Csökkent a fatális kimenetelű első szívinfarktusok száma az Egyesült Államokban, derült ki egy szövetségi felmérésből. Köszönhető ez a prevenciónak és az egyre hatékonyabb gyógyszeres terápiának.

Az ARIC tanulmány most nyilvánosságra hozott eredményei világszerte nagy érdeklődést keltettek. Az akut coronaria szindróma (ACS) korszerű ellátásának korában az infarktus okozta halálozás imponálóan csökkent, de ezt önmagában nem lehetett az intervenciós kezelés javára írni. A kérdés megválaszolásában a tényleges „kemény” végpont – a halálozás – az igazi mutató, amelynek jelentős javulását most örömmel tapasztaltuk. Olyan „puha” adatoknak tulajdoníthatjuk a körülmények változását, mint a mellkasi fájdalom mértéke, az EKG-eltérések jellege vagy a laboratóriumi paraméterek. Ez azt jelzi, hogy a „puha” és a „kemény” végpont párhuzamosan alakult, a klinikai-laboratóriumi leletek pedig azt sugallják, hogy a halálozás mérséklődése – legalább részben – annak köszönhető, hogy mind hatékonyabb és drágább terápiás eszközökkel valami lényegesen enyhébb kórképet kezelünk.   Ez semmit nem von le a kardiológia fejlődésének eredményes fölhasználásával elért gyógyítás értékéből, de fölveti a magyarázat kérdéseit. Mitől szelídült az infarktus, napjainkban miért károsodik kisebb szívizomterület az oxigénellátás megszűnése vagy kritikus mértékű csökkenése következtében, mint évtizedekkel korábban?   A szerzők föltételezik, hogy bizonyos kockázati tényezők – magas vérnyomás, hiperkoleszterinémia – korábbinál jobb ellátása játszhat szerepet a javulásban. Ebben biztosan van igazság, és megerősíti azokat a nézeteket, hogy nálunk is minden erővel érdemes fokozni az elsődleges és másodlagos megelőzést.   A lehető legtöbb segítséget érdemelnék azok a hazai lépések, melyek a kardiovaszkuláris prevenciót szolgálják. Az antihipertenzív kezelés terén a nemzetközi mezőnyben nem is állunk a lista végén, de javítanivalónk bőségesen volna. Kitűnő kezdeményezés az „Éljen 140/90 alatt”, mert ezt nemcsak a doktor, hanem a betege is könynyen megjegyzi. Folytathatnánk is, hogy „images/így élhet kilencven éven keresztül, de akár száznegyvenig”.   Fontos a tájékoztató munka, mint például az országot bejáró Egészségvonat, ahol sorban álltak a szűrővizsgálatra, ismeretekre várakozók.   Figyelemre méltó, hogy ma is csupán a betegek egyharmada érkezik a fájdalom kezdetétől számított két órán belül a kórházba az Egyesült Államokban. Nemcsak ott, hanem nálunk is e téren lehetne a legtöbbet nyerni. A prehospitális fázis rövidítése életeket menthetne. Ausztráliában például egypercesnél rövidebb tévéfilmecskék tűntek fel a műsorok közötti szünetekben. Az elegáns üzletember mellkasát az íróasztalnál szorongató óriáskígyót vagy a távolról rohanva közeledő mentőautó reflektorát csak addig lehetett látni, amíg elhangzott, hogy ha negyedóránál tovább érez ilyen mellkasi fájdalmat, az infarktus lehet, ezért azonnal hívja a rohamkocsit. Ha az üzenet kedvéért nálunk is sokszor vetítenék az ilyen pár másodperces filmeket a serdülő és felnőtt nézők állítólagos szórakoztatása céljából sugárzott többórás öldöklések előtt, az előbbi hatására több infarktusos beteg maradna életben, mint amennyien az utóbbiban meghalnak.

Los Angelesben 66. alkalommal adták át az Oscar-díj "előfutárának" is tekintett Arany Glóbusz (Golden Globe) filmdíjat. Egy indiai (mumbai) fiatalemberről, a Legyen Ön is Milliomos vetélkedő győzteséről szóló Slumdog Millionaire című film tarolt a Beverly Hilton Hotel báltermében tartott gálán.

Január 27. és február 3. között rendezik meg a 40. Magyar Filmszemlét. A négy budapesti helyszínen zajló mustrán 18 játékfilm versenyez majd egymással. A versenyprogramba 335 alkotást - 26 játékfilmet, 120 kisjátékfilmet, 152 dokumentumfilmet, 28 tudományos-ismeretterjesztő filmet és 9 tévéfilmet - neveztek be.

A legendás német rendező, Rainer Werner Fassbinder filmjeit vetítik október 11. és 19. között több budapesti moziban: a provokatív, világhírű alkotásokat felvonultató vetítéssorozatot a nemrég elhunyt festőművész, El Kazovszkij emlékének szentelik a szervezők.

  Tévénézők milliói figyelik hétről hétre a magyar és külföldi kórházsorozatokat. A Kórház a város szélén csehszlovák doktorai, majd a német Brinkmann professzor után legalább egy évtizede főként amerikai orvosok rendelnek esténként az otthonokban. A Medical Tribune arra volt kíváncsi, a valódi orvosok mit szólnak televízióbeli kollégáikhoz?   Chicago és Békéscsaba   Ha csak tehetem, megnézem a Vészhelyzet újabb részeit, mert több évad után is úgy látom, hogy a sorozat készítői nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy szakmailag adekvátak és pontosak legyenek. Az orvosszakmai dilemmák és finanszírozási viták életszerűsége mellett azért érzem közel magamhoz a sorozatot, mert időről időre rávilágít az orvoslás emberi oldalára, bemutatva azokat az etikai kérdéseket és vívódásokat, amelyekkel a mindennapokban mindannyian szembesülünk. A jelenetekben felvázolt önvád, a lelkiismeretfurdalás vagy a szakmai féltékenység minden kórházban dolgozó orvost és ápolót érint, megérint.    Manapság is rendszeresen előfordul, hogy egy szakmailag érdekesebb filmbeli eset után csaknem konzíliumot tartunk a virtuális betegről, olykor még az orvosi értekezleteken is előkerül egy-egy sorozatbeli precedens. Az orvosi sorozatok változása, felgyorsulása ugyancsak jól tükrözi a mi életviszonyainkat is. Amíg régebben a békés, lassú, a párbeszédeket és a hosszas meditációkat előtérbe helyező filmek voltak népszerűek, ma már a gyors döntések, az azonnali lépéskényszer szükségességét hangsúlyozzák a filmkészítők. Igaz, ezt az 50 percbe sűrített részekben olykor már túlzásba viszik, ám mindez mégiscsak hűen érzékelteti a változások irányát. Természetesen joggal mondhatjuk, hogy Magyarország nem Amerika, ami különösen az intézmények felszereltségén mérhető le. Az is igaz, hogy a Chicagóban játszódó sorozatban gyakran látnak el olyan sérüléseket, például lőtt sebeket, amelyek idehaza nagyon ritkán fordulnak elő. Bár ha belegondolok, hogy nemrégiben a békéscsabai kórház traumatológiájának előterében egy dühös férfit csak azután sikerült a biztonsági szolgálatnak és a rendőröknek ártalmatlanítani, miután gázfegyverével hatszor rálőtt a haragosára, akkor azt kell mondanom, hogy nem is áll egymástól olyan távol valóság és fikció.  DR. SZABÓ TERÉZIA,   a Réthy Pál Kórház aneszteziológiai és intenzív terápiás osztályának osztályvezető főorvosa,   Békéscsaba   Az igazi Magenheim doktorok   Noha az egyes filmsorozatok minősége, kivitelezése és orvosszakmai háttere nagyban eltér egymástól, egyáltalán nincs ellenérzésem az orvosi filmekkel szemben, azokat családom tagjai rendszeresen nézik, s amikor tehetem, én is bekapcsolódom egyegy epizódba. Leginkább azokat a sorozatokat kedvelem, amelyek a kórházi élet mellett a mentés körülményeibe és kihívásaiba is bepillantást engednek. Volt rá példa, hogy a kollégákkal is megbeszéltük, az adott szituációban mi magunk miként jártunk volna el.    Bár a filmkészítők elsődleges szempontja nyilvánvalóan a feszültség fenntartása és a szórakoztatás, a szakmailag jól alátámasztott tévéfilmek készítői akarva-akaratlanul is segítenek nekünk. A Szomszédok sorozat fénykorában kéthetente milliók kísérték figyelemmel Magenheim doktor riasztásait, amelyeket a forgatókönyvírók kifejezetten tanító célzattal vettek be a tévéfilmbe. (Magenheim kollégát annak idején egyébként gyakran keresték a mentők segélyhívó számán. Kétségtelen, hogy lehettek közöttük telefonbetyárok is, ám rendszeresen akadtak olyan betegek, akik valóban tőle vártak segítséget.)    Mára az effajta direkt népnevelés háttérbe szorult, ám nem kevésbé hatékony az sem, ha az amerikai sorozatokban bemutatnak például egy agyvérzéses esetet, amikor mindenki szembesülhet a vészjelző tünetekkel. Bízom abban, hogy a tévébeli tanulságok láttán legalább néhányan hamarabb nyúlnak a telefonhoz, ha önmagukon vagy a mellettük lévő emberen hasonló tüneteket vélnek felfedezni.   DR. GÖNDÖCS ZSIGMOND,   az Országos Mentőszolgálat főigazgatója   Filmbe illő jelenetek  Mivel magam is baleseti sebészeten dolgozom aneszteziológusként, a Vészhelyzetnek – amely talán orvosszakmai szempontból a legjobb sorozat – elég sok részét megnéztem. Annak ellenére, hogy mindennap testközelből találkozom hasonló emberi sorsokkal, nem tagadom, alkalmanként magam is megkönnyezek egy-egy epizódot. Bár a filmsorozat a tengerentúlon játszódik, számos jelenetben ugyanazok a problémák és konfliktusok bontakoznak ki, mint amelyekkel idehaza szembesülünk. A dolgozók túlterheltsége, a magánélet és a hivatás konfliktusa az orvosok és az ápolók számára ismerős, míg a várakozás, a kiszolgáltatottság érzete a betegeknek mindennapos. A páciensek ugyanakkor az egyes epizódok nyomán bepillantást kaphatnak olyan, idehaza éppen aktuálissá váló problémákba is, hogy például miként működik a magánbiztosítókra alapozott egészségügyi rendszer, s milyen nehéz helyzeteket eredményezhet az orvosok és a betegek számára is azok ellátása, akiknek nincs biztosításuk.    Filmbe illő jelenetek a mindennapokban is történnek. Számomra ilyen az, amikor egy megmentett betegünk felgyógyulva visszatér az intenzív osztályra megköszönni az életéért tett erőfeszítéseket. A filmek révén talán megértenek, megéreznek a betegek és egészséges hozzátartozóik is valamit abból a miliőből, amelyeket az emberéletekért felelősséget vállaló orvosok nap mint nap átélnek; beláthatnak az orvosi szobákba és öltözőkbe, megláthatják az orvos mögött az embert is.    DR. ÁGOSTON ZSUZSANNA,   a Szegedi Tudományegyetem  Aneszteziológiai és Intenzív  Terápiás Intézetének aneszteziológusa   Irreális elvárások   Az első sikerek után szerintem már nemigen figyelnek oda az orvosok a kórházi szappanoperákra, ám amint tapasztalom, a külföldi sorozatok a páciensek körében nem maradtak hatástalanok; olykor olyan elvárásokat támasztanak az orvosokkal és az intézményekkel szemben, amelyek a mi körülményeink között teljesíthetetlenek. Elég, ha a gyönyörű környezetben játszódó német Klinika sorozatra, az USA remekül felszerelt sürgősségi központjaira vagy a minden epizódban egyetlen beteget kezelő Doktor House-ra és orvoscsapatára gondolunk ahhoz, hogy megértsük az időnként jelentkező irreális elvárások gyökerét. A betegek természetesen tisztában vannak a hazai realitásokkal, ám olykor meghatározhatja a hangulatukat, ha azt látják, hogy másként is lehetne – és ez természetesen igaz a munkakörülményekkel folyamatosan küszködő orvosokra is. A filmek ugyanakkor nem ellensúlyozzák a médiabeli közléseket, amelyekkel évek óta lejáratják az orvostársadalmat, megkérdőjelezik a hatalmat aktuálisan gyakorló politikusok törekvéseivel egyet nem értő szakmai vezetők és szakemberek tisztességét, hozzáértését. A sorozatok legfeljebb abban játszhatnak pozitív szerepet, hogy a megrázó sorsok bemutatásán keresztül növelhetik az egészségtudatosságot, s talán többekben megfogalmazódik, hogy az egészség olyan érték, amelynek megőrzése mindenkinek saját felelőssége; az orvosok ebben nem ellenfelek, hanem partnerek.    DR. BORZI MÁRTA,   a mezőtúri kórház orvos-igazgatója   Kimondani, amit nem lehet   Bár többször szóba került már, hogy beadjuk a derekunkat, odahaza a mai napig nincs televíziónk, s ez mindmáig remek időmegtakarítási formának bizonyult. A DVD-kiadások révén azonban ismerem és szeretem a kórházsorozatokat.   Az orvoskaron oktatva azt tapasztalom, hogy legyenek a hallgatóink magyarok vagy érkezzenek a világ bármely tájáról, szakmaválasztásukban, pályaorientációjukban szerepet játszik az a kép és orvosi szerepkör, amelyeket a filmekből megismertek. Természetesen ez leginkább azokra igaz, akik nem többgenerációs orvoscsaládból származnak. Bevallva vagy sem, a hallgatók egy részének van olyan tévébeli orvosa, akinek hatása lehetett abban, hogy az orvosi egyetemre jelentkezett. A virtuális idolokat az egyetemen aztán felváltják a hús-vér példaképek, akik nagyon fontos szerepet játszanak a szakmai szocializációban, az orvosi „szerep” kialakításában.    A szakmabeliek számára a pozitív fikció érzelmileg talán kompenzál valamit abban a hírdömpingben, amelyben az egészségügyi ellátórendszer és annak szereplői gyakran negatív fénybe kerülnek. Egyes orvosi sorozatok – és most az undokságáról, kegyetlen őszinteségéről és a társadalmi szabályok felrúgásáról ismerté vált Doktor House-ra gondolok – szakmai berkekben való népszerűségének az lehet az oka, hogy a főszereplő olyan tetteket enged meg magának, s olyan véleményeket is kimond betegeinek és feletteseinek egyaránt, amit a valóságban csak nagyon kevesen tehetnek meg. Az, hogy milyen sok társadalmi követelménynek kell megfelelnie egy orvosnak, csak akkor igazán szembetűnő, ha valaki felrúgja azokat a normákat, amelyek láthatatlanul áthatják életünket. Talán attól vált sikeressé a sorozat, hogy a filmbeli orvosok „csak” nyomoznak és gyógyítanak, és nem fecsérelnek energiát a terhesnek tűnő társadalmi elvárásokra és a finanszírozási korlátok betartására.   BELEC BORBÁLA,   A Szegedi Tudományegyetem Népegészségtani Tanszékének szociológusa   Dráma és szakmaiság   A helyzet a valóságban nem annyira kaotikus, mint a filmsorozatokban, különösen a Vészhelyzet által megjelenített szituációkban, ennek ellenére döntő többségükben szakmailag helytállónak, tartalmilag pedig informatívnak tartom az orvosi filmeket. Ha az apró, gyakran háttérben zajló mozzanatoknak lenne valódi nevelő hatásuk, akkor talán egyenesen hasznosnak, szemléletformálónak is nevezném őket. A központi ügyeleten játszódó Vészhelyzet elvileg például esélyt adhatott volna arra, hogy a hazai betegekben is tudatosuljon, mi is a valódi sürgősségi ellátás, milyen esetekben indokolt orvosi ügyelethez fordulni. A háttérben ugyanis a filmkészítők olykor láttatják a várótermet, ahol a fejfájással, lázzal vagy kisebb háztartási balesettel várakozók ülnek – amint az a film egyes epizódjaiból kiderül, nem ritkán 4-6 órán át vagy még tovább, s a baj elviselését egyedül az teszi számukra könnyebbé, ha a páciensek toleránsak egymáshoz és az őket ellátó orvoshoz.    Amíg az efféle, akcióra épülő filmekben a vér és a dráma a hívó szó, egészen más műfajt képvisel a Doktor House, amelyben jól érzékelhető, hogy egy nem tipikus betegség vagy nehéz szituáció megoldásához mennyire szükség van az orvosi kreativitásra. A film epizódjai kevésbé pörgősek, viszont szakmai szemmel nagyon innovatívak. A teljességhez hozzátartozik: utóbbi sorozat az egészségügyiek között szakmaisága mellett azért is lehet népszerű, mert biztos vagyok abban, hogy minden intézményben van olyan főorvos, akire ráillik a filmbeli főhős gyakran kiállhatatlannak tűnő jelleme. Mindenütt akad, akit nyíltan vagy a háta mögött Doktor House-nak hívnak a kollégái – természetesen tudva róla, hogy zord modora bizonyára együttérző szívet takarimages/ VILLÁNYI ILDIKÓ, a szekszárdi szakorvosi rendelőintézet vezetője

  Mivel az oroszok annak idején képtelenek voltak kitörni a spájzból, nem született valódi magyar háborús film, így a kilencvenes évek elején a műfaj „polgári” változata, az akciófilm sem szökkenhetett szárba. A magyar filmesek az átkosban megtanultak végtelen szimbolista snitteket festeni, félhomályban felidézni a történelem legfájdalmasabb pillanatait, politikai groteszket eszkábálni, ködös művészetbe burkolózni és dobozban élni. De a krimi, a thriller és az akciófilm dramaturgiája és technikai követelményei ismeretlenek maradtak számukra, mert a haszonelvű, eszméktől mentes harc erőszakos megnyilvánulása korábban burzsoá csökevénynek számított, az utóbbi húsz évben pedig nem a forgatókönyvírók fejében fejlődött, hanem az utcákon és éjszakai bárokban. Kivéve, ha maguk a forgatókönyvírók is a fent nevezett helyeken fejlődgettek, azaz tanúi voltak az új rendszer működésének. A kevés ilyen csodabogár egyike Nagy Viktor, aki a kilencvenes években bölcsészhallgatóból lett drogdíler, majd börtöntöltelék, szabadulása után pedig Spanyolországban próbált szerencsét, ahol szerencsétlenségére lezuhant a hetedik emeletről, és azóta kerekesszékben közlekedik, él és alkot. A Nyócker egyik írójaként bebizonyította, hogy nemcsak a józsefvárosi szlenget és gondolkodást ismeri behatóan, de ahhoz is van bátorsága, hogy a helyzet drámaiságát komédiába oltsa, és lokális világsztárokat teremtsen a piszkos kis kerület sokszínű lakóiból. A Nyócker sikere után Nagy Viktor karrierjében a következő logikus lépés egy ózdi bányászmusical megírása lett volna, ő azonban inkább visszatekintett regénybe illő életére, annak is első fejezetére.   Kirakós   A Zuhanórepülés hőse egy Theo nevű „kamikaze”, aki vakmerőségét már a legelső jelenetben bizonyítja: a börtön vécéjében morcos cigányok közé ront, amikor azok peches cellatársát teszik éppen asszonnyá. Ráadásul nem is először. Theo másnap szabadul, és mint egy hűséges-magányos alkoholista, visszatér törzshelyére, melyet lélekben sosem volt képes elhagyni, és ahol egyik kábulatból a másikba esik. Nem a Barátok közt Rózsa presszójában járunk, de nem is a Roncsfilm Gólya kocsmájában, mert a körúti éjszakai pincebárból hiányoznak mind a sótlan átlagemberek, mind az ártalmatlan alkoholisták: ebben a világban mindenki szokatlanul ártalmas és serkentőkben sem szenvednek hiányt. A speed a kisfröccs, a kokain a feles, a heroin pedig a kifizetetlen számla. Sorstársaihoz hasonlóan Theót sem az úttörő becsületszó és a világbéke óhajtása hajtja, hanem a szerek, melyek rabságából csak úgy szabadulhat, ha sokat ad el belőlük, és külföldre pattanhat. A Zuhanórepülés alapkonfliktusa bevett bűnügyi dramaturgiai fogás, és ha figyelmesen nézzük a filmet, feltűnhet, hogy az tulajdonképpen nem más, mint krimiközhelyek innovatív egymáshoz illesztése. Minden figura, csavar, helyzetfestés és konfliktus ismerős lehet a tévéből, mégsem legyintünk, hanem csodálkozunk, mert mindez ismerős arcokkal esik meg. Eddig csak találgattuk, hogy mivel foglalkozhat a terepjárós-kapucnis ürge, akinek a Körúton műszempillás szőke maca ül a kocsijában, de most már tudjuk is.   Egy, csak egy legény van   Az audiovizuális talentumként számon tartott Novák Erik (festőzeneszerző- filmrendező) Zuhanórepülése egy elszállt és egy már nem elszállt ember együttműködésének eredménye, melyet egy zseniális kaméleonember játéka tart össze. Nagy Viktor élményei tisztába tételére írta a könyvet, melyet Novák Erik lelkesedésből és csodálatból vitt filmre, de Nagy Zsolt (Theo) alakítása nélkül csak egy jól castingolt, őszinte nyelvezetű, mozivászonra vetített tévéfilm lenne. A Krétakör tagjaként híressé vált, mozifilmekben (Kontroll, Szezon) is bemutatkozó Nagy ugyanis vérbeli „method actorként” belebújt Theo bőrébe, és saját képére formálta figuráját. Bármilyen hihetetlenek és csetlő-botlók is egyes mellékszereplők, hiszünk a sztoriban, mert Nagy elhiteti velünk, hogy nincsen választásunk: vele kell tartanunk, mert különben megdöglünk. Még akkor is, ha a végén együtt eresztünk golyót a fejünkbe. Egy megrögzött színészhez van tehát szerencsénk egy megrögzött ember szerepében, aki sajátos formában szembesül a hamleti kérdéssel: lőni vagy nem lőni.