Dr. Velkey György és Dr. Varga Imre álláspontja
Meddig tart a kegyelmi állapot?
Orbán Viktor a tavaszi választási kampányban ígéretet tett arra, hogy megmenti az egészségügyet. A hogyanról akkor nem sok szó esett, s ugyan a helyzetfelmérés zajlik, a hosszabb távra szóló stratégiai elképzelések ma sem ismertek, sokak szerint októberig, az önkormányzati választásokig nem is lesznek azok. De mennyi ideje van a kormánynak, pontosabban mennyi türelme van a változásra váró ágazatnak? Ahány nézőpont, szinte annyiféle válasz.
A türelmi idő nem ajándék, hanem eredmény
A kormányzat lépéseinek visszaigazolása, hogy ma egyáltalán „kegyelmi időszakról” beszélhetünk – ez ugyanis nem állna fenn, ha nem hoztak volna olyan intézkedéseket, amelyek a mai viszonylagos nyugalmat eredményezték.
Még azelőtt módosítottak a minimumfeltételekről, a rezidensekről és a gyógyszerkiadás rendjéről szóló rendelkezéseken, hogy azok súlyos működési és ellátási zavarokat okozva hatályba léptek volna. Ugyancsak gesztusértékű döntésként élték meg sokan az Egészségbiztosítási Felügyelet megszüntetését – nem azért, mintha nem lenne szükség egy ilyen szervezetre, hanem mert többen úgy érezték, hogy egy egyébként is hátrányos helyzetű, súlyosan megalázott szolgáltatói kört támadott folyamatosan. A kórházak adósságállományának felmérése és az eddigi tárgyalások ugyancsak azt erősítették meg, hogy az egészségügy irányítása partnerségre törekszik – mindezek a lépések egy olyan bizalmi kapcsolatot alapoznak meg, amelyre a konfliktusosabb kérdések napirendre kerülésekor is lehet építeni.
A helyzet változatlansága esetén az intézmények őszre finanszírozhatatlan állapotba kerülnek. Ezt kell mindenekelőtt orvosolni, rögtön ezt követően pedig neki kell látni az intézményi struktúra átalakításának. A kórházak helyzete nagyon érzékeny kérdés, mert egy-egy önkormányzat vezető intézményeiről van szó, amelyek a térségben gyakran a legnagyobb munkaadók. Ugyanakkor a városok is érzik, hogy a kis kórházak fenntarthatóságát csak az garantálhatja, ha sikerül elmozdulni a sürgősségi ellátás, a rehabilitáció, az egynapos sebészet, a járóbeteg-ellátás irányába. Ennek az a kulcsa, hogy ne diktátumszerű legyen az átalakítás, hanem együttműködésen alapuljon. Ebben egyelőre biztató jeleket látok.
Két dolog ma egészen biztos: egyrészt a járulékbefizetések nem fedezik a kiadásokat, adóforintokra is szükség van, másrészt a hazai alacsony GDP, s annak az egészségügyre fordított kis hányada nem tesz lehetővé európai színvonalú egészségügyi ellátást. Az alulfizetett és rengeteg túlmunkát vállaló dolgozókban még érzek pozitív várakozást, ám az egzisztenciális és lelki megroppanás csak azonnali tűzoltással, majd egy átlátható, támogatható, érthető stratégia mihamarabbi felvázolásával és szisztematikus végrehajtásával kerülhető el.
Dr. Velkey György
a Bethesda Gyermekkórház főigazgatója; a Magyar Kórházszövetség jelölt elnöke
Vihar előtti csend?
Egy új kormányzatnak hagyni kell időt arra, hogy megfussa kezdeti köreit. Ám a döntéshozóknak a nyugodt kivárásból hiba arra a következtetésre jutni, hogy minden rendben van, a csend ugyanis lehet vihar előtti is. Nemcsak a kórházaknál, de a szakrendelőknél is nagy gondok vannak, amelyeket a választások előtt az intézményeket fenntartó önkormányzatok esetleg még igyekeznek tompítani, ám ezzel csak fokozódik a robbanásveszély. Ezért okozott csalódást számunkra, hogy a járóbeteg-ellátásban nem végeztek a kórházakéhoz hasonló adósságfelmérést, s ezért kerestük meg a minisztériumot, hogy kezdeményezzük e mulasztás pótlását. Csak informális adataink vannak, ám ezek alapján úgy gondoljuk, hogy a járóbeteg-ellátó intézetek adósságállománya a fekvőbeteg intézményekéhez viszonyítva nagyságrendileg kasszaarányos lehet.
A szakrendelőket nem védi a bankok megmentésénél is sok-szor hangoztatott „túl nagy, hogy hagyjuk csődbe menni” megfontolás: amíg egy közműszolgáltató nem teheti meg, hogy a kórházban kikapcsolja az áramot, s leállítja a szívmotorokat, egy szakrendelő esetén könnyebb szívvel jutnak el kenyértörésig a szolgáltatók, a beszállítók.
Ez pedig csak látszólag a helyi kisváros vagy a kerület gondja – a túlzsúfolt ambulanciákra, kórházi osztályokra zúduló betegáradat a már ma is akadozó ellátórendszert totálisan ellehetetlenítheti.
Miközben az elmúlt húsz évben a kormányzatok szóban folyamatosan magasztalták a járóbeteg-ellátás jelentőségét és lehetőségeit, a forrásokat elvonták. Ez pedig sújtja a kórházakat és klinikákat is, mert egy torz rendszer kövesedett meg. Nem korrekcióra, hanem az ellátó rendszer egészét érintő rendszerelméleti átalakításra van szükség. Szakmai érveinket kormányról-kormányra előtárjuk, rendszerint hiába. Gyakran előfordul, hogy 5–10 évvel ezelőtti ábrákat is használunk előadásainkban, ami jelzi, hogy álláspontunk határozott és időtálló. Nincsenek világmegváltó tézisek: ami a háziorvosnál, a járóbeteg-ellátásban vagy az ambulancián elvégezhető, azt végezzék el ott, legyen meg ennek a szakember-, műszer- és finanszírozási fedezete – ez a legolcsóbb megoldás, mely egyaránt előnyös a finanszírozó és a beteg számára. A mai struktúrába változatlan körülmények közé nem szabad pénzt tenni, mert ugyanazokat a problémákat fogja generálni, mint eddig. Viszont egy megváltoztatott feltételrendszerekkel és szabályozókkal működő új rendszerben már lényeges hatékonyságjavulást várhatunk el minden betett további forinttól. Ha nem ezt tesszük, akkor csak a ráncokat simítgatjuk tovább a lepedőn, s közben nem veszünk tudomást arról, hogy az keresztben van az ágyon. Ez esetben a vihar sem várat már sokáig magára.
Dr. Varga Imre
a Medicina 2000 Poliklinikai és Járóbeteg Szakellátási Szövetség elnöke
