Már az infarktus sem akkora
2009. február 01. 00:00
Az ARIC tanulmány most nyilvánosságra hozott eredményei világszerte nagy érdeklődést keltettek. Az akut coronaria szindróma (ACS) korszerű ellátásának korában az infarktus okozta halálozás imponálóan csökkent, de ezt önmagában nem lehetett az intervenciós kezelés javára írni. A kérdés megválaszolásában a tényleges „kemény” végpont – a halálozás – az igazi mutató, amelynek jelentős javulását most örömmel tapasztaltuk. Olyan „puha” adatoknak tulajdoníthatjuk a körülmények változását, mint a mellkasi fájdalom mértéke, az EKG-eltérések jellege vagy a laboratóriumi paraméterek. Ez azt jelzi, hogy a „puha” és a „kemény” végpont párhuzamosan alakult, a klinikai-laboratóriumi leletek pedig azt sugallják, hogy a halálozás mérséklődése – legalább részben – annak köszönhető, hogy mind hatékonyabb és drágább terápiás eszközökkel valami lényegesen enyhébb kórképet kezelünk.
Ez semmit nem von le a kardiológia fejlődésének eredményes fölhasználásával elért gyógyítás értékéből, de fölveti a magyarázat kérdéseit. Mitől szelídült az infarktus, napjainkban miért károsodik kisebb szívizomterület az oxigénellátás megszűnése vagy kritikus mértékű csökkenése következtében, mint évtizedekkel korábban?
A szerzők föltételezik, hogy bizonyos kockázati tényezők – magas vérnyomás, hiperkoleszterinémia – korábbinál jobb ellátása játszhat szerepet a javulásban. Ebben biztosan van igazság, és megerősíti azokat a nézeteket, hogy nálunk is minden erővel érdemes fokozni az elsődleges és másodlagos megelőzést.
A lehető legtöbb segítséget érdemelnék azok a hazai lépések, melyek a kardiovaszkuláris prevenciót szolgálják. Az antihipertenzív kezelés terén a nemzetközi mezőnyben nem is állunk a lista végén, de javítanivalónk bőségesen volna. Kitűnő kezdeményezés az „Éljen 140/90 alatt”, mert ezt nemcsak a doktor, hanem a betege is könynyen megjegyzi. Folytathatnánk is, hogy „images/így élhet kilencven éven keresztül, de akár száznegyvenig”.
Fontos a tájékoztató munka, mint például az országot bejáró Egészségvonat, ahol sorban álltak a szűrővizsgálatra, ismeretekre várakozók. Figyelemre méltó, hogy ma is csupán a betegek egyharmada érkezik a fájdalom kezdetétől számított két órán belül a kórházba az Egyesült Államokban. Nemcsak ott, hanem nálunk is e téren lehetne a legtöbbet nyerni. A prehospitális fázis rövidítése életeket menthetne. Ausztráliában például egypercesnél rövidebb tévéfilmecskék tűntek fel a műsorok közötti szünetekben. Az elegáns üzletember mellkasát az íróasztalnál szorongató óriáskígyót vagy a távolról rohanva közeledő mentőautó reflektorát csak addig lehetett látni, amíg elhangzott, hogy ha negyedóránál tovább érez ilyen mellkasi fájdalmat, az infarktus lehet, ezért azonnal hívja a rohamkocsit. Ha az üzenet kedvéért nálunk is sokszor vetítenék az ilyen pár másodperces filmeket a serdülő és felnőtt nézők állítólagos szórakoztatása céljából sugárzott többórás öldöklések előtt, az előbbi hatására több infarktusos beteg maradna életben, mint amennyien az utóbbiban meghalnak.
Ez semmit nem von le a kardiológia fejlődésének eredményes fölhasználásával elért gyógyítás értékéből, de fölveti a magyarázat kérdéseit. Mitől szelídült az infarktus, napjainkban miért károsodik kisebb szívizomterület az oxigénellátás megszűnése vagy kritikus mértékű csökkenése következtében, mint évtizedekkel korábban?
A szerzők föltételezik, hogy bizonyos kockázati tényezők – magas vérnyomás, hiperkoleszterinémia – korábbinál jobb ellátása játszhat szerepet a javulásban. Ebben biztosan van igazság, és megerősíti azokat a nézeteket, hogy nálunk is minden erővel érdemes fokozni az elsődleges és másodlagos megelőzést.
A lehető legtöbb segítséget érdemelnék azok a hazai lépések, melyek a kardiovaszkuláris prevenciót szolgálják. Az antihipertenzív kezelés terén a nemzetközi mezőnyben nem is állunk a lista végén, de javítanivalónk bőségesen volna. Kitűnő kezdeményezés az „Éljen 140/90 alatt”, mert ezt nemcsak a doktor, hanem a betege is könynyen megjegyzi. Folytathatnánk is, hogy „images/így élhet kilencven éven keresztül, de akár száznegyvenig”.
Fontos a tájékoztató munka, mint például az országot bejáró Egészségvonat, ahol sorban álltak a szűrővizsgálatra, ismeretekre várakozók. Figyelemre méltó, hogy ma is csupán a betegek egyharmada érkezik a fájdalom kezdetétől számított két órán belül a kórházba az Egyesült Államokban. Nemcsak ott, hanem nálunk is e téren lehetne a legtöbbet nyerni. A prehospitális fázis rövidítése életeket menthetne. Ausztráliában például egypercesnél rövidebb tévéfilmecskék tűntek fel a műsorok közötti szünetekben. Az elegáns üzletember mellkasát az íróasztalnál szorongató óriáskígyót vagy a távolról rohanva közeledő mentőautó reflektorát csak addig lehetett látni, amíg elhangzott, hogy ha negyedóránál tovább érez ilyen mellkasi fájdalmat, az infarktus lehet, ezért azonnal hívja a rohamkocsit. Ha az üzenet kedvéért nálunk is sokszor vetítenék az ilyen pár másodperces filmeket a serdülő és felnőtt nézők állítólagos szórakoztatása céljából sugárzott többórás öldöklések előtt, az előbbi hatására több infarktusos beteg maradna életben, mint amennyien az utóbbiban meghalnak.
A teljes cikket csak regisztrált felhasználóink olvashatják. Kérjük jelentkezzen be az oldalra vagy regisztráljon!
