Világelsők vagyunk, de még mindig nem vesszük elég komolyan, hogy a dohányzás elhagyásával drasztikusan csökkenthető lenne, az évi több mint nyolcezer honfitársunk haláláért felelős tüdőrák.

Orvosokat, egészségügyi döntéshozókat, betegszervezetek képviselőit kértük arra, mondják el, számukra mi a fontos akkor, amikor tajkártyájukat regisztrálják.

Orvosokat, egészségügyi döntéshozókat, betegszervezetek képviselőit kértük arra, mondják el, számukra mi a fontos akkor, amikor tajkártyájukat regisztrálják.  Fogyasztói szemlélet  Az aktuális betegség jellege dönti el, hogy intézményt vagy orvost választok. A mérlegelésnél mindig szempont, hogy az adott kór indokolja- e az utazással járó többletköltségeket. Amennyiben súlyosabb bajról volna szó, s a kezelés vagy műtét jelentősebb kockázatot is hordoz, mindenképp az orvos személye, szakértelme és hírneve a döntő – függetlenül attól, hogy éppen melyik intézményben dolgozik. Ezt vettem figyelembe akkor is, amikor három évvel ezelőtt meg kellett operáltatnom a térdem.  Bár betegjogi képviselőként az egyszeri betegnél több információval, illetve informálódási lehetőséggel bírok, de mivel nem vagyok orvos, ugyanolyan kiszolgáltatott vagyok, mint bárki más. A kulcsszó éppen ezért a bizalom: mindig olyan ismerős orvostól kérek tanácsot, akinek megbízom a szavában, az értékítéletében. Amennyiben az adott ellátáshoz szükség van beutalóra, elsősorban a háziorvosomhoz fordulok. Egy egészségügyben járatlan állampolgár számára is a legtöbb, amit tehet, hogy jól tájékozott, felkészült és lelkiismeretes háziorvost választ. Más a helyzet akkor, ha csak rutinvizsgálatról vagy beavatkozásról van szó: ebben az esetben nem orvost, hanem kórházat választanék, s az elsődleges szempont az lenne, hogy az intézmény könynyen elérhető legyen. Ha hoszszabb gyógykezelés miatt kellene intézményt választanom, arra figyelnék elsősorban, hogy ott gyökeret vert-e már a fogyasztói szemlélet, magam milyen tapasztalatokat szereztem korábban, valamint, hogy az orvosok és laikusok körében milyen híre van a kórháznak vagy klinikának. Számomra fontos a hotelszolgáltatás minősége is; a kórteremben mennyire őrizhetem meg az intim szférámat, milyen többletszolgáltatásokat vehetek igénybe, s azoknak mennyi a költségük. Fontos, hogy mindig megkapjam a megfelelő tájékoztatást, hogy szánjanak rám elegendő időt, magyarázzák meg, s meg is értsem a betegségemmel összefüggő információkat és a kezelések lényegét. DR. BÁNKI ENDRE jogász, betegjogi képviselő  Akár a világ végére isimages/ Ha kezelésre szorulok, számomra elsősorban nem az intézmény számít, hanem az, hogy szakmailag tökéletesen megfelelő kezelőorvosom legyen. Úgy vélem, így gondolkodik az emberek többsége is. A betegek elsősorban orvosukhoz ragaszkodnak; bármennyire roszszak is a körülmények, ha ott egy jó specialista dolgozik, a betegek biztos, hogy figyelmen kívül hagyják az intézmény rossz adottságát, hisz tudják: a komfortszempontoknál előrébb való a szakmai felkészültség. Ezért sok esetben akár a világ végére is, akár több száz kilométert is hajlandók utazni. A választás szempontjainak rangsorolásakor második helyre még mindig nem a kényelmi szolgáltatásokat sorolom, hanem a légkört, a hangulatot, az egészségügyi dolgozók betegekhez való viszonyát. Az intézményvezetők tudják, hogy ma még mindig a szomszédasszony a legfontosabb minőségi indikátor, hisz akinek egy adott betegség kezelésével összefüggésben nincs tapasztalata, leginkább a szóbeszédre alapozza választását. DR. KOVÁCS ATTILA,az Egészségügyi Minisztérium államtitkára  Meglepetések helyett  Betegként a legfontosabb, hogy lehetőleg előre tudjam, hová megyek, s ne csak az ágyon fekve szembesüljek nem várt problémákkal. Háziorvosként előnyös helyzetben vagyok, hiszen a szakmai konferenciák, valamint a kollégákkal és a szakorvosokkal való mindennapos kapcsolattartás révén tisztában vagyok azzal, hogy a környékünkön melyik osztálytól mi várható. Árnyalja az egy-egy kórházról vagy klinikáról kialakított képemet az is, hogy betegeim állapotát nyomon követem, látom zárójelentéseiket, elmesélik, mit tapasztaltak, milyen ellátást kaptak – ezen információk birtokában tudok következtetni az osztályon folyó szakmai munkára. Így könnyű helyzetben lennék, ha betegségem folytán a régiónkban intézményt, illetve orvost kellene választanom. DR. VÁGHY RICHÁRD háziorvos, Mórahalom  A kiváltságoknál fontosabb a gyógyulás  Gyerekkoromban a falumban a ház végében volt a vécé, a vizet az artézi kútról hordtuk. Mégis felnőttünk, s nem a földi hívságok határozták meg azt, hogy kiből milyen felnőtt vált. Ugyanezt gondolom a kórházi ellátásról: a szükséges feltételek megteremtésére, jó műszerekre és gyógyszerekre van szükség, ám a csillogó környezetnél és a komfortnál fontosabb, hogy az ott dolgozó emberek értsenek a szakmájukhoz, s törődjenek a betegeikkel.   Az orvosválasztásnál apaként és nagyszülőként legfontosabb személynek a gyermekorvost tartom: sokkal több múlik rajta, mint sokan gondolnák. Nem csak az éppen fellépő betegség gyógyítása miatt van kiemelt szerepe, hosszú távon az ő személye határozza meg, hogy miként viszonyul majd a gyermek felnőtt korában az egészségmegőrzéshez.   Apámhoz hasonlóan én is azt vallom: aki meg tud akadályozni egy betegséget, az többet segít, mint az, aki három beteget meggyógyít – ez a meggyőződés vezetett akkor is, amikor a megelőző orvoslást választottam hivatásul. Hiszek abban, hogy hosszú távon e szakterület fejlődése hozhat megoldást a csökkenő kapacitású egészségügyi intézmények és a finanszírozás problémáira is.   Alapszabály – bár a gyakorlatban sokan időről időre megszegjük –, hogy nem szabad családtagot kezelni, mivel elfogultak vagyunk vele szemben. Egy-egy súlyosabb probléma megjelenése esetén ugyanezen megfontolásból vélem úgy, hogy az a jó orvos, aki kikéri egy független szakember véleményét is. Érdemes a jól bevált, a beteget jól ismerő orvosnak a problémát megbeszélni egy idősebb vagy más szakterületen dolgozó kollégájával is.   Sokan azt gondolják, az orvos betegként mindig kiváltságos helyzetben van. Tudom, hogy ez nem igaz, hiszen amikor érfestésre volt szükségem, a vizsgálat után egy egész napon át nem nyitotta rám senki az ajtót. Úgy gondolták: úgyis szólok, ha valami bajom van. Gyakran eszembe jut apám intelme: ha kórházba kerül egy orvos, nem feltétlenül hasznos felfednie kilétét, mert akkor a betegségéről a személyére terelődik a figyelem, holott az esetleges kiváltságoknál sokkal fontosabb az, hogy a betegségével foglalkozzanak. Sajnos azonban az orvos sem jobb a Deákné vásznánálimages/ DR. BERENCSI GYÖRGY, virológus, Johan Béla Országos Epidemiológiai Központ  Betegbarát adatok kellenek  A betegség gyógyításával összefüggő szakmai és műszerezettségi háttér mellett számomra a legfontosabb, hogy fekvőbetegként minél kevésbé érezzem azt, hogy kórházban vagyok. Éppen elég a megváltozott élethelyzethez alkalmazkodni, ezt ne tetézzék számomra még felesleges előírásokkal és olyan környezettel, amely még inkább hangsúlyozza alárendeltségemet. Mindezt nemcsak milliárdos beruházásokkal lehet elérni, sokszor csak apróságokon múlik. Taszító az osztályon kötelezően előírt viselet vagy a nagy bélyegzővel, látványosan lepecsételt párnahuzat. A kopár falak vagy a jellegzetes kórházszag is olyan tényezők, amelyek miatt még az egészséges ember is betegnek érezheti magát.   Ugyancsak nagyon fontos a korrekt tájékoztatás: a beteg mindig kiszolgáltatott, nem jó, ha ezt még azzal is fokozzák, hogy nem tudja pontosan, milyen vizsgálatok várnak rá, s azokra miként készülhet fel, milyenek a gyógyulási kilátásai. Ha kórházba kerülök, elvárom, hogy partnerként kezeljenek. DR. KOVÁCSY ZSOMBOR, az Egészségbiztosítási Felügyelet elnöke  Alaphelyzet az információhiány  A személyes kapcsolatok, a saját és a közvetlen ismeretségben lévő emberek tapasztalata sokkal erősebb hatást gyakorol a választásra a működési mutatóknál vagy a statisztikai adatoknál. Betegeim gyakran kérnek tőlem is tanácsot arra, hol kezeltessék magukat. Az ajánlás felelősség: pácienseim túlnyomó többsége krónikus pszichiátriai beteg, akik időnként osztályos kezelésre szorulnak, így tudom, miként vélekednek a számukra ajánlott intézményről.   Az elmúlt években általában magamat és családtagjaimat is abban a kórházban kezeltettem, amelyikben dolgozom. A hangsúly nem az intézményen van, hanem a kollégákon, akikben megbízik az ember. Persze előfordulhat, hogy az orvos betegként egy kényes urológiai vagy nőgyógyászati beavatkozáshoz éppen olyan kórházakat keres, ahol nem ismerik.   Pszichoterapeutaként tudom, hogy az emberek választásait milyen bonyolult pszichológiai mechanizmusok határozzák meg. Ugyanakkor közgazdasági tanulmányaim során az is világossá vált, hogy bonyolult feladat az összetett rendszerek – ilyenek a kórházak is – működésének hatékonyságát és eredményességét mérni, és ehhez objektív minőségi indikátorokat találni.   A beteg – bárkiről is legyen szó – mindig információhiányos helyzetben hoz döntést arról, hogy hol kezelteti magát. Ha nem a saját szakterületünket érinti a betegség, akkor még orvosként is csaknem lehetetlen annyi információt összeszedni, ami alapján biztosan megalapozott és korrekt döntést hozhatunk. Korunk pénzcentrikus világában az emberek hajlamosak a szolgáltatások értékét az áruk alapján megítélni, miközben az egészségügy területén ez a logika sokszor félrevezető.DR. GAZDAG GÁBOR, pszichiáter, fővárosi Szent László Kórház  Alkalmatlan adatok  Betegként számomra a legfontosabb az, hogy egy intézményben szakmailag adekvátan lássanak el, s emberségesen bánjanak velem. A sorrendben harmadik tényező, hogy minden pillanatban tisztában legyek az aktuális állapotommal, helyzetemmel, kilátásaimmal: az ember sok mindent el tud viselni és fel tud dolgozni betegként is, számomra ezért alapkövetelmény az őszinteség.   Betegként ma lehetetlen reális információkhoz jutni! Ha valaki nem a területileg számára kijelölt intézménybe megy, családorvosa véleményén túl leginkább a családban vagy a baráti körben kapott információkra alapozhat. A kórházak megítélésének szándékával a közelmúltban előrángatott adatok teljesen alkalmatlanok arra, hogy azokból – akár még orvosként is – bármilyen valós következtetést le lehessen vonni. Jó példa erre az az eset, amikor egy infarktussal kórházba kerülő betegnek sorozatos inadekvát döntések vagy mulasztások következtében tovább romlik az állapota, ezért átadják egy másik intézménynek, ahol viszont már nem tudják korrigálni a történteket, s a páciens meghal. Melyik kórháznak a mortalitási mutatója romlik ezzel? A rosszul dolgozó intézmény helyzete javul, a beteget immár esélytelen állapotban felvevő konkurens kórházé romlik. Nincs értelme minőségi indikátorokról beszélni, ha – és ezt orvos kollégáktól hallottam – egy kórház vezetője kijelentheti: az ő kórházában nem halhat meg senki. Valóban ebbe az intézménybe kell, hogy kerüljön a beteg?   A statisztikai mutatóknak természetesen van értelmük és létjogosultságuk – amennyiben azokat az adott szakmák útmutatása alapján, a nemzetközi gyakorlat figyelembevételével dolgozták ki. Mindemellett azt sem szabad kihagyni a számításból, hogy egy kórház tevékenysége nem feltétlenül korrelál egy ott dolgozó orvos vagy konkrét orvosi team tevékenységével. Egy sebészeti műtétnél nem a kórház hírneve számít, hanem egyedül az, hogy ki lesz a sebész, s ki az altató. Orvosként sem könnyű választani, hiszen mindannyian csak egy szegmensét látjuk és ismerjük a szakmánknak. A döntés függ attól is, milyen betegségről van szó. Nem biztos, hogy ugyanott műttetném meg a kezemet, ahol a vesémet. DR. TOMCSÁNYI JÁNOS, főorvos, Budai Irgalmasrendi Kórház kardiológiai osztály  Szájhagyomány helyett objektivitás   Ha betegként kell kórházban feküdnöm, az intézmény méretével és betegforgalmával párhuzamosan nő az adott ellátóhely iránti bizalmam is. Ugyanis egy nagyobb kórházban, ahol több beteg fordul meg, s ebből következően rutinosabbak az orvosok és az ápolók, nagyobb eséllyel tudnak eredménnyel kezelni olyan komplikációkat, amelyeket nem lehet előre jelezni.   Az eddig nyilvánosságra hozott statisztikai mutatók közül az egyik legfontosabbnak a betegforgalmi adatokat tartom, amelyekből valós következtetést lehet levonni az adott osztály rutinjáról. Emellett érdemes megnézni az átlagos ápolási napok számát, hiszen ezt szemlélve – igaz, csak közvetetten – képet lehet kapni arról, hogy hol gyógyulnak a betegek gyorsabban, azaz kevesebb szövődménnyel. Ezeket az adatokat természetesen kritikával kell kezelni, mert téves eredményre is lehet jutni általuk. Az eddig közzétett tényezők ugyanis még nem azok az érzékeny mutatók, amelyekből messzemenő következtetéseket lehetne levonni, vagy egyegy szubspecialitással összefüggésben reális képet kapni. Ahogyan azonban egyre többféle és részletesebb információk válnak elérhetővé, úgy növekszik a lehetősége az adatok összefüggésekben való értelmezésének. Árnyalja majd a képet a halálozási arányszámok ismerete vagy a kórházi fertőzések gyakoriságának közzététele. Irreális persze azt gondolni, hogy minden beteg, aki műtétre készül, leül statisztikai adatokat böngészni. De biztos vagyok abban, hogy az elemzéseknek felértékelődik a jelentőségük, s egyre inkább nő azok száma, akik először informálódnak, azután döntenek. DR. MUCSI GYULA dél-alföldi regionális tiszti főorvos  Ne a beteg, a háziorvos válasszon!   Legszívesebben otthon, a saját ágyamban, tablettáktól gyógyulnék – ennél ideálisabb megoldást nemigen tudok elképzelni. Ha ez nem lehetséges, akkor a kórházválasztásnál azt tartom a legfontosabbnak, hogy az intézménynek mind a „hardver”, mind a „szoftver” része a betegségnek megfelelő legyen.   Régebben azzal dicsekedtünk, hogy 100 ezer lakosra milyen sok orvos jut, ám arról már nem esett annyi szó, hogy az orvosok munkáját korszerűen felszerelt laboratóriumok és modern műszerek segítik- e. A felszereltség terén javult a helyzet, ám ez nem csökkentett semmit a szofverek, vagyis az orvosi szakértelem jelentőségén. Páciensként számomra az a legfontosabb, hogy a kórházban jól felkészült, az adott szakterületen nagy gyakorlattal rendelkező orvosok gyógyítsanak. Olyan szakemberek, akik nemcsak „ráhúznak egy protokollt” a betegre, hanem értelmezni és kezelni tudják a kór lefolyásának váratlan eseményeit, s olyan esetben is adekvátan járnak el, amikor a fejlemények nem szokványosak. Az optimális kórházban humánus a légkör, az orvosok és a nővérek empatikusak a betegekkel és egymással is. Tartok attól, hogy a dolgozók felesleges adminisztrációs terheinek növekedésével a betegellátás az eddig tapasztaltnál is több csorbát fog szenvedni, a teammunkát feltételező gyógyítás egyszerű műszakká degradálódik, a vizitből orvos-beteg találkozás lesz. Ma még a humán erőnek köszönhetően – mindenféle negatív hírverés ellenére – a magyar egészségügy jól teljesíti feladatát. De mi lesz holnap?   Nagy kérdés, hogy egy beteg honnan, kitől tájékozódjék az intézményekről és az ott dolgozók szakértelméről? Úgy gondolom, ez nem a beteg feladata. Elsősorban a háziorvosnak kell választania; tudnia kell, hogy szakrendelői vagy kórházi kivizsgálás és kezelés esetén a konkrét vagy feltételezett diagnózissal hová érdemes küldenie páciensét. Működhetnek ebben személyes (nem üzleti!) kapcsolatok, de alapvetően a szakmaiság a döntő. Az orvostudomány specializálódása tovább folytatódik, és nem várható el a betegtől, hogy ő böngésszen szakmai statisztikai mutatókat vagy eredményességi elemzéseket. Ennek felelőssége nem a szomszédé, a reklámé vagy egy laikus ügyintézőé, hanem az orvosé. DR. FEKETE SÁNDOR, főorvos, Szent László Kórház hematológiai osztály  Emberbarátság  Fontos, hogy betegként is emberszámba vegyenek, ezért a számomra ideális kórház nem lehet túl nagy: ne legyen egészséggyár, ahol csak egy személytelen munkadarab vagyok. Az áttekinthető középintézményeket tartom a legmegfelelőbbnek, ahol a főnök ismeri a beosztottjait, s az osztályon dolgozók tudják betegeik nevét.   A számomra ideális kórháznak három alapvető feltételt kell teljesítenie: szakmailag legyen jó színvonalú, teremtsen olyan környezetet, amely a lehetőségekhez képest elfeledteti velem, hogy kórházban vagyok, a személyzet pedig kezeljen minden beteget úgy, mintha a saját hozzátartozóját – édesanyját, gyermekét, barátját – gondozná. Az „emberbarátság” attól a dolgozótól várható el, aki önmaga is jól érzi magát a munkahelyén. Ehhez sok feltételnek kell teljesülnie. Nagyon fontos az orvosok és szakdolgozók motivációja – ez természetesen elsősorban anyagi elismerést jelent, ám nem kizárólag a pénzről és a munkarendről szól, hanem például jövőképről, karriertervezésről, az önmegvalósítás lehetőségéről, inspiráló környezetről. A munka tárgyi feltételeinek – műszerek, ápolási segédeszközök – éppúgy meg kell lenniük, mint az intimszférának, a kulturált pihenőhelynek. Csak kipihent, jó humorú, jó kedélyű emberektől lehet elvárni, hogy a gyógyító és a gyógyítandó közötti együttműködést saját maguk igényeként is megfogalmazzák, s napról napra eszerint cselekedjenek. A barátságos személyzet kompenzálni tudja a rosszabb infrastrukturális tényezőket, ám a jó körülmények lényegesen kevésbé ellensúlyozhatják azt, ha durvák, fásultak, kiégettek a dolgozók. DR. ARI LAJOS, az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet főigazgatója  Igények és realitás  Nehéz a majdani kezelőorvosommal szemben elvárásokat megfogalmazni úgy, hogy eközben a mindennapi gyakorlatból pontosan tudom, mi az oka igényeim teljesíthetetlenségének. Orvosomtól ugyanis azt kérném, hogy – nem orvosi végzettségem, hanem egyszerű betegstátusom okán is – kezeljen partnerként azoknak a döntéseknek a meghozatalában, amelyek befolyásolhatják a gyógyulásom, a lábadozásom. Személyes szakmai figyelmet várnék el: természetesen nem azt kérném, hogy barátkozzunk, s érdeklődjön a gyerekeim iskolai bizonyítványa iránt, viszont az állapotommal kapcsolatos felvilágosításra, a várható kimenetelek számbavételére és megbeszélésére szánjon időt. Visszás tehát a helyzet, hiszen mindeközben tisztában vagyok azzal, hogy az orvosok javarészben nem önmaguk gazdálkodnak az idejükkel: egyikőnk sem mondhatja, hogy ma félreteszem az iratokat, s a beteg útiköltségpapírjának kitöltése helyett inkább tovább maradok az ágyánál. Az optimális egészségügyi ellátási rendszer az volna, ha az orvosnak nem kellene a gyógyító munka rovására energiát pazarolnia a túlburjánzott adminisztrációra.  Betegként természetesen alapvető követelmény az orvos szakmai kompetenciája, viszont ma már nem elegendő, ha jól felkészült az orvosunk, hiszen az adott osztály felszereltsége és a kórház diagnosztikus és terápiás lehetőségei is megszabják gyógyulási esélyünket. Éppen ezért magam mindenképp az adott betegségcsoport kiemelt centrumaiban bízom leginkább, ahol a rendkívüli esetek is mindennaposak. Tapasztalatom szerint ez a tendencia – tehát a kompetencia kényelem elé sorolása – érvényesül a laikus betegek körében is, ezt jelzi a viszonylag távoli városokból érkező betegek aránya. A betegek kórházválasztása ma ezzel együtt is esetleges, hiszen egységesen hozzáférhető és összehasonlítható információk nélkül nincs tárgyilagos útmutatás. DR. VÉGH ÉVA, a fővárosi Szent László Kórház onkológusa  Abszurd tettek, abszurd kérdések  A jelenlegi szituációban már a kérdés felvetése is méltatlan és erkölcstelen. Hogy egy orvos hol gyógyulna szívesen? Természetesen ott, ahol meggyógyítják, ahol megvan a kellő szaktudás és tapasztalat ahhoz, hogy az adott betegséget kezelni tudják. A kormány által levezényelt szőnyegbombázás után viszont számos indokolatlanul megcsonkított intézetben ott maradtak a kitűnő kollégák, ám „kihúzták alóluk” a tárgyi feltételeket és a finanszírozást. Hogy mondhatnám ezek után azt, hogy már nem gyógyulnék szívesen az osztályukon!? Olyan érzés ez, mint amikor valakivel megásatják a sírját, belefektetik, majd udvariasan megkérdik tőle, kényelmesen érzi-e magát?   Korábban jó színvonalú, pezsgő városi kórházakban mára a kiürített gettó érzetét keltik a felülről oktrojált intézkedések nyomán kialakult viszonyok. Zűrzavarossá tették az ellátási rendszert, a fejetlenséget pedig tovább fokozza, hogy érvénytelen, valódi tájékoztatásra alkalmatlan számadatokkal kísérelnek meg igazolni minden egyes lépést. Mintha egy aprófalvas vidéken a fogak alacsony számával indokolnák azt, hogy miért nincs szükség annyi fogorvosra! Az érveknél csak a nyomukban végrehajtott cselekvések abszurdabbak.   Sokat hallani arról, hogy az „átmeneti állapotromlás után” megkezdődik az intézmények minőségi versenye; szinte öröm lesz betegnek lenni, s bevonulni valamelyik csodás kórházba. Erről a kommunizmus ígérete jut eszembe az átmeneti nehézségekről, majd az azt követő Kánaánról. Ma az ideák gyártása ismét megelőzi a realitás talaján való folyamatos átalakítást, dinamikus fejlődést. Gyakorlatilag megkérdezésünk nélkül kitűzték a célt elénk, s azt sugallják, hogy remek dolog lesz célba érni – legalábbis annak, aki kibírja odáig. DR. DOMOKOS ISTVÁN belgyógyász, endokrinológus,  Szeged Értelem és érzelem  Esetenként nagy a kontraszt aközött, hogy egy intézményben milyen a szakemberek felkészültsége és milyenek a feltételek, amelyek között a betegeket ellátják. Az elvárások sorában az orvosszakmai megfelelőség után következik az odafigyelés, az empátia, a kényelem és a tisztaság.   Ha már a körülmények arra kényszerítenek, hogy mindenképp kórházban kell feküdnöm, az intézmény kiválasztásánál befolyásol az adott kórház hírneve vagy éppen hírhedtsége. Nem mennék jó szívvel olyan kórházba, amely botrányok miatt szerepel a sajtóban. Emellett akár már egy intézmény honlapjának a használhatósága és frissessége is valamifajta jelzője annak, hogy mennyire tartják fontosnak a páciensek tájékoztatását, komfortérzetét. Mit várjon az ember egy olyan intézménytől, amelynek a honlapját a múlt évezredben frissítették utoljára?   Apró, külön-külön lényegtelennek tűnő tényezők mozaikjából áll össze a kép egy egészségügyi ellátóról. Úgy vélem, miután az informálódásnak számos indirekt csatornája létezik, egy helyi közösség számára nem kellenek feltétlenül bonyolult minőségbiztosítási számítások ahhoz, hogy ítéletet alkosson arról, melyik intézményt tartja rossz kórháznak és melyiket jónak. Elismerem: ez nem feltétlenül racionális, sokkal inkább emocionális döntés – ahogyan annyi minden más választásunk is a hétköznapokban. DR. HEGEDŰS KATALIN,  a Magyar Hospice-Palliatív Egyesület elnöke

Bárka Színház A Bárka Színházat 1996-ban alapította a Józsefvárosi Önkormányzat – ekkoriban éppen nem (illetve ekkoriban sem) volt szezonja vadonatúj színházak alapításának. A Klinikák szomszédságában található egykori Ludovika-épület – amely több nézőpontból is igazi hajóra, illetve inkább bárkára emlékeztet, hiszen előbb volt a név, mint a színház – 1997 őszén kezdte első évadját, amikor is Csányi János legendás Szentivánéji álom-rendezését játszotta el a társulat, többek között Udvaros Dorottyával, Kulka Jánossal, Mucsi Zoltánnal, Scherer Péterrel. Ez az 1995 decemberében bemutatott előadás a Bárka-gondolat bölcsője, ennek minősége és híre teremtette meg a színházalapítás lehetőségét. Az első bemutató óta (amely Kárpáti Péter Díszelőadás című gyönyörű szövegfolyamából készült, középpontjában Hőgyes Endrével, a zseniális orvossal, aki intézetének megnyitásakor tartott díszelőadásával tragikusan példázza kelet-európaiságunk minden nyomorúságát) sok víz „befolyt” a Bárkába, de közben mégiscsak működik egy intézmény, született egy hely, ahol színházi előadásokon, koncerteken, kiállításokon, filmvetítéseken, vagy csak úgy, egy kávéra találkozhatnak az emberek. És a hét évad során született néhány jelentős előadás: a Díszelőadás, a Titanic vízirevü, a Cseresznyéskert, a Mulatság, a Tótferi, a Hazatérés, az Ilja próféta, a Theomachia... A színház eddigi hét évének talán legnagyobb vállalkozására készül: a száz éve született Witold Gombrowicz Operett című drámáját mutatja be Czajlik József rendezésében 2004. március 27-én, a Színházi Világnapon. Az előadás zeneszerzője Faragó Béla, a dalszövegeket Parti Nagy Lajos írta. A Professzor szerepét a színház egyik alapító tagja, Szikszai Rémusz játssza.