Meg kell teremteni a jogszabályi hátteret a fiatalkorú bűnelkövetők felelősségre vonásához – ez az, amiben a kérdéssel foglalkozó szakemberek túlnyomó többsége egyetért. A igazságügyi tárcánál készülő koncepció célja azonban elsősorban a megelőzés és a segítségnyújtás. Maugli – az év eleje óta Magyarországon nem csupán Kipling regényhőse juthat eszünkbe erről a névről, hanem egy tizenkét éves kora ellenére az élet legmélyebb bugyraiban megmerítkező kisfiú is. A romániai állampolgárságú, odahaza mélyszegénységben élő gyermek Budapesten a Blaha Lujza téren vert tanyát, s ott lopásokból, alkalmi bűncselekményekből tartotta fenn magát. A környéken élő hajléktalanok és az aluljáróban megforduló emberek gyorsan ismeretségbe kerültek vele. És megtanultak tőle félni, hiszen fiatal kora és kis termete ellenére gátlástalanság és kirívóan erőszakos fellépés jellemezte. Aztán amikor a tér villamosmegállójában megkéselt egy 15 éves fiút, annak MP3 lejátszójáért, országosan is ismertté vált. Differenciált célok „Maugli” esete kapcsán ismét fókuszba került az a mind gyakrabban felbukkanó kérdés, hogy mit kezdjen a társadalom a fiatalkorú, 14 évesnél idősebb, de 18 évesnél fiatalabb, illetve a gyermekkorú, vagyis 14 éven aluli bűnelkövetőkkel? A problémával foglalkozó jogászok és szociológusok már jó ideje dolgoznak a válaszokon. Szükség is van erre, hiszen a statisztikák szerint a hatályos jogszabályok alapján nem büntethető 14 éven aluli elkövetők száma 1996 és 2005 között évente 3600 és 4200 között változott. Ugyanebben az időszakban a fiatalkorúak közül 10-13 ezren kerültek összeütközésbe a törvénnyel. A fiatalkorúakra vonatkozó büntető igazságszolgáltatási törvény koncepciójában idézett adatokból kitűnik, hogy a gyermekkorúak több mint 80 százaléka vagyon elleni bűncselekményeket követ el, s ezek több mint fele lopás. A gyermekkorúak bűnözésén belül a legjelentősebb változás a személy elleni bűncselekmények, különösen a súlyos testi sértések számának folyamatos emelkedése.   Tavaly ősszel, még a „Maugliügy” előtt, Kondorosi Ferenc, az Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium akkori államtitkára arról beszélt, hogy a 14 évesnél fiatalabb bűnelkövetőknek is találkozniuk kell a jogrendszerrel. Az azóta az „Új rend és szabadság” program megvalósításáért felelős kormánybiztosnak kinevezett jogász a Medical Tribune kérdésére a fiatalkorúak önálló büntető igazságszolgáltatási rendszerének megteremtését szorgalmazta. Jelezte ugyanakkor, hogy ennek a korosztálynak a büntetőjogi felelősségre vonásánál tekintetbe kell venni az életkori sajátosságokat, s elengedhetetlen a szankciók céljának jól elkülöníthető differenciálása. A nevelés és a megtorlás mint büntetési célok mellett azt is el kell érni, hogy a fiatalkorú szembesüljön az általa elkövetett cselekmény következményeivel. A felnőttek büntető jogának reformjával párhuzamosan a fiatalkorúaknál is cél, hogy „az áldozat kompenzálását és a megsértett közösség kiengesztelését a büntetőjogi szankcionálás előfeltételének és részének tekintsük”. Korai jelzőrendszer Az Igazságügyi és Rendészeti Minisztériumban Kondorosi Ferenc távozása után a szakállamtitkárrá kinevezett Gönczöl Katalin kriminológus vezetésével dolgoznak a fiatalkorúak önálló büntető igazságszolgáltatási rendszerének kialakításán. A szakértői csapat tagjaként dr. Ligeti Miklós a büntető igazságszolgáltatáson kívül egy átfogó és sok forrásból táplálkozó jelzőrendszer kiépítésének és működtetésének fontosságát hangsúlyozza. A szakember szerint ennek egy hasonlóan kiterjedt ellátórendszerrel kell kiegészülnie. A cél a krízishelyzetre azonnal és hatékonyan reagáló korai beavatkozás lehetőségének megteremtése. A jelzőrendszernek le kell fednie minden olyan élethelyzetet, amely a gyermek- és fiatalkorúakat a bűnözés felé terelheti vagy – ha már elindultak a lejtőn – felgyorsíthatja ezt a folyamatot. Nem elég észlelni, kezelni is kell az iskolai és munkahelyi konfliktusokat, a családi élet zavarait, a tanulási és előmeneteli kudarcokat. Meg kell teremteni a korai pszichoszociális beavatkozás feltételeit. Terjeszteni kell az erőszakmentes konfliktuskezelő és feloldó technikákat. Az állami gondoskodás intézményeit képessé kell tenni arra, hogy a család nélkül nevelkedő gyermekeket sikeres szocializációs és integrációs pályára állítsa.   Vissza kell fordítani azt a napjainkban egyre inkább tapasztalati ténnyé váló trendet, amely szerint csak akkor vesszük észre, hogy valaki szocializációs és integrációs krízishelyzetben van, amikor bűnelkövetővé vagy áldozattá válik – hangsúlyozza dr. Ligeti Miklós. Konzílium és diagnózis A problémákkal gyakran valóban csak akkor szembesülünk, amikor azok elérték a büntetőjog kereteit – mondja a szociológus. Herczog Mária, aki az elmúlt tizenöt évben intézményes gyermekvédelemmel, valamint családjukon kívül nevelkedő gyerekekkel foglalkozott, állítja: a megelőzés és a segítségnyújtás jóval fontosabb, mint a szankcionálás. Márpedig a magyar társadalom büntetéspárti. Sokak egyfajta zsigeri késztetést éreznek a szigorú retorziókra, holott nem ez a megoldás. Amivel eredményt lehet elérni, az például a védőnői és háziorvosi szolgálat megerősítése. Annak elérése, hogy azoknak, akik nap mint nap találkoznak a gyermekekkel, kötelességük legyen jelezni, ha úgy érzik, baj van valahol. Az időben érkező figyelmeztetés ugyanis – ha azzal érdemben és szakszerűen foglalkoznak – a szó szoros és átvitt értelmében is életeket menthet. Herczog Mária példaként említette azt a közelmúltban megtörtént esetet, amikor egy tizenhárom hónapos kisgyermek éhen halt. Az ügyet vizsgáló ombudsman jelentése szerint sem a védőnő, sem a háziorvos nem tette meg a szükséges lépéseket, amelyekkel talán elkerülhető lett volna a tragédia. Persze mit sem érnek a jó szabályok és az előírások, ha egy védőnő azért nem jelzi a veszélyt, mert fél. Olyan környezetben dolgozik, ahol védtelennek érzi magát vagy egyszerűen nincs kivel megosztania a kétségeit. Pedig az orvosi konzíliumok mintájára nekik is lehetőséget kellene adni ahhoz, hogy elmondják a véleményüket és meghallgassák másokét, mielőtt felállítják a „diagnózist”. Herczog Mária szerint ezért olyan rendszerre van szükség, amelyet – mint minden technológiai folyamatot – állandó ellenőrzés és más garanciális elemek tesznek működőképessé és hatékonnyá. Így nem csak akkor találkoznának az érintettek a problémákkal, amikor azoknak már büntetőjogi következményei vannak.   A szociológus szerint a bűnmegelőzés kapcsán nem lehet eléggé hangsúlyozni a gyermekkori hatások fontosságát. A saját lányát megerőszakoló és unokáival együtt egy pincében fogva tartó amstetteni rém előéletét elemző osztrák lapok például kiderítették, hogy a férfit gyermekkorában szinte „ridegtartásban” nevelte maszkulin anyja, a második világháború idején pedig szemtanúja volt annak, ahogyan a bevonuló szovjet katonák nőket erőszakoltak meg. Az előzmények ismeretében legalább részben érthetővé vált, hogy mi okozta a férfi személyiségének eltorzulását – fogalmazott Herczog Mária.

Nem könnyű meghúzni a határvonalat az alanyi jogon ingyenesen járó, a járulékfizetésért igénybe vehető, valamint a kizárólag saját költségen megvásárolható szolgáltatások között. Az orvosok többsége úgy véli, a gyógyítással nem egyeztethető össze, hogy valakitől megtagadja az ellátást, ha az illető kibújik a járulékfizetés kötelme alól. A Medical Tribune arra volt kíváncsi, hogy az orvosok, szakértők mit vennének ki a kötelező járulékfizetésért igénybe vehető ellátások közül.

Beszélgetés Herczog Máriával Hogyan látja a pedagógusok titoktartási kötelezettségével kapcsolatos polémiát? – A politikai felhangokon és az érzelmi túlfűtöttségen túl az a legnagyobb probléma, hogy a szülőket és a pedagógusokat nem vonták be annak megvitatásába, mit és hogyan kellene a kérdés kapcsán szabályozni. Az eddig is evidencia volt, hogy nemcsak a papokat, az orvosokat és az ügyvédeket, hanem a szociális munkásokat és a pszichológusokat is – például az iskolát is szolgáló nevelési tanácsadókban dolgozókat – kötelezi a titoktartás. A pedagógusok azonban nem kapták meg a szükséges útmutatást arra vonatkozóan, milyen mérlegelési szempontok alapján döntsenek és mit kezdjenek tanítványaik bizalmas közléseivel. Ráadásul a támadások után az oktatási tárca is visszakozott, megváltoztatva eredeti elképzelését, ami azt a látszatot keltheti, hogy tulajdonképpen ők sem gondolták komolyan az egészet. Az új szabályozással elméletileg az agresszív szülőktől akarják megvédeni a gyerekeket. – Ha az utóbbi évek ismertté vált gyermekbántalmazási és öngyilkossági eseteit vizsgáljuk, akkor azokból kiderül, hogy a gyerekek többnyire nem akartak, vagy nem is tudtak a pedagógushoz, az orvoshoz vagy a védőnőhöz fordulni, és ez súlyosabb gond, mint a titoktartás követelménye. Olyan dolgot kérnek számon a szakembereken, amelyet nem tanítottak meg nekik. Sokuknak elképzelésük sincs arról, hogyan lehet egy ilyen problémát kezelni, miként tudnák rávezetni a szülőt arra, hogy baj van a gyerekkel, anélkül hogy elárulnák nekik a gyermek által rájuk bízott bizalmas információt. A gyermeknek sem tudják megmondani, hol kaphat segítséget, illetve milyen szakemberhez vagy szervezethez fordulhat gondjaival.