy viselkedésterápiai módszereket vezessünk be. Berlini tanulmányutak során megismertük a személyközpontú megközelítés rendszerét. Folyamatosan lépést tartva a nemzetközi fejlődéssel, módszereinket a kognitív pszichoterápia irányában fejlesztettük tovább (6).

Oktatás (1964−)

Az orvosképzésben mindvégig a humán szempontokat, a betegségek lelki oldalának elemzését tartottuk szem előtt. Ebben a törekvésben hoztuk létre (a kari bizottság élén) a Magatartástudományi Intézetet, amely arra hivatott, hogy a betegségek pszichológiai vetületét képviselje az oktatásban (1992/93). E tekintetben Juhász Pál professzor nyomdokain haladtunk, aki már a ’60-as évek végén Bálint-csoportokat szervezett a klinikán.

Az egyetemi kötelezettségből fakadó oktatás (neurológia és pszichiátria) mellett néhai mesterem, Klimes Károly nyomdokait követve speciálkollégiumot hirdettem „Neurózistan és pszichoterápia” címmel. A kurzus 1992-től kötelezően választható tárgy lett, majd 2010-től féléves kötelező tárggyá alakult. Oktatási tevékenységünk nagyobb része a posztgraduális területen bontakozott ki. A pszichoterápia általános fejlődése tette lehetővé, hogy a terület önálló, ráépített szakképesítéssé alakult. A pszichoterápiás szakvizsgára felkészítő tanfolyamaink egyre nagyobb érdeklődésre tartottak számot. Különösen is örvendetes, hogy a jelentkezők többsége nem pszichiáter, hanem felöleli az orvosi szakmák minden területét: elsősorban háziorvosok, belgyógyászok stb. Az oktatást a VIKOTE (Viselkedéstanulmányi és Kognitív Terápiás Egyesület) szervezi.

A mentálhigiéné (1984−)

A Nap utcai tevékenység előtérbe állította a mentális betegségek megelőzésének kérdését. Mintegy 10 éven keresztül képviseltem hazánkat a WHO Európai Szekciójának Mentálhigiénés Bizottságában. Egy dokumentumot alkottunk, amelyet mintegy 50 ország minisztere vagy államtitkára írt alá 2005 januárjában (Mental Health Declaration). Munkatársaimmal részt vettünk a jelenleg már népszerű mentálhigiénés posztgraduális képzés kidolgozásában is.

1988-ban minisztériumi megbízást kaptunk egy mentálhigiénés intézet és hálózat terveinek kidolgozására. A tervezet elkészült, az épületet kijelölték, a költségvetési keret rendelkezésre állt. A végső aláírásra az első (szabad) parlamenti választások után került volna sor, amelyet az akkor már ügyvezető miniszter természetesen nem tehetett meg. Az új minisztérium felállása kapcsán a terv elsikkadt, a pénzt átcsoportosították. A 2000 körül indított országos egészségprogram (Johan Béla-program) öt országos prioritása között az egyik a mentális egészség lett, amelynek programját Mikola István minisztersége alatt dolgoztuk ki. A parlamenti választások és az új kormány felállása ezeknek az elképzeléseknek is más irányt szabott. Magam és hallgatóim számára azt a következtetést vontam le, hogy csak az olyan egészségmegelőző, -fejlesztő programoknak van esélye, amelyek parlamenti ciklusokon túlmutatnak.

A pszichiátria jövője. Az elmefilozófia

A pszichiátriát − amely az egész orvostudomány, csak másként (magatartás-aspektusból) − az a veszély fenyegeti, hogy a többi orvosi szakág mintájára specialitássá alakul. Elveszíti nézőpontjának eredeti, egészleges jellemvonását. Félő, hogy a modern ember gondolkodását meghatározó posztmodern dekonstrukció áldozatává válik. Szemünk előtt jelennek meg egyre szűkebb „szakterületek”, mint az alvásmedicina, az ADHD ellátása stb. A mintegy 400-féle pszichoterápiás „módszer” hívei egyesületeket, kongresszusokat szerveznek, saját, nemegyszer ezoterikus nyelvezetet alakítanak ki, amelyet más pszichoterapeuták már nem is értenek. Felbomlanak a nagy egészek (pl. a neurózis), s a részek között elakad a kommunikáció (7).

A szakirodalom egyre többet foglalkozik a spiritualitással. Tankönyvem új kiadásában a kérdést egy kissé bővebben tárgyalom (8). A pszichiátria a modern agykutatások fényében újra szembesül az emberi gondolkodás örök problémájával: az anyagi és a szellemi világ kapcsolatával.

A pszichiátria az emberi mivolt tudománya, amelynek jövője az emberrel foglalkozó egyéb tudományokkal való párbeszédben rejlik (9).