Szabadság lesz, de szabadosság nem. Megváltoztatják az egészségügyi intézményekre vonatkozó szakmai minimumfeltételeket és most be is fogják tartani azokat; nem lesz több ideiglenes engedély, amelyet eleddig úgymond ellátási érdekből adhatott meg a tisztiorvosi szolgálat azoknak az egészségügyi intézményeknek, amelyek elegendő szakember vagy megfelelő berendezések híján nem tudtak eleget tenni a rendeletben foglalt követelményeknek. Minderről Székely Tamás egészségügyi miniszter beszélt a Medical Online érdeklődésére azon a csütörtöki sajtótájékoztatón, amelyen Vojnik Mária államtitkárral az egészségügyi ágazat idei évét értékelték és a jövő évre vonatkozó terveiket ismertették.

Alapjaiban változatlanul hagynák a szakmai kollégiumok vezetői a grémiumok jogállását, létszámát és feladatait, ám több olyan módosítást is indokoltnak tartanak, amellyel hatékonyabbá és gördülékenyebbé válhatna az információáramlás az orvosok és a döntéshozók között.

Alapjaiban változatlanul hagynák a szakmai kollégiumok vezetői a grémiumok jogállását, létszámát és feladatait, de nélkülözhetetlennek tartják, hogy a szakpolitikusok a döntések meghozatalakor valóban építsenek véleményükre, folyjon valódi párbeszéd a szakma és a politika között. Megőrizni a reprezentativitást A szakmai kollégiumok december végéig a jelenlegi struktúrában működnek tovább, a folytatás mikéntje ugyanakkor még nem tisztázott. A korábbi átalakítási tervekről több verzióban is hallottunk már, ezek között szerepelt a létszám jelentős redukálása éppúgy, mint a jogszabályban előírt véleményezési jogkörök csorbítása. A koncepció olyanynyira kilúgozta volna a szakmai kollégiumok feladatköreit, hogy megvalósulása esetén e grémiumokat már nem nevezhettük volna kollégiumoknak.   Megfelelő létszámra – különösen az onkológiához hasonlóan összetett szakmák esetében – a reprezentativitás érdekében szükség van. Ugyanakkor ezt inkább technikai kérdésnek tartom, elfogadva azt, hogy a mindenkori miniszternek legyen nagyobb beleszólása saját tanácsadói testületeinek összeállításába. Ha ez így lesz, a tagok kiválasztásának akkor sem szabad teljesen szubjektív alapon történnie, azaz a grémiumban továbbra is minden országrésznek és szakmai szegmensnek képviselnie kellene magát. A mostani szabályozásban benne foglaltatik minden, amire szükség van, a lényeg, hogy a kompetenciarendszert vegyék is komolyan. A konzultációkhoz megjelölt lehetetlen határidők ugyanis azt az érzetet keltik, hogy a tárca a jogszabályi előírásnak ugyan eleget tesz, de valójában nem kíváncsi a szakma véleményére.   Az onkológiát gyakran késhegyig menő szakmai viták színterének írják le, s ez nem jár messze az igazságtól: a különféle intézményi háttérből, a multidiszciplinaritásból, a társszakmákkal való konstruktív együttműködési kényszerből adódóan mindig számos érv és ellenérv ütközik egy-egy álláspont kialakítása során. Ám amint azt például a Nemzeti Rákellenes Program 19 igen, 1 nem és 1 tartózkodással történt elfogadása is jelezte, a viták végén képesek vagyunk konszenzusra jutni. (Más kérdés, hogy a minisztérium sokáig konkrét lépések nélkül, ad acta tartotta a programot, majd egy év elteltével bizottsági felülvizsgálatot kezdeményezett, amivel gyakorlatilag egész addigi szakmai munkánkat megkérdőjelezte.) Az onkológiai protokollok is a társszakmákkal folytatott széleskörű egyeztetések után alakultak ki, ebből következően integrált, sokszakmás kezelési leiratok. A kollégium legfontosabb feladatai a közeljövőben a protokollok és minimumfeltételek folyamatos felülvizsgálata mellett az off label kezelések rendszerének tisztázása, a megyei onkológiai osztályok és regionális centrumok munkamegosztásában és finanszírozásában szükséges korrekciók szorgalmazása. DR. SZŰCS MIKLÓS, a Sugárterápiás és Onkológiai Szakmai Kollégium elnöke Megőrizni az önállóságot Mostanában sokszor volt olyan érzésünk, hogy a szaktárcának írt leveleinket döntésképes, kompetens emberek még csak el sem olvasták. Mint a miniszter tanácsadó testületét többször megkerestek ugyan, hogy valamely témában fejtsük ki a véleményünket, de ezek legfeljebb a minisztériumi kommunikátorok PR-céljait szolgálták. Máskülönben miként lehetne társadalmi egyeztetésnek nevezni azt, amikor egy 50-60 oldalas tervezetről a szakmai kollégiumnak három nap alatt kellene állást foglalnia?   Azt a szakmai és vezetői tapasztalatot, amely a kollégiumokban felhalmozódott, egyetlen döntéshozó sem nélkülözheti. Az is a kollégium aktív tevékenységének és lobbizásának volt köszönhető, hogy a traumatológiában nem vezették be az európai munkarendet és a műszakosítást, mivel adatainkból kiderült, hogy az országban 30 százalékkal kevesebb szakorvos dolgozik, mint amennyivel ezt meg lehetne oldani. Azután új koncepció jött, amelynek nyomán az egyébként is kevés traumatológusból is kénytelenek voltak az intézmények elbocsátani. Ahol bevezették a műszakosítást, ott csaknem teljes lett a káosz. A klinikai oktatást gátolja, hogy a reggeli konferencián az orvosok egy része nincs ott, előfordulhat, hogy az operáló sebész csak 3-4 nap elteltével látja újra a beteget, holott annak nemcsak a direktíva által kiemelt pihent orvosra, hanem arra a bizalmi viszonyra is szüksége volna, ami orvos és betege között optimális esetben fennáll. Pihent orvos egyébként így sincs, mert műszak után a kollégák elmennek másodállásba, hogy pótolják a műszakosítás miatt kieső bevételeiket.   Ha az új miniszter valóban komolyan vesz minket, minden erőnkkel azon leszünk, hogy segítsük őt az előrejutásban. Bízunk benne, hogy ezt a következő kollégiumi választás után is önálló szakmaként tehetjük meg. Informális hírek nyomán a tudomásunkra jutott ugyanis, hogy felmerült a traumatológiai és az ortopédiai szakmai kollégiumok összevonásának gondolata. A két szakma valóban közeledik egymáshoz – ezt jelzi a közös szakvizsga is –, mégis más-más szemléletű, ezért reméljük, hogy sikerül megőrizni önállóságunkat. PROF. DR. FEKETE KÁROLY, a Traumatológiai Szakmai Kollégium elnöke Kitörni a gittegyleti létből A magyar pszichiátria elmúlt másfél éve tragikus. Számtalan kérdésben született elhamarkodott, visszafordíthatatlan károkat okozó döntés, s ezeket a szakmai kollégiumnak minden igyekezete ellenére nemhogy megakadályoznia nem sikerült, de azok hatásait még csak tompítani sem tudta. Ezek között említhető az aktív és a rehabilitációs ellátás teljes szétválasztása, az új területi beosztás átgondolatlansága, mindenekelőtt pedig az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet bezárása, amiről érdemben egyetlen vezető pszichiáter véleményét sem kérték ki. A szaktárca döntéshozói gyakorlatilag nem álltak szóba a szakma képviselőivel. Egy idő elteltével egy főtanácsost ugyan kineveztek összekötőnek, ez azonban érdemben nem változtatott a helyzeten. Többször kerestük a kapcsolatot a politikai döntéshozókkal, más pszichiátriai szakmai képviseletekkel összefogva konzultációkat kezdeményeztünk, ám egyetlen megbeszélés sem volt – még csak a leveleinkre sem válaszoltak. A szakmai kollégium tagjaiban felmerült a kollektív lemondás gondolata is, miután folyamatosan úgy éreztük, hogy gittegyleti létre kárhoztatnak bennünket.   Ha egy miniszter nem bízik a kollégium tagjaiban, váltsa le azokat! Az azonban védhetetlen, ha egyetlen javaslatukat sem veszi figyelembe, s azokra még csak nem is reagál. Magam rálátással bírok a szakmapolitika döntéshozási mechanizmusaira, hiszen ültem az asztal másik oldalán, hét éven át szakreferensként dolgoztam a minisztériumban. Előéletem alapján kijelenthetem: elképzelhetetlennek tartom, hogy a szakma kizárásával bárki jó döntéseket hozhatna. Ez mára újfent beigazolódott.   Bár vészesen fogy az idehaza dolgozó szakemberek száma, még ma is kiváló pszichiáterek vannak az országban. A szakmai kollégiumok nagyon fontos testületek, építeni kellene rájuk! Ez ugyanakkor nem a személyekről szól, ezért meglátásom szerint nincs is különösebb jelentősége a mandátumok év végéig való meghosszabbításának, miként a 2009-től kezdődő új ciklust sem az határozza majd meg, hogy személy szerint kik lesznek a kollégium tagjai, vezető tisztségviselői. A miniszterváltás óta ezért már azt is eredménynek tekintem, hogy a tárca új vezetője találkozót kezdeményezett a testületek képviselőivel.   A pszichiátria alapvető kérdésének tartom, hogy létrejöjjön egy központi pszichiátriai vagy mentálhigiénés intézet epidemiológiai munkacsoporttal és specializált osztályokkal, továbbá hogy újra napirendre kerüljön a korábban széles szakmai alapokon kidolgozott, majd fiókba süllyesztett Lelki Egészség Országos Programjának megvalósítása. PROF. DR. FÜREDI JÁNOS, a Pszichiátriai Szakmai Kollégium titkára Több érdemi választ Magyarországon az infektológia elhanyagolása nem az utóbbi időszak sajátossága. Ez a szemlélet közvetlenül tetten érhető mind az orvosképzésben (jelenleg országosan évente 12 fő a rezidensi keretszám), mind az egyetemi hierarchiákban (a Semmelweis Egyetemen is csak tanszéki csoport működik) vagy a számos esetben vállalkozásokba kiszervezett mikrobiológiai vizsgálólaborok helyzetében. Az ágystruktúra is ugyanezt a képet tükrözi: a szakmai kollégium javaslata ellenére még a súlyponti kórházakban vagy egyetemi központokban sincs mindenütt infektológiai ágy. Nagyon kevés az izolációs kórterem. Nemcsak elhibázott, de érthetetlen lépésnek is tartottuk a volumenkorlát kiterjesztését az infektológiai betegekre: az nem a kórházi teljesítményfokozás következménye, ha adott esetben nem három, hanem tizenöt páciens szorul meningitis miatt fekvőbeteg- ellátásra. Az infektológusnak kulcsszerepet kellene játszania a kórházakban folyó antibiotikumterápia ésszerűsítésében, a helyes terápiás gyakorlat vezetésében és a fertőzések tovaterjedésének visszaszorításában. A fekvőbetegellátásban az infekciós megbetegedés diagnózisának megállapítása kapcsán azt tanácsoltuk, építsék be a mikrobiológiai diagnosztikát a HBCS-be. Szakmai kollégiumunk számos egyéb javaslatot is megfogalmazott, például a kórházi infekciókontroll és antibiotikum- politika jogszabályi, tárgyi és személyi feltételeinek mihamarabbi megteremtését, a kórházi intenzív ágyszám korrekcióját, az infektológus szakorvosképzés áttekintését és egyeztetését az egyetemekkel és oktatóhelyekkel. Nagy megelégedettségre nincs okunk, mert bár papíron ugyan történtek egyeztetések és konzultációk, a valóságban ennek nemigen láttuk hozadékát. Mindennek azonban nem a szakmai kollégiumok felépítése, összetétele vagy működési metódusa az oka.   A struktúrában, a választási procedúrában, a kollégiumok összetételében vagy létszámában nem látok kivetnivalót, ezen nem is változtatnék. Azon viszont igen, hogy – szakmánk lobbierejétől függetlenül – milyen mértékben építik be a szabályozásba és használják fel tapasztalatainkat és javaslatainkat. DR. RÓKUSZ LÁSZLÓ, az Infektológiai Szakmai Kollégium titkára Kivételezett helyzetben Némileg kivételesnek mondható a háziorvosok helyzete – a szakmai kollégium részéről mi legalábbis úgy érezzük, hogy felértékelődött a szerepünk, s mind testületként, mind fontos közéleti pozíciót betöltő tagjaink révén folyamatosan konzultáltunk a kormányzati körökkel. Az alapellátással kapcsolatos elvárások, a gyógyszerrendelési és adminisztrációs változások, a vizitdíj a döntéshozók szemében egyértelművé tette, hogy ezek menedzseléséhez a szakmával párbeszédet kell folytatni. Már a 2006-os választások után, majd az azt követő időszakban is azt tapasztaltuk, hogy nemcsak a szaktárca, de a miniszterelnöki kabinet is odafigyel ránk. Persze egy dolog az egyeztetés, s egy másik, hogy annak mi a hozadéka. Míg a vizitdíj ellentételezésében sikerült kompromisszumra jutnunk, nem mindenben született optimális döntés a szakma számára.   A Háziorvostani Szakmai Kollégium annyiból speciális, hogy tagjainak döntő többsége – a tanszékvezetőket és intézményi munkatársakat kivéve – saját praxisából megélő háziorvos, akiknek a pályafutását nem befolyásolja, hogy aktív tagjai-e különféle testületeknek. Ezzel együtt remélem, hogy a szakmai kollégiumok szerepkörében nem lesz lényeges változás, illetve ha mégis, az inkább erősíti, mintsem gyengíti majd jogainkat. Úgy vélem, ha a kollégiumi választások után lesznek is személycserék, nyolcvan százalékban a mostani grémium alakulhat újjá. Mivel beváltak, a belső struktúrában fenntartanám azokat a három- négyfős munkacsoportokat, amelyek speciálisan egy-egy területre – az oktatásra, a jogszabálykövetésre vagy épp a gyógyszerellátásra – fókuszálnak.   Előrelépésnek tartanám, ha anyagi forrásaink bővítésével nemzetközi kapcsolatokat építhetnénk más, hasonló jogállású külföldi szervezetekkel, tagjainkat pedig jobban motiválhatnánk. Pályázatírási időszakokban ugyanis világosan látjuk, milyen sokat ér az egészségügyben a kompetens tanácsadás. Most úgy áll a helyzet, hogy szakmai lelkesedésből megalkotjuk az iránymutatásokat, s ezekből mások, másutt húznak anyagi hasznot. Ha ezen a téren változást tudnánk elérni, az tovább emelné munkánk színvonalát. De ami ennél is fontosabb és a háziorvosok széles körét érintő célkitűzés: szeretnénk, ha jobban előtérbe kerülnének a megelőzési programok, s ezzel párhuzamosan a finanszírozásban a fejkvóta mellett a többletteljesítmény elismerése is megjelenne. PROF. DR. HAJNAL FERENC, a Háziorvostani Szakmai Kollégium elnöke Egy orvos, egy kollégium Évtizedek óta rálátásom van a szakmai döntéshozatalra, ezért úgy vélem: nem új jelenség, hogy a konzultációra alig hagynak időt a döntéshozók. Az elmúlt két évben sokszor megkérdezték a véleményünket, és bár nemegyszer előfordult, hogy észrevételeinket figyelmen kívül hagyták, a döntésekben többé-kevésbé visszaköszöntek azok a javaslataink, amelyeket az országos belgyógyászati szakfelügyelővel (aki ugyancsak tagja a kollégiumnak) összhangban alakítottunk ki.   A szakmai kollégiumok működési keretei mind technikai, mind tartalmi szempontból módosításra szorulnak. Valamennyi testület régóta küszködik azzal, hogy kapkodva, tarthatatlan határidőkkel, szakmai egyeztetés és egységes álláspont nélkül kell állást foglalnia fontos kérdésekben. Gyakran a közös véleményalkotás helyett egy-egy, az adott témában jártas kollégának kellett kiadni a feladatot, hogy saját meglátása szerint véleményezzen egy-egy tervezetet, majd arról a kollégium tagjai csak a döntést követően kaptak tájékoztatást. Ez a probléma a legutóbbi időben a hirtelen döntésekkel fémjelzett, gyors iramú reform közepette még inkább jelentkezett. Ezen mindenképpen változtatni kell. Technikai javaslatom az, hogy legyenek lecserélhetők a rendszeresen hiányzó kollégiumi tagok. Vannak ugyanis olyan kollégák, akiknek annyi az elfoglaltságuk, hogy szinte egyáltalán nem lehet számítani a részvételükre. Bár most még nem tudni, hogy kijelöléssel vagy választással rekrutálódnak- e a következő ciklusra a tagok, de ha marad a titkos választás, akkor egy tag kiválásakor az léphessen a helyére, aki a megszerzett szavazatai alapján a sorban utána következik.   A kollégiumok létszáma jelenleg jól tükrözi a szakmák súlyát, így ezen nem változtatnék, miként a jogokon sem. A szaktárcának azonban gyakrabban kellene egyeztetnie a Kollégiumi Elnökök Tanácsával, s a kruciális szakmapolitikai kérdésekben az eddigieknél jobban kellene támaszkodnia a grémiumok vezetőinek testületére. PROF. DR. ROMICS LÁSZLÓ, a Belgyógyászati Szakmai Kollégium elnöke Szakértelem és lojalitás Ismerem a szakmai kollégiumok fejlődéstörténetét; a legmagasabb szintű szakmai testületek, ám működésüknek csak akkor van értelme, ha a szaktárca odafigyel a szavukra. A grémiumok – tagjaik politikai meggyőződésétől függetlenül – lojálisak a szakmapolitikai vezetéshez. Kötelességük a konstruktivitás, s ennek a legmesszebbmenőkig eleget is tesznek.   A Sebészeti Szakmai Kollégium tagjai nagyon sokat dolgoztak az elmúlt időszakban – sokszor feleslegesen. Az egészségügyi reform meghirdetésekor azt gondoltuk, hogy aktív részesei leszünk a rendszerváltáshoz fogható jelentőségű ágazati átalakításnak és struktúraváltásnak. De amint haladtunk előre az időben, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy a reform irányítói nem szántak érdemleges szerepet a szakma képviselőinek, nem tekintettek partnernek bennünket. Különféle témakörökben készítettünk országos felméréseket, fogalmaztunk meg szakvéleményeket, terjesztettünk fel a minisztériumba munkaanyagokat: az ágyszámstruktúrában, a súlyponti kórházak kijelölésében, a sebészeti finanszírozásban egyaránt számos javaslatot dolgoztunk ki, ezek java része azonban felhasználatlan maradt. A nagy nyilvánosság előtt nem elegáns és nem intelligens dolog szakmai egyeztetésnek nevezni azt, amikor háromnapos határidővel kap meg a kollégium véleményezésre egy tervezetet. Ráadásul mindehhez rendkívül negatív attitűd érzete társult: ugyan a korábbi ciklusokban is voltak konfliktusok az orvosok és a minisztérium között, de ez volt az első alkalom, amikor az volt a benyomásunk, hogy döntéshozóink kifejezetten ellenségesek az orvosokkal szemben.   Alapvető változást, a korábbi munkarend visszaállítását várjuk, s nem titkoljuk azt sem: az új miniszter sebészi múltja nyomán arra számítunk, hogy nyitott lesz az általunk felvetett problémák és megoldási javaslatok iránt, legyen szó akár finanszírozási kérdésről, akár a progresszív ellátási szintek rendbetételéről. PROF. DR. JAKAB FERENC, a Sebészeti Szakmai Kollégium elnöke Növelni kell a kollégiumi elnökök szerepét A szakmai kollégiumok működéséről szóló jogszabály korrekt módon meghatározza a testületek feladatait és mozgásterét, a kötelező feladatok között említve a szakmai irányelvek, minimumfeltételek és minőségügyi paraméterek kidolgozását, azok alkalmazásának szakfelügyeleti ellenőrzését. A kollégiumok célzott felkérésre véleményt alkothatnak a szakmai elképzelésekről, a beruházásokról, a finanszírozásról, a szakképzésekről, az új eljárásokról. Úgy vélem, a jogszabály alapvetően jó. A kollégiumok viszont csak akkor tudnak megfelelni az ott rögzített elvárásoknak, ha érdemi párbeszéd van a partnerek között.   A szerkezetátalakítás – jelentős mértékben az orvosszakma iránti bizalmatlanság jegyében – a kollégiumok mellőzésével ment végbe, ami szerepet játszott a súlyponti kórházhálózat heterogenitásában és a betegutak kaotikussá válásában. Az irányelvek kidolgozása megkezdődött, de az ad hoc, megfelelő feltételek hiányában kidolgozott protokollok eltérő színvonalúak, a standardizálás és fejlesztés jogszabályban korrekt módon előírt folyamata leállt, a szakmai és minőségi feltételrendszer aktualizálása pedig meg sem kezdődött. A kollégiumok ebben a helyzetben több esetben túlléptek a jogszabályi kereteken és véleményüket akciók (nyílt levelek, teátrális lemondás) vagy spontán javaslattétel útján fejezték ki. A tárca azon reakciója, hogy egyes jogszabálytervezetek – irreálisan rövid, ezért szükségképpen formális – véleményezését a szakfelügyelettől kérte, tovább mélyítette a kölcsönös bizalmatlanságot. Ezen a helyzeten a hivatalba lépett új miniszter változtatni akar – örömmel vettük, hogy az első gyakorlati lépést a kollégiumok felé már meg is tette. A meghosszabbított mandátum alatt igen fontos lenne összegyűjteni és elemezni a kollégiumok szakterületeit érintő feladatokat és az ezekkel kapcsolatos ajánlásokat (a Reumatológiai és Fizioterápiás Szakmai Kollégium ezt egyébként spontán módon már megkezdte). Célszerű lenne, ha az új kollégiumok már ezek ismeretében állnának fel, hiszen a delegálásoknak ésszerűségi okokból meg kell előzniük a választási procedúrát.   A szakmák közötti koordinálásban lényegesen aktívabb szerepet kellene vállalnia a Kollégiumi Elnökök Tanácsának (KET), s megfontolandó a KET feladatainak, működésének, az elnök hatáskörének a jelenleginél részletesebb meghatározása is (bár igaz, eddig a jogszabályban leírtak sem valósultak meg). Nagyban segítené az érdemi munkát, ha a KET elnökét erős jogosítványokkal a miniszter delegálná. A KET egészének az Egészségügyi Tudományos Tanács (ETT) mintájára kellene dolgoznia, szorosan és aktívan együttműködve az ETT-vel és a MOTESZ-szel. DR. HODINKA LÁSZLÓ, a Reumatológiai és Fizioterápiás Szakmai Kollégium elnöke (A Nőgyógyászati Szakmai Kollégium elnökének véleményét a 3. oldalon olvashatják)