Ön mit venne ki a járulékfizetés alapján járó csomagból?

 Új módszer a forráskivonásra

Annak ellenére, hogy egyetértek a járulékfizetés ellenőrzésének szigorításával, az egészségügyi szolgáltatások csomagokba sorolását elhibázott lépésnek tartom.
Az intézkedés semmi más célt nem szolgál, mint hogy a kormányzat újabb forráskivonást próbáljon meg legitimálni. Biztos vagyok abban, hogy az egyes szolgáltatási csomagokat olyan koncentrikus körök mentén választják el egymástól, amelyeknél a körzőt tartók kezét nem szakmai érvek, hanem pénzügyi megfontolások irányítják. Az egészségkassza állandósuló deficitjéről szóló nyilatkozatok álságosak: ha az aktív dolgozók befizetései mellé az állam kifizetné az inaktívak ellátásának valódi költségeit, nem lenne mínuszban az ágazat költségvetése.
Abban egyetértenek a különféle szakmák képviselői, hogy a sürgősségi ellátásért ne kelljen fizetnie senkinek. Azt viszont már kevesen teszik hozzá: csak a valóban sürgősségi ellátás kerüljön ebbe a körbe! Az átalakítás jó lehetőséget ad az áldatlan állapot felszámolására, amelyben az ellátást igénybe vevőknek több mint kétharmada nem sürgősségi eset miatt megy az ügyeletre, hívja ki az orvost. Napok vagy hetek óta fennálló panaszaira akar gyógyírt. Ezt tehesse meg, de a kényelmi szolgáltatásnak számító igénybevétel kiemelt díjazás alá eső árát fizesse is meg, aki ezzel él. Meggyőződésem, hogy már e lépéssel is olyan jelentős kapacitások szabadulnának fel az alapellátásban, amelyeket lehetne más, értelmesebb célokra, akár prevencióra fordítani.
Nem baj, ha a páciensek tisztában vannak azzal, mi mennyibe kerül. Egy másik példa: mivel indokolható annak az embernek a több tízmilliós szívműtéte, aki semmit nem tett betegsége megelőzéséért, a műtét előtt nem tartotta be az orvosi utasításokat, majd az operációt követően sem vett részt az utógondozásban? Le kell számolni azzal a rossz beidegződéssel, hogy mindenkinek minden ingyenesen jár!

Baláspiri Csaba
háziorvos, Csánytelek

 


Előbb árazni kell, aztán jöhetnek a csomagok

Az egészségügy finanszírozása ma átláthatatlan, ennek a legfőbb oka, hogy a közszolgáltató rendszerből hiányzik az árképzési mechanizmus. Egyes betegségcsoportok terápiája ugyan forintosítva van, más esetekben viszont kártyapénz, fejkvóta jár az orvosoknak, a szakrendelők pontokat gyűjtenek. Tisztázni kellene, mi mennyibe kerül, csak ezután lehet az ágazatot biztosítási alapra helyezni, s biztosítási csomagokat kialakítani.
Az OEP ma sem annyit fizet a szolgáltatásokért, amennyibe azok valójában kerülnek. Ha aktuális piaci értékén forintosítjuk az ellátásokat, egyértelműen kiderül, mekkora összeget képes finanszírozni az állami kassza, s mekkora részt kell más forrásból biztosítani. Én a szolgáltatások döntő többségét megtartanám a normál csomagban, viszont a casco biztosítások mintájára bevezetném az önerő fogalmát. Ez a megközelítés beleillene a biztosítási szemléletbe, ugyanakkor ösztönözné a jelenleginél tudatosabb életvitelt, az egészségmegőrzést. Mindenki maga dönthetne arról, hogy egy súlyosabb betegség kialakulása esetén önmaga vállalja-e a terápia finanszírozásának ráeső részét, azt az évek alatt összegyűjtött egészségpénztári megtakarításaiból fedezi, vagy kockázati biztosítást köt valamely üzleti biztosítóval akár úgy, hogy egészségpénztári megtakarításainak egy részét átcsoportosítja kockázati biztosításra.
Ma a magyar lakosságnak semmilyen közvetlen motivációja nincs arra, hogy őrizze egészségét. Továbbra is adókedvezményekkel ösztönözném az egészségpénztári tagságot, ám ezeknek a szervezeteknek a jelenleginél nagyobb szerepet szánnék. Ma jórészt csak a „pénztári” működés szabályosságát ellenőrzik, én ezt kiterjeszteném az „egészség” összetevőre is. Az egészségpénztáraknak feladatuk lehetne a szűrés, az évenkénti általános állapot-ellenőrzés koordinálása – akár tagdíjakban érvényesített pénzügyi ösztönzők révén is növelni lehetne a lakosság együttműködési hajlandóságát a népegészségügyi programokban. Ma az intézmények és az orvosok is betegségközpontúak: abban érdekeltek, hogy tele legyenek az osztályok, a szakrendelők. Szemléletváltás kell, amit csak az alulról szerveződő prevenció, elsősorban a munkahelyek és a háziorvosok megnyerésével lehet véghezvinni.

Kricsfalvi Péter
ügyvezető igazgató,
Dimenzió Egészségpénztár

Bonus-malus rendszer a járulékfizetésben

A sürgősségi és járványügyi ellátáson, a várandós- és gyermekgondozáson túl az egészségmegőrzést és a betegségek megelőzését célzó programok és szűrések mindegyikét megtartanám abban a kategóriában, amely mindenkinek térítésmentesen jár. Ez rövid távon nem hozna közvetlen megtakarítást, viszont távolabb tekintve egyértelműen kedvező hasznot hozna mind a gyógyszerkasszára, mind a társadalom egészségére. Nincs az a pénz, amit az alapellátás, a fiatalok egészségtudatos nevelése meg ne érne. Ugyanígy nem szabadna az extracsomagba kerülnie a mentálhigiénés ellátásnak, a pszichológiai segítségnyújtásnak: a szomatikus betegségek mögött számos lelki probléma húzódik meg, amelyek felismerése és megfelelő kezelése ugyan munkaigényes feladat, ám a befektetést a gyógyszerkasszában maradó pénz és a jobb életminőség ellensúlyoznák, ráadásul a tüneti kezelés helyett érdemi eredmények születhetnének.
Nem elég ingyen garantálni a felnőttkori szűrővizsgálatokat, valamiféle ösztönző rendszerre is szükség lenne ahhoz, hogy ezeket igénybe is vegyék az emberek. Akár az autóbiztosításoknál érvényben lévő bonus-malus rendszer adaptálását is el tudnám képzelni: az igazságos teherviselés ugyanis nemcsak annyiból állna, hogy mindenki a jövedelme arányában járul hozzá az ellátási formák fenntartásához. Az igazságos teherviseléshez az is hozzátartozna, hogy kapjanak kedvezményt, akik tudatos életvitellel, a lehetséges kockázatok kiküszöbölésével tesznek valamit azért, hogy kisebb eséllyel legyen szükségük orvosi ellátásra.
A realitásokat szemlélve ugyanakkor számos gond felvetődik. Nehéz például annak a körnek a meghatározása, amelyet fölösleges, azaz elkerülhető – az előbbi analógiával élve, büntetőponttal sújtható – egészségügyi kockázatnak tekintünk. Ráadásul az egészségügy a jelenleginél csak akkor lenne nagyobb bajban, ha mindenki elmenne a szűrésekre. Ez ugyanis azzal járna, hogy számos kiszűrt betegnek azt kellene mondani: nincs elég forrás és kapacitás az ellátására. Személetbeli változtatás nélkül bármilyen egészségügyi csomagrendszer kialakítása olyan tűzoltó intézkedés, amelytől rövid távon talán több bevétel várható, ám hosszabb távon nem hozhat érdemi eredményt. A biztosítási rendszer átalakítása megkerülhetetlen, ám ma még nem nyilvánvaló, mi szól a profitorientált biztosító vagy a regionális, a non-profit, esetleg a szabadon választható kiegészítő biztosítás mellett vagy ellen.

Herczog Mária,
szociológus

Nemcsak a dohányosok önpusztítók

Alapvető orvosszakmai és etikai kérdés: a páciensek szakmai ellátásában nem lehet különbséget tenni, mindenkinek az elérhető legmagasabb színvonalú szakmai ellátást kell nyújtani. Az orvosi esküben ugyanis egy szó sem esik a társadalombiztosítási járulékról. Egy hasonlattal élve: bármilyen márkára is van pénze a vásárlónak, azt joggal várja el, hogy ne legyen baj a motorral, működjenek az indexek, rendesen fogjon a fék. Ezen felül már múlhat a pénzen az, hogy mennyire szép a fényezés, hogy kényelmesek-e az ülések, esetleg hány hangfalból szól a zene. Az egészségügyi intézményekben – a szakmai döntéseken túl – a csillagos ég a határ abban, mi kerülhetne az extra biztosításba: miként egy szállodában, ugyanúgy a kórházakban is múlhat a megvásárolt biztosítási csomagon a komfortosabb, esetleg saját fürdőszobával ellátott szoba, a televízió, az internet, a választható ételkínálat, esetleg külön ápoló.
Ingoványosabb kérdés az első és a második csomag közötti különbségtétel: mi járjon alanyi jogon mindenkinek ingyenesen, s mi csak azoknak, akik teljesítik járulékfizetési kötelezettségüket? Az gondolom, aki kibújik társadalombiztosítási kötelezettségei alól, az egyszerűen csalást követ el, s ez szankcionálható olyan módon, hogy – a nem sürgősségi, nem életmentő ellátásért – piaci árat kelljen fizetnie. Időről időre felmerül ugyanakkor a kérdés: mi legyen azokkal, akik életvitelükkel saját maguk idézik elő költséges kezelést igénylő betegségüket? Legtöbbször a dohányosokat és az alkoholistákat említik, akik önpusztító életmódjuk miatt szorulnak gyógyításra. Ám a helyzet nem ennyire egyértelmű: ilyen alapon egy balesetet okozó gyorshajtót, vagy azt is drágábban kellene ellátni, aki nem kapcsolta be a biztonsági övet. Sőt! Amíg a dohányosok tüdőrákjuk miatt nagyobb eséllyel kerülnek kórházba, stresszel teli munkám miatt nekem az átlagosnál hamarabb lehet szívrohamom. Milyen alapon mondhatnám a dohányosnak vagy alkoholistának, hogy ő fizessen többet, ha én ugyanúgy önpusztító életmódot folytatok?

László Gábor ,
egészségügyi
szakközgazdász, TIG-RES Vállalkozásfejlesztési Zrt.
üzletág-igazgató

 

Tiltólistán a pacalpörkölt?

Számos egészségügyi szolgáltatás már most is az extra csomagba tartozik, csak még nem így hívják: elég a reumatológiai rehabilitációhoz és állapotfenntartáshoz elengedhetetlen gyógyvizes kúrákra, masszázsokra gondolni, de említhetném a modern, a hagyományos gipsznél jóval könnyebb és kényelmesebb műanyag végtagrögzítést vagy a szemüvegkereteket is, amelyekért ugyancsak térítési díjat kell fizetniük a pácienseknek.
Az onkológiai ellátásban az a gyakorlat, hogy akkor is igyekszünk az elérhető legmodernebb kezeléseket nyújtani a betegeknek, ha a finanszírozás miatt az gazdaságilag adott esetben nem kifizetődő az intézmény számára. Sokan fennhangon hirdetik, hogy fizessenek többet azok, akik saját maguk idézték elő a betegségüket. Ezek a kijelentések átgondolatlanok. Ugyan a mindennapokban engem is lehangol, hogy a pácienseink egy része még a kemoterápiás kezelés időszaka alatt sem teszi le a cigarettát, mégsem tudnék tőlük több pénzt kérni az ellátásért. Nem azért, mert elfogadom érvelésüket, amely szerint az évtizedek alatt befizetett jövedéki adóval már megfinanszírozták önmaguk ellátását, hanem azért, mert akkor nemcsak tőlük kellene többletpénzt kérni, hanem azoktól is, akik szeretik a pacalpörköltet, vagy nem tudnak megállni egyetlen krémesnél, hiszen ők mind-mind növelik valamilyen betegség kialakulásának a kockázatát.
Az egyértelműen rizikótényezőként elfogadott magatartások esetében a beteg és beteg közötti különbségtételt egyedül azokon a területeken tartom védhetőnek, ahol várólisták vannak. Azt elfogadhatónak tartom, hogy a szervtranszplantációs listán vagy a méltányossági kérelemmel igényelhető, kiemelkedően drága gyógyszerek, külföldi gyógykezelések esetén előnyt élvezzenek azok, akik igazolhatóan – az önromboló életmód kikerülésével, a szűrővizsgálatokon való rendszeres részvétellel – tettek azért, hogy elkerüljék a bajt.

Veréb Blanka, sugárterápiás rezidens,
Szegedi Tudományegyetem
Onkoterápiás Klinika

A szűrővizsgálat is lehetne előfeltétel

Vannak ellátások, amelyeket illetően nem lehet vita tárgya, hogy azok a mindenki számára ingyenesen járó csomagba kerüljenek: a sürgősségi ellátás mellett ide sorolódnak a népegészségügyi kockázatot hordozó fertőző betegségek, ugyanakkor a terhesség- és gyermekgondozás, gyermekgyógyászat is. Ezen felül a prevenciót, valamennyi szűrővizsgálatot is ingyenessé tenném mindenkinek, sőt ezek közé bevennék évente egy háziorvosi konzultációt, amit ugyancsak vizitdíj megfizetése nélkül vehetnének igénybe a páciensek. Azt, hogy valaki a második csomagba sorolt szolgáltatások közül mit kap meg ingyen, és miért kell többletterhet vállalnia, nemcsak az általa választott biztosítási csomagtól, hanem az egészségmegőrzésre fordított energiától és akarattól is függővé tenném. Ha az évenkénti háziorvosi megjelenés, valamint valamennyi behívásos – emlő-, méhnyak-, tüdő- – és önként kezdeményezett – pl. szájüregi, prosztata-, vastagbél- – vizsgálat ingyenes, akkor joggal elvárható, hogy ezzel a lehetőséggel az öngondoskodás jegyében meghatározott időközönként éljenek is az emberek. A kezelésekhez és a gyógyszerekhez nyújtott társadalombiztosítási támogatás mértékét függővé tenném attól is, hogy az illető elment-e legalább azokra a vizsgálatokra, amelyekre meghívót kapott. Ha ezt a jelenleginél többen megtennék, a daganatos betegségekben sokkal jobb gyógyulási eredményekre lehetne számítani, a kezelés kevesebb költséggel és – nem mellesleg – kevesebb szenvedéssel járna. Az előrehaladott stádiumban lévő daganatos betegek gyógyszerezése neuralgikus pont. Előfordul, hogy az orvosok egy-egy rendkívül drága, külföldi készítmény alkalmazása esetén már nem látnak esélyt a javulásra, ám a beteg vagy hozzátartozói nyomására elkezdik az újabb terápiát. Nagy felelősség annak eldöntése, hogy ezek, a szakmailag esetleg már kérdéses kezelések kinek a pénztárcáját terheljék. A daganatos betegséget „lelkileg túlélni” csak reménnyel lehet – ki vállalhatná, hogy a remény megadását vagy megvonását a páciens társadalombiztosítási számlaegyenlegétől tegye függővé? Egyértelmű szabályozásra van szükség.

Vasváry Artúrné,
a Magyar Rákellenes Liga elnöke

Megvárjuk, amíg elég rosszul lesz a beteg?

Nehéz egy olyan orvosnak biztosítási kategóriákba sorolni az egészségügyi szolgáltatásokat – s ezzel meghatározni azok elérhetőségét –, aki évtizedeken át abban az ellátórendszerben dolgozott, amelyben a közös kockázatvállalás, a szolidaritás elvű biztosítás alapján a „mindenkin segítünk elv” volt jellemző. Magam a tüdőbetegségek egyetlen csoportját sem tudnám kivonni abból a körből, amelyben ne járna a szakmailag indokolt teljes körű egészségügyi ellátás minden betegnek.
A tbc esetében egyértelmű, hogy közegészségügyi okok indokolják az ingyenes ellátást. A krónikus légzőszervi betegségek, mint az asztma és a COPD, vagy a tüdőrák esetében is elképzelhetetlen, hogy mérlegelni lehetne a beteg ellátását, gondozását, krónikus kezelését aszerint, fizetett-e járulékot vagy sem. Azon túl, hogy ilyenfajta mérlegelés elfogadhatatlan morális terhet róna az orvosokra, az egészségbiztosítóknak is a legköltségesebb megoldást jelentené. Mert mi is történik, ha a nem biztosított krónikus betegek csak sürgősségi ellátásra jogosultak? Akut, életveszélyes állapotokban a krónikus megelőző kezelés elmaradása, a szakorvosi gondozás hiánya sodorja a beteget, márpedig az akut, életet veszélyeztető állapotromlások nagy része megelőzhető. A krónikus kezelés biztosítása nagyságrendekkel olcsóbb, mint az akut életveszély elhárítása.
Bár elismerem az egészségügyi reform szükségességét, a pazarló orvoslás tényét a tüdőgyógyászati ellátásban is, ezt nem a betegek egészségügyi ellátásának hozzáférését korlátozó biztosítási csomagokkal korrigálnám. Hanem olyan, az adott betegség szakmai irányelveihez rendelt finanszírozási protokollokkal, amelyek hatékony, de a legolcsóbb terápia felé terelnék az intézményeket.
A beteg, kiszolgáltatott emberekkel szemben elfogadhatatlannak tartom a szankciókat. A pénzbehajtás a hatóságok feladata, nem a gyógyítóké.

Herjavecz Irén,
a Magyar Tüdőgyógyász Társaság elnöke

Összeállította: B. Papp László