Meddig tarthat a kegyelmi állapot?
Orbán Viktor a tavaszi választási kampányban ígéretet tett arra, hogy megmenti az egészségügyet. A hogyanról akkor nem sok szó esett, s ugyan a helyzetfelmérés zajlik, a hosszabb távra szóló stratégiai elképzelések ma sem ismertek, sokak szerint októberig, az önkormányzati választásokig nem is lesznek azok. De mennyi ideje van a kormánynak, pontosabban mennyi türelme van a változásra váró ágazatnak? Ahány nézőpont, szinte annyiféle válasz. Dr. Sztankó Éva és Dr. Bélteczki János álláspontja.
Nincs időkorlát, bármi megtehető
Mennyi ideje van a változtatásra a kormánynak? Végtelen. Az orvosok és az ápolók túlságosan türelmesek. Sok helyzet adódott már, amikor drasztikusabban felléphettek volna az érdekeikért, ám ezt nem tették meg, és ezzel fokozatosan teret engedtek a kizsákmányolásnak.
Az egészségügy már párhuzamba állítható a dolgozóit kifacsaró multinacionális cégekkel: a legkönnyebb a munkavállalókon spórolni, az ő leterheltségüket növelni. Ráadásul a kórházak gazdasági társasággá alakulásával egyre több dolgozó kerül ki a közalkalmazotti státuszból. Hiába kevés az orvos, s még kevesebb az ápoló, a túlhajszoltságnál fenyegetőbb rém – főként a hátrányosabb helyzetű térségekben – a munkanélküliség. Egy többgyermekes, hitelek alatt nyögő nővér nem engedheti meg magának, hogy odébb álljon.
Mit kellene legsürgősebben lépni? Ha az orvoslétszámot nem tudjuk növelni, a kórházi betegszám csökkentése a logikus alternatíva, ami jobb szervezéssel, az alapellátás és a járóbeteg-szakellátás megerősítésével el is érhető, s nem kevés megtakarítást is eredményezne. A kórházakat fel kellene menteni a szociális ellátás alól, s csökkenteni kellene a különbséget a hátrányos helyzetű és az ország más térségeiben működő intézmények lehetőségei között. Eddig nem törekedtek a hálapénz megszüntetésére sem, azt tulajdonképpen beépítették a bérekbe, amikor a „paraszolvenciamentes hiányszakmákban” dolgozók fizetését kétszeresére-háromszorosára emelték, ezzel is tovább erősítve a belső feszültségeket. Végül pedig: szépek az épülő új kórházi szárnyak, csak közben alapvető műszerek hiányoznak, s amik vannak, azokat sem használhatjuk a volumenkorlát miatt.
Ugyanakkor, ha nem lesz változás, az egészségügy akkor sem fog leállni. Ahogyan eddig, úgy ezután is megszokjuk a romló viszonyokat, az emberek pedig az intézményi várólisták után lassan hozzászoknak ahhoz, hogy az éjszakai nővér is várólistát vezet, mert negyven embert lát el egymaga.
A fiatalabb generációkban nincs meg ez a türelem, ám ők ahelyett, hogy szélmalomharcba kezdenének, inkább továbbállnak olyan országokba, ahol hagyják őket dolgozni, megfizetik, netán még meg is köszönik a munkájukat. Tudják: „el lehet menni innen”.
Dr. Sztankó Éva
érsebész, nyíregyházi Jósa András Oktatókórház
Nem jó jel, ha nincs vita
Mindig aggaszt, ha a kollégák nem panaszkodnak: a türelmi idő lejárta ugyanis nem feltétlenül robbanásban mutatkozik meg, a néma rezignáltság legalább annyira jelezheti a türelem végét. Amikor tudjuk, hogy állandósultak a gyógyítást napi szinten akadályozó tényezők, és sok helyütt munkaügyi viták súlyosbítják a mindennapokat, az összeszorított foggal való munka lemondást is jelezhet. Akinek még fontos, hogy változzanak a körülmények, hogy jobb helyzetbe kerüljön idehaza orvos és betege, az elégedetlenkedik, követel, konfliktust vállal fel; aki vitatkozik, az még bízik valamiben. Csak az nem kritizál, akinek már mindegy, hogy mi történik, mert az ő életét – például más szakmában vagy külföldön – már kevéssé fogja befolyásolni.
Nem igaz, hogy aki el akart menni külföldre, az már elment! A folyamatnak csak az elején járunk, s bár hivatalos statisztikát nem vezetünk, a kollégák még mindig egyre növekvő arányban kérik ki az orvosi kamarától a külföldi munkavállalást lehetővé tevő igazolást. Vannak akik még kivárnak, de közülük is sok emberben érlelődik már a gondolat, s ha most, az általuk várt politikai váltás után sem történik záros határidőn belül változás, veszik a kalapjukat – Nyugat-Európában tárt karokkal fogadják őket. Nem tudom osztani azt az optimizmust, hogy a rezidensrendelet átalakítása folytán a rezidensek jelentős része itthon marad. Ez ugyanis csak rövidtávon igaz, jellemzően eddig sem a nullkilométeres pályakezdők költöztek el. Előbb még idehaza szereznek gyakorlatot, esetleg szakképesítést, hogy jobb pozícióval vágjanak neki német, brit, svéd vagy spanyol karrierjüknek.
Ősszel sűrűsödni fognak az események, s a konfliktusokhoz nem is szükséges, hogy az orvosok szervezett tiltakozásba kezdjenek – elég, ha betartják a munkaidőre vonatkozó törvényi előírásokat, s csak a kötelező túlmunkát végzik el. Tisztában vagyunk azzal, hogy egyik napról a másikra nem lehet csodát tenni. Nem is ezt várjuk, hanem azt, hogy szeptemberben az államtitkár fogadja el a kibővített elnökségi ülésünkre szóló meghívásunkat, s mihamarabb leüljenek velünk érdemben tárgyalni, majd a kormány mutasson fel egy hiteles és reális cselekvési tervet. A szükségszerű szerkezetátalakítás sokaknak egzisztenciális változást, kényelmetlenséget hozhat, ezt is el tudjuk fogadni, csak legyen látható, hogy mi miért történik, s milyen cél felé visz. Ha ez nem így lesz, az intézményátalakítás nyomán költözni kényszerülő dolgozók közül sokan nem fognak sokáig gondolkodni azon, hogy 200 vagy inkább 1200 kilométerrel arrébb kezdjenek új életet.
Dr. Bélteczki János
a Magyar Orvosok Szövetségének elnöke
Dr. Móczár István és Dr. Jakab Zoltán véleményét itt, Dr. Feller Antalét és Dr. Varga Zoltánét itt, Dr. Velkey György és Dr. Varga Imre álláspontját pedig itt olvashatja!
b lehet most
a mozgástér
Ha egy kormány nagyon akar valamit, arra a forrást is elő tudja teremteni, mint ahogy annak is mindig megtalálják a módját, hogy a focira biztosan jusson pénz. Ha komolyan gondolják az ágazat megmentését, meg fogják találni annak is a lehetőségét. Az alapellátás megerősítése például sok milliárd forintot tudna megtakarítani a szakrendelőknek és kórházaknak, hiszen a háziorvosok képesek lennének helyben sokkal több vizsgálatot elvégezni, ha megfelelő lenne a finanszírozás. A háziorvosoknál olcsóbban senki sem tud egy EKG-t, kislabort vagy 24 órás vérnyomásmérő vizsgálatot elvégezni, mégis a legtöbb rendelőből tovább kell küldeni a beteget a műszerezettség hiánya miatt. Kell többletforrás az ágazatba, ám nem csak a pénzen múlik a siker. Az utóbbi években legtöbben a munkakörnyezet labilitását és a jogbizonytalanságot (például OEP korbácsrendelet) szenvedték meg – a gyógyítási szempontok helyett a rövid távú fiskális szemlélet előtérbe kerülése keserítette meg az alapellátásban dolgozók munkáját.
A mostani kormány könnyebb helyzetben van, mint a korábbi: nemcsak a kétharmados parlamenti többségre támaszkodhat, hanem az önkormányzatokra is. Ha októberben meg tudják erősíteni a városokban és megyékben immáron négy éve meglévő hatalmukat, beindulhat a nagyarányú átszervezés. A kormánypárti polgármesterek és helyi képviselő-testületek nyilvánvalóan jobban hajlanak majd a kompromisszumra saját kormányukkal, mint az előző ciklus egészségügyi minisztereivel, s maguk az egészségügyi dolgozók is jobban elfogadhatják az intézkedéseket.
Magyarországon nemcsak a gazdaság beteg, hanem az emberek is, akik mind fizikálisan, mind lelkileg „lepusztultak” – beteg emberekkel pedig nem lehet prosperáló gazdaságot, szebb jövőt építeni. Ha a kormányzat egy hiteles filozófia mentén képes lesz változtatni a korábbi életszemléleten és reményt adni az embereknek, sokkal nagyobb mozgástere lesz az esetleg népszerűtlen intézkedések véghezvitelében is.
Dr. Móczár István
maglódi háziorvos
Nincs idő még egy
kampányra
A választások előtt semmi konkrétumot nem tudhattunk meg az „évek óta kormányzásra kész” Fidesz egészségpolitikai terveiről. Megalakult az új kormány, mögötte ott az elsöprő parlamenti többség, ám a tervekről még most is vajmi keveset tudunk, pedig hónapok teltek el, s immár ismét kampányidőszakba fordulunk, ami újfent halogatásra ad indokot. Tartok tőle, hogy a kormányzat csak az októberi voksolást követően áll elő a cselekvési tervvel – s ez még mindig a jobbik eset, mert azt feltételezi, hogy létezik ilyen, csak a szavazatmaximálás szándéka miatt jegelik. A kormánypártnak ugyanis több olyan döntést is meg kell hoznia, aminek ellenzékként kerékkötője volt.
A jelenlegi helyzet természetesen nem függetleníthető attól, hogy a finanszírozási anomáliák és azok következményei nem új keletűek. A legfontosabb teendő egyrészt a finanszírozás betegkövetővé tétele, másrészt az életképtelen kórházak számának csökkentése, s az így megtakarított összegből a forráshiány mérséklése (önmagában a volumenkorlát eltörlésétől még nem lesz több pénz a zárt kasszában). Minél később látnak neki az átalakításnak, annak annál radikálisabbnak kell lennie, hogy a konfliktusok árán véghezvitt átalakítások pozitív hozadéka még ebben a választási ciklusban beérjen. Kérdés, hogy a kétharmados parlamenti többség birtokában az egyeztetések csak a látszatot szolgálják-e vagy érdemben is lehet befolyásolni a döntéseket. Persze az is igaz: nemhogy az ágazatban, olykor egy szakmán belül sincs egységes álláspont egy-egy konkrét kérdésről.
Némileg megnyújthatja ugyan a kivárás időszakát, hogy az orvostársadalom egy igen jelentős része inkább konzervatív beállítottságú, ám hamarosan a lojalitáson felül fog kerekedni a saját érdek. Kimondva-kimondatlanul, de mindenki tisztában van azzal, hogy érdeksérelem nélkül nem lehet előrelépés – az érdeksérelmeket pedig lobbierejéhez mérten mindenki igyekszik majd minimalizálni.
Dr. Jakab Zoltán
baleseti sebész főorvos, váci Jávorszky Ödön Kórház; MSZP Pest megyei elnökhelyettes
