Intézet vagy otthoni ápolás?

Az, akinek súlyos fogyatékkal élő gyereke születik, sokszor szembekerül azzal a kérdéssel, hogy intézménybe adja-e gyerekét vagy vállalja a 24 órás gondozását. A dilemma minden, súlyos fogyatékkal élő gyerek szülőjében felmerül előbb vagy utóbb, ha nem is maguktól, akkor valamilyen külső sugallat, olykor nyomás hatására. Még ha a szülők a gondozás mellett is döntenek, akkor az orvosok, barátaik, környezetük gyakran megpróbálja őket lebeszélni erről, mondván, hogy jobb életük lesz nekik, ha megszabadulnak ettől a problémától. Vannak szülők, akik minden áron ragaszkodnak ahhoz, hogy a gyerekük családban nőjön fel, de sok olyan szülő is van, akik, bár otthon nevelik a gyereküket, nem feltétlen az intézményi élet ellen vannak, csak éppen nem találnak olyat, ahova nyugodt szívvvel beadnák fogyatékkal élő gyereküket. A legnagyobb félelem az intézményekkel kapcsolatban, hogy a gyerekeik nem kapnak majd elég figyelmet az alulfizetett, túlterhelt ápolóktól.

,,Teljesen megértem azokat, akik beadják a gyerkeküket egy intézménybe, de én nem voltam ehhez elég erős, nekem ez volt a könnyebb út” – mondja könnyeivel küszködve egy anyuka, aki sosem adná intézménybe a lányát.

Az anyuka súlyosan, halmozottan sérült serdülő korú lányára vár egy speciális iskola terme előtt, csak addig van időnk beszélgetni, amíg vége nincs az órának, mert utána újra minden figyelmét neki kell szentelnie. Az anyuka férjével és két másik gyerekükkel próbálják menedzselni a lány gondozását, aki súlyos agykárosodása miatt születése óta 24 órás felügyeletet kíván maga mellé. Ennek ellenére a szülők sosem gondoltak arra, hogy intézménybe adják, és foggal-körömmel küzdenek azellen, hogy ez mégis megtörténjen. Viszont ahogy nőtt a kislány, egyre több probléma jelentkezett, nagyon nyugtalan, sírós gyerek volt, és a nyomás is egyre csak nőtt körülöttük, hogy adják intézménybe. Kétségbeesetten jártak orvosról orvosra, hátha valaki mond olyan megoldást, amivel könnyebbé teheti az életüket, de ehelyett azt kapták, hogy mondjanak le a gyerekükről.

Egy orvos kerek perec megmondta nekik, hogy tönkre fogja tenni az ő és a testvérek életét is, ha nem adják intézménybe sérült gyereküket.

Ez a kijelentés a szülőket sokként érte, pár nap nagyon traumatikusan telt. A szülők azzal tisztában voltak addig is, hogy az ő életük más lesz a sérült gyerekük miatt, de az, hogy a testvérekét is tönkreteheti, letaglózta őket. Felmerült bennük a kérdés, hogy megtehetik-e ezt a másik gyerekükkel?

Ugyanakkor túl erős volt az intézményekkel szembeni ellenszenvük, biztosak voltak benne, hogy nyugtalan, sírós gyereküket gyógyszerekkel szedálnák le, és ágyban fekvőként fél éven belül meghalna tüdőgyulladás vagy a felfekvések kapcsán kialakuló problémák következtében. Az orvos hiába bizonygatta, hogy vannak jó helyek is, a szülők azt gondolták, hogy egy gyereknek nem lehet jobb egy intézményben, mint a családjánál. A döntésben az is sokat segített, hogy bár az ép testvéreknek még ma sem könnyű, de nagyon szerették a lányt és támogatták a szüleiket.

Úgy döntöttek, hogy mindent megtesznek azért, hogy a gyerekük a családban nőhessen fel. Számukra nem is igazán az volt a kérdés, hogy beadják-e intézménybe vagy sem, hanem inkább az, hogy ha nem teszik meg, akkor hogyan fogják túlélni. Iszonyatosan sok munkával megtervezték úgy az életüket, hogy mindhárom gyerekükre jusson elég idő. Ez nem könnyű feladat, állandó időbeosztást és gondolkodást igényel.

A teljes riportot az Abcúg közli.