hirdetés
hirdetés
Keresés
Rendezés:
Találatok száma: 7
#1
Medical Online >> Korszerű alvadásgátlás
2017-09-15

Öt budapesti és öt vidéki kórház névadóját ismerhetik meg összeállításunkból.

#2
Medical Online >> Rovatok >> tudomány
2012-08-12

Az Egészségügyi Világszervezet a közeli hetekben közzéteszi a biológiai biztonságra vonatkozó új irányelveket, és 2013-ra tervez egy „aggasztó, kettős felhasználású kutatásokkal” kapcsolatos világtalálkozót.

#3
Medical Tribune VI. évf.9. szám
Medical Online
2008-05-01
Mire ez a gusztusos küllemű kötet néhány hete megjelent, az Asztalizene már nagyban futotta furórés szériáját a Radnóti Színházban, s a szerző is éppen átvehette művéért a rangos Aegon Művészeti Díjat. Térey János színművének sikere tehát szembetűnő, s tegyük hozzá rögvest: teljesen megérdemelt. Az Asztalizene ugyanis felsziporkázóan okos, imponáló bűvészmutatvány, egyszersmind felette poétikus alkotás, s e darabjában a frissen dekorált drámaköltőnek sikerült az, amivel megannyi kortárs színműkísérlet, sültrealista dokumentum- és riportműsor alkotói hiábavalóan próbálkoztak – a honi veszett világ s a boldogtalan győztesek bemutatása. A budai elit telepedik elénk az Asztalizene színpadára, hogy a Királyhágó (azelőtt Joliot-Curie) téri White Box nevű, a látványos fogyasztás céljára berendezett evőivóhelyen megmutassa magát: budai burzsoák, öntudatos polgárok ölik itt az idejüket és egymást, miközben a műveleti területnek elkeresztelt Pesten nagyban dúl a prolivircsaft. „Budán lakni világnézet” – állítja a mottóként figuráló jól ismert Márai-idézet, s Térey darabja igazolja eme korszakváltásokat átvészelő tétel igazságát.   Az önelégült, öntömjénező étteremtulaj és elhanyagolt neje (egy válófélben lévő sebész-ügyvéd házaspár), meg a gyenge közepes szoprán, az effeminálódott, durcás belsőépítész és a magányos, alkoholista operarecenzens együttesen vetnek világot a vigasztalan tényre, miszerint ezen a tájékon a bélszín-carpacciót és szarvasgombát majszoló módosak is a kismagyar reménytelenség, no meg az időtlen emberi vacakság foglyai. Nem kétséges, a típusfigurák és a szüzsé (változékony vonzalmakkal, kirobbanó ellenszenvekkel és egy, az apaság kérdésében erősen többesélyes terhességgel) önmagukban aligha garantálnák a sikert, s pláne az esztétikai értéket Térey János darabjának. Ám zápuló kedélyű, diadalmas elitünk többszörösen stilizálva, mesterien elemelt nyelvhasználattal hanyatlik elénk, s e sikerült megoldás eredetiségét nehéz lenne túldicsérni. A társalgási dráma szereplői versbeszédben nyilatkoznak meg, méghozzá mindennemű erőszakoltság nélkül, s ez azonmód súlyt ad a játéknak. Szólamaikban az ezerszer hallott, idegborzoló közhelyek és divatos kiszólások, a bicskanyitogató sznob kismonológok mitológiai utalásokkal, filozofikus gondolattöredékekkel, irodalmias fordulatokkal dúsulnak fel. Vagy egyszerűen költészettel. Már a legelső pár mondat, a tulaj, Győző és agilis fizetőpincérének felütése is valóságos lubickolás a nyelvi ötletekben: Győző: Tavaly mindenki meghalt. Mindenki, aki dísz volt a fenyőfán, És mindenki, aki fenyő volt. Egyházatyák, tábornokok, királyok; Bírók, ombudsmanok, házmesterek. Roland: Majdnem mindenki meghalt: Lejött a szerről vagy ráállt a szerre; Egy biztos: váltott. Egész másmilyen.   S így tovább, szökellve angol benyögésekről színházi, operai fordulatokra, New Age-csacskaságokról az elhírhedt augusztus 20-i tűzijáték letaglózóan képszerű felidézésére.   Fentebb szólamokról írtunk, s korántsem véletlenül, hiszen Térey darabja nem pusztán a címében hordozza a zeneiséget. Meglehet, azt még akár halványka allűrnek is ítélhetnénk, hogy a színmű három tételre tagolódik: Allegro, Andante, Presto. Csakhogy a színi utasítások nyilvánvalóvá teszik az Asztalizene melodikus szerkesztettségét, s az operai témák fölemlegetése is több néhány, a szereplők számára adományozott műveltségmorzsánál – a szövegek tekintélyes része tőrőlmetszett operaária vagy -együttes.   Akadnak persze e műben is redundáns passzusok, terjengős üresjáratok, a színházi produkcióból egyébiránt remek érzékkel kiszűrt felesleges kitérők, melyeknek gondolati vagy költői súlya csekélyebb annál, semhogy ne éreznénk rögtön a színpadszerűség megbillenését. Ám ezek csak zárványok, ha tetszik, fölös betétszámok egy reménybeli klasszikus drámában. Mert jóllehet az Asztalizene cselekményének egészen konkrét ideje van (2007 február), s jócskán lelhetünk a szövegben aktuális utalásokat, napi érdekű kiszólásokat, azért Térey János színművét aligha nevezhetné bárki tavalyi darabnak. (Magvető, 2008, 193 oldal, 2490 Ft)
#4
Medical Tribune VI. évf.10. szám
Medical Online
2008-05-01
Megvert tanár, megfélemlített orvos, halálra rugdosott sofőr, bestiális bűncselekmények, leköpött bíró, egymást kirabló gyerekek, káromkodó tinédzserek, gáncsoskodó felnőttek: mindez az agresszió térnyerése? Mindennapi tapasztalataink a világ eldurvulását támasztják alá, ám a szakértők szerint az erősödő erőszakosság érzete akár erkölcsi fejlődésünk jele is lehet, s nem feltétlenül jelenti azt, hogy valóban több a durvaság, mint korábban. Tulok, takarodj! – adja mai fordítását az oktatóautók tetején lévő „T” jelzésnek Sipos József, a Magyar Autósiskolák Szövetségének alelnöke. Szakmai körökben egyre többször felvetődik, nem biztos, hogy meg kellene tartani a tanulóvezetők megkülönböztetését, mivel az egyre inkább funkcióját veszti, sőt visszájára fordul: az agresszivitásra hajlamos vezetők kihívásnak tekintik, hogy a „mazsolákkal” szemben minél inkább kifejezésre juttassák vélt felsőbbrendűségüket. – Lehet rosszul vezetve is jól közlekedni, előbbi ugyanis technika, utóbbi viszont intelligencia kérdése – mondja, és hozzáteszi: a férfiak rendszerint agresszívabbak, így arányaiban is többször okoznak balesetet. – Amikor egy napon az apa helyett az anya viszi az iskolába a gyereket, a kisiskolás délután az apjának azt mondja: valószínűleg másik útvonalon mentek az anyjával, mert útközben egyetlen „baromarcúval” és „síkhülyével” sem találkoztak azok közül, akikkel máskülönben az apjával minden reggel sorra összefutnak – idéz egy szakmai körökben klasszikusnak számító poént Sipos József, ezzel érzékeltetve a nők és a férfiak toleranciaszintje közötti különbséget. A zömmel 17–23 éves korosztályt tanító 68 éves oktató úgy látja: a fiatal férfiak egy része a volán mögötti agresszióval próbálja kompenzálni határozatlanságát és a feminizálódást, amelyet a nők egyre öntudatosabbá válása és társadalmi szerepvállalásának növekedése miatt szenved el. „Vigaszt jelent számukra a volán, ha már az irodában ők főzik a kávétimages/” Vérre menő versengés Amíg mindenki Trabanttal, Wartburggal és Daciával járt – jegyzi meg Sipos József –, nemcsak a társadalomban, az utakon is nagyobb volt az egyenlőség (és sokkal kevesebb a gépkocsi). Ma sokan úgy gondolják, hogy egyetlen autó van: az övék, s az összes többi közlekedési akadály.   – A rendszerváltás idején megnyert szabadságot sokan ma is szabadosságként értékelik, s miként az adóelkerülés, úgy a közlekedési szabályok megszegése is sok társaságban elismert teljesítménynek számít. A politikai elit felelőssége is, hogy hazánkat következmények nélküli országnak nevezhetjük, ugyanis vezetőink erőszakossága és erkölcsi normái tükröződnek a mindennapi életben – közelíti meg más oldalról a kérdést Dulin Jenő közlekedéspszichológus. – Még mindig sokan vannak, akikben nem tudatosul: nem a rendőr miatt nem szabad százötvennel száguldozni az országúton, hanem azért, mert azzal magunkon kívül ártatlan emberek életét és épségét veszélyeztetjük – fogalmaz. Dulin Jenő is úgy látja, hogy az agresszív sofőrök gyakran támadó fellépésükkel, a közlekedési társasjáték többi szereplőjének semmibevételével, az esztelen versengéssel az élet más területén elszenvedett kudarcaikat kompenzálják.   A versengés és az agresszió kapcsolatát hangsúlyozza Fülöp Márta, a Magyar Pszichológiai Társaság szociálpszichológiai szekciójának elnöke is, aki szerint Magyarországon a verseny sokakat elsősorban nem a saját teljesítmény növelésére, sokkal inkább a versenytárs ellenségként való értelmezésére, ebből fakadóan pedig szimbolikus megsemmisítésére sarkall. Amíg Japánban a verseny lényege, hogy a versengő felek – a sportolókhoz hasonlóan – igyekeznek fejleszteni, jobbítani magukat, több energiát fektetni tevékenységükbe, addig nálunk a versenyben a résztvevők gyakran nem önmagukra, sokkal inkább a riválisaikra koncentrálnak. A kutató szerint azonban ez túl mélyen beágyazódott életstratégia ahhoz, mintsem hogy néhány év alatt alakult volna ki: a gyökerek a rendszerváltás előtti évtizedekre nyúlnak vissza.   – A Kádár-érában explicit módon nem támogatták a versenyt, ezért a rivalizálás a kulisszák mögött zajlott. Attól ugyanis, hogy egy társadalom nem ad teret az egyéni kibontakozásnak, a személyes ambíciót nem tudja elfojtani, az még utat tör magának: ha tehát adott egy plafon, a saját relatív helyzetemet csak azáltal tudom javítani, ha másokét rontom. Nem együttműködésre törekszem, hanem a másik lesöprésére, szociális, anyagi vagy szakmai ellehetetlenítésére – világítja meg a sajátos versenyfelfogás szociálpszichológiáját, az indirekt agresszió sajátosságát Fülöp Márta. Hozzáteszi: ez nemcsak a magyarországi szocializmusban volt így, hanem az értékválságos, átmeneti társadalmakra általában is jellemző stratégia, s a tendenciát a gazdasági gondok még inkább felerősítik azzal, hogy újabb és újabb korlátot szabnak a kibontakozásnak. Az ölelő kéz odacsap – Az agresszió társadalmi méretekben akkor erősödik fel, ha elvesznek a régi pozitív értékek, s a helyükbe nem lépnek újabbak – mutat rá Osváth Józsefné ifjúságpszichológus. A bűncselekményekért elítélt fiatalokkal három évtizede foglalkozó szakember az iskolákban a tanárokat ért támadások és a gyerekek egymás ellen elkövetett erőszakos cselekedeteiről azt mondja, az egyre durvább viselkedés hátterében részben az áll, hogy a felnövekvő fiatalok azt látták környezetükben, agresszióval minden elérhető. A bűnelkövetővé vált fiatalok között azt tapasztalta, számukra az élet nem védendő érték, a másik ember is csak egy megszerezhető, felhasználható vagy épp legyőzhető tárgy. Ha a bűnesetek száma nem is, minőségük változott: a tettek erőszakosabbakká, bántóbbakká, megalázóbbakká váltak. –   Senki sem születik destruktív agresszornak, a támadó fellépés nagyrészt tanult folyamat. Ahol a napi megélhetésért küzdeni kell, ott a fizikai szükségletek kielégítése köti le a figyelmet, az erkölcsök és az érzelmek háttérbe szorulnak – magyarázza a pszichológus, megjegyezve, hogy az anyagi nélkülözés természetesen nem ad felmentést a tettekre, hiszen szegénység évtizedekkel ezelőtt is volt. Meglátása szerint az erőszakért a szegénység mellett a társadalom szétszakadása, a közösségek és családok kohéziójának erodálódása is felelős. Az összetartás, a becsület, a tisztelet, a türelem ma nem számítanak olyan értékeknek, amelyekkel rövid távon érvényesülni lehet – a bizonytalanság közepette pedig sokaknak a hosszú táv nem is létező fogalom.   – Megdöbbentő, hogy a javítónevelő intézetbe kerülő gyerekeknek milyen csekély az örömre való képességük: nem tudnak játszani egymással, nem lehet nekik örömet szerezni, s mintha ezt az űrt pótolnák agresszióval. Minden kisgyerek ölelésre tárt karokkal szalad ahhoz, akit szeret: ha nem kap vissza pozitív érzelmeket, szellemi táplálékot és törődést, a frusztráció a kezeit fokozatosan ökölbe szorítja, onnantól kezdve pedig csak a szituáción múlik, hogy előbb-utóbb ütésre emeli-e azokat. Sajnos a mai valóságban látott és a virtuális térben bemutatott viselkedésminták egyre inkább errefelé mutatnak. Csak a felháborodás nőne? Régi vita a társadalomkutatók között, hogy a médiában látható agresszió mennyiben befolyásolja a mindennapokat. Stachó László és Molnár Bálint a Médiakutató című folyóiratban azt írja: „Nem biztos, hogy azért nézünk agressziót, vagy azért figyelünk fel a médiában ábrázolt, közvetített agresszív cselekedetekre, mert mi valóban aggasztóan agresszívak volnánk; inkább aggaszt minket az agresszió, s érzékenyek vagyunk rá.”   – Az agressziónak az a szintje, amivel egy kevésbé modern társadalom vidáman együtt tud élni, a civilizáció egy fejlettebb fokán már-már elviselhetetlennek tűnik – jelenti ki Balog Iván szociológus, majd példákat kezd sorolni: a 20. század nagy részében az állam és a társadalom teljesen a családfő kompetenciájába utalta a családtagok megfenyítését, a sorkatonaságnál vagy a kollégiumokban hallgatólagos megegyezés volt a megalázó beavatási szertartásokról, ahogyan kevés olyan szülő akadt, aki felháborodott azon, ha az osztályfőnök a gyerekét nevelési célzattal megpofozta az osztály előtt. – Összességében nem volt kevesebb agresszív megnyilvánulás, mint ma, csak ezek a cselekedetek mára elvesztették legitimitásukat. A demokrácia és emberi méltóság igényszintjének növekedésével ezek a magatartásformák elfogadhatatlanná és a jog által is üldözendővé váltak. A normák változásával egy-egy eset, amelyet korábban a mindennapok természetes velejárójaként fogadtak el, most a média nagyításában társadalmi felháborodást vált ki és morális pánikot idéz elő. Ennek a morális pániknak az is része, hogy most mi is az erőszak elhatalmasodásáról beszélgetünk, s az okokat firtatjuk – érvel Balog Iván. Hozzáteszi: a médiakutatók már évtizedekkel ezelőtt kimutatták, hogy a média valóságtorzító hatása miatt a sokat televíziózók veszélyesebbnek és agresszívabbnak látják a világot, mint amilyen az valójában.   A szubjektív torzításra hívja fel a figyelmet Fülöp Márta is, amikor úgy fogalmaz: a mindennapi erőszakosság megítélésében a bűnügyi statisztikákból vagy egy médiaelemzésből ugyan ki lehet indulni, ám az emberi kapcsolatokban megjelenő fizikális, verbális vagy indirekt agresszió mérésére nincs adekvát mérőszám, azaz sokkal inkább érzetekről beszélhetünk, mint tényekről. Verbálisan, némán Amint arra Dede Éva tanár-pszichológus szóhasználat-elemzése rámutat, érezhetjük durvábbnak a körülöttünk élőket, ám összehasonlító adatok híján tényszerűen nem lehet megállapítani, hogy ma többet szidjuk-e egymást, mint néhány évtizeddel ezelőtt. Az viszont érzékelhető, hogy egyre több olyan szó van, amely korábban kifejezetten durvának számított, ám mára megváltozott a megítélése s a tévéműsorokban is egyre kevesebbszer sípolnak ki olyan kifejezéseket, amelyek nyilvánosság előtti elhangzása korábban elképzelhetetlen volt.   – A szidalmazásnak, az átkok szórásának a hétköznapi életben megvan az a jó funkciója, hogy helyettesíti a fizikai erőszakot – mutat példát a pozitív gondolkodásra Dede Éva. A verbális agresszióval behatóan foglalkozó, a témakörben több tanulmányt is jegyző kutató furcsának is találna egy olyan nyelvet, amelyben nincs káromkodás. – A magyarok előszeretettel hangoztatják, hogy a magyar nyelv milyen ízes káromkodásokat ismer, ám ez számos más nyelvben sincs másként: az olaszok, a szerbek vagy az oroszok éppúgy képesek megdöbbentő cifraságokat vágni egymás fejéhez. Sok kultúrában egyenesen nyelvi viadalokban, szópárbajokban mérkőznek meg egymással, ezáltal a társas viszonyok is formálódnak. Dede Éva szerint nyelvi agresszió az is, amikor kinevetjük a másikat vagy rosszindulatú pletykát terjesztünk róla, s indirekt agresszióként értelmezhető a másik szavába vágás, sőt a párkapcsolatokban gyakran bevetett durcás némaság is.
#5
Medical Tribune V. évf.13. szám
Medical Online
2007-07-01
Bartók Béla (1881–1945) a nemzetközi zeneirodalom legnagyobbjai közé tartozik. Muzsikájában egyedi módon ötvözte a múltat a jelennel, a Kárpát-medence és a Balkán népzenei hagyományát a schönbergi, avantgárd zenei gyakorlattal. Zongoraművészként is kora legkiválóbbjai közé tartozott, ám zenetudósként, pedagógusként és néprajzkutatóként is jelentős életművet hagyott örökül. Mint a zenei (és a matematikai) tehetségek esetében gyakori, Bartók zsenije már kora gyermekkorától megmutatkozott. Az abszolút hallású gyermek – aki édesanyjától tanult meg zongorázni – kilencesztendősen komponált, írt, tízévesen pedig virtuóz csodagyerekként lépett föl a fővárosban. A csodagyerekségnek azonban szinte minden esetben árnyoldalai is vannak: Bartók gyönge fizikumú, aszténiás – a kretschmeri karakterológia szerint schizothym – alkatú, beteges fiúcska volt. Himlőoltása nyomán jelentkező ekcémája, majd ötéves korában kapott súlyos tüdőgyulladása – illetve ennek szövődménye, a krónikus bronchitis – következtében szülei még a széltől is óvták, így gyermekkora meglehetősen magányosan telhetett. Mikor aztán apja – a zenei tehetségű nagyszentmiklósi iskolaigazgató 33 évesen – úgynevezett bronzbetegségben, vagyis Addison-kórban – elhunyt, a gyermeknevelés gondja az anyagi nehézségekkel küszködő, ám rendkívül ambiciózus anyára maradt. Bartók, anyjának köszönhetően, kiváló zongoristává cseperedett, betegségeinek azonban a felnőttkor sem vetett véget. 1899- ben, a Zeneakadémiára felvételt nyerve a 18 éves fiatalember boldogan utazott haza Pozsonyba – ahol ekkortájt családja lakott –, amikor súlyos, életveszélyes kór, tuberkulózis támadta meg. Vért köpött, fulladt, hörghurut és állandó láz gyötörte, így tanulás helyett a következő nyarat még gyógyulására – karintiai gyógyüdülésre és fekvőkúrára – kellett szánnia. Ősszel újra kezdte ugyan a főiskolát, ám betegsége folyamatos hőemelkedések formájában vissza-visszatért. Orvosai ismét tuberkulózist, majd mellhártyagyulladást állapítottak meg nála: zongoraművészi karrierjét azonban az orvosi tanácsok ellenére sem adta föl. Rekreációja érdekében újra osztrák üdülőhelyeken kellett hónapokat töltenie. Utolsó gyógyés hízókúrájáról 1901-ben végre egészségesen, és – Kodály tanúsága szerint – meglepően jó húsban tért vissza. A tüdőgyulladásra való hajlam, a tüdőtágulás számos tünete, illetve a tbc-től való rettegés azonban egész életében kísértette. Mindezek mellett krónikus – pszichoszomatikus jellegű – epehólyag-betegségben is szenvedett, amely élete végéig rendszertelen rohamokban, fájdalmakban nyilvánult meg.   A következő évtizedek – különösen a 20-as, 30-as évek – Bartók számára folyamatos koncertezéssel, megfeszített munkával teltek. Bejárta szinte az egész világot, az Egyesült Államoktól a Szovjetunióig. Néprajzi gyűjtései, az avantgárddal való termékeny kapcsolata nyomán született mesterművei, többek közt az Allegro Barbaro, A fából faragott királyfi, A Kékszakállú herceg vára világhírű zeneszerzővé emelték. A betegeskedés azonban – tüdőgyulladások, influenzák, hurutok formájában – valamennyi körútján végigkísérte a komponistát és zongoravirtuózt, akinek gyönge fizikuma amúgy is nehezen viselte a sok utazást, hányattatást, klímaváltozást. Bartók az orvosoktól ráadásul gyermeteg módon rettegett. Hajnal Tibor, egykori kezelőorvosa emlékei szerint a vizsgálatoknak csak vonakodva vetette alá magát, és orvosaival szemben mindig „durcás kisfiúként” viselkedett.    Az 1930-as években készült portréit látva megértjük, miért tekinthették a kortársak Bartókot a zseni tipikus megtestesülésének. Vékony, hatalmas és igéző szemek által uralt fehér arcával, korán őszülő, gyér, ám hosszú hajával, varázslatosan nőies kezével, egész lenyűgözően elegáns és légies megjelenésével pontosan megfelelt a „zeneszerzőről” alkotott romantikus elképzeléseknek. Élete delén is mindössze 45 kilót nyomott, miközben egyik cigarettát szívta a másik után – igaz, alkoholt gyakorlatilag soha nem fogyasztott. Mindennek fényében szinte érthetetlen iszonyatos munkabírása. Mint 1938-ban maga írta: „Naponta szinte 10 órát dolgozom, kizárólag népzenével foglalkozom, ám húszat kéne, hogy valamennyire is előbbre jussakimages/ és már jó néhány éve ebben az iramban élek.”   Bartóknak azonban nem csupán testi betegességével kellett megküzdenie. Életrajzírói általában nem szívesen emlegetik, ám a zeneszerző-zseni tagadhatatlanul vonzódott a túlságosan fiatal lányokhoz. Első hegedűversenyét a 17 éves Geyer Stefi hegedűművésznek ajánlotta, aki azonban nem viszonozta az ekkor már 27 éves Bartók érzelmeit. Második nagy szerelme sem volt sokkal idősebb: 1909-ben 16 éves tanítványát, Ziegler Mártát (1893–1967) vette feleségül, akitől 14 év után, 1923-ban vált el, hogy újból egy 20 esztendős fiatal lánnyal, Pásztory Dittával (1903–1982) kössön házasságot. (Egyéb, ifjú tanítványaihoz fűződő kapcsolatairól csupán nem teljesen megbízható információk állnak rendelkezésre.) Bartók kétségkívül különös ízlésében talán az anyjához való túlságosan erős kötődése játszott főszerepet, ám az is lehetséges, hogy örökké megújulni képes, ifjonti alkotótehetségével, vagy éppen gyermeki, olykor egyenest infantilis lényével állt e hajlama kapcsolatban.   Bartók 1940-ben feleségével együtt – politikai és erkölcsi okokból – az Egyesült Államokba emigrált. Amerika nagy szeretettel, koncertmeghívásokkal, a Columbia Egyetem díszdoktorátusával fogadta, ő mégsem találta helyét az Újvilágban. Noha korábban nem volt hajlamos ilyesmire, ekkoriban gyakran zuhant depresszióba, és talán az sem véletlen, hogy a halálos kór is ezekben az években támadta meg testét. A betegség krónikus, vissza-visszatérő lázzal kezdődött. Kezelőorvosai szinte azonnal diagnosztizálták a fehérvérűséget, a mieloid leukémiát, Bartókot azonban – a zeneszerző hallgatólagos beleegyezésével – még éveken át tuberkulózissal, vérszegénységgel, és egyéb vérképző szervi betegségekkel hitegették. Bartók 1942-től ízületi bántalmai miatt már koncertezni sem tudott, sőt, egyetemi – népzene- kutatói – állását is fel kellett adnia. Mivel hazájából és Európából a háború miatt több támogatást nem kaphatott, kórházi és kezelési költségeit a Zeneszerzők és Zeneműkiadók Amerikai Társasága (ASCAP), illetve néhány magyar származású orvosa (Rappaport Izrael, Reisz Frigyes, Holló Gyula) állta. A szerető gondoskodás, a vérátömlesztésekből és az akkoriban elfogadott penicillinkúrából álló terápia még harmadfél esztendeig életben tartotta Bartókot. 1944-ben, többhavi szanatóriumi kezelés után, a zeneszerző leveleiben csodálatos javulásról tájékoztatta barátait. „Jelenleg teljesen egészségesnek érzem magam, nincs lázam, az erőm is visszatért, gyönyörű sétákat teszek a környező erdőkben” – írta 1944 januárjában, Szigeti József hegedűművésznek. Sőt, új zenekari darab írását is tervezte ekkor: erősen hitt gyógyulásában, az utolsó pillanatig reménykedett benne, hogy magához tér, és újra alkothat még. Dr. Holló Gyula, itthoni kezelőorvosa, majd amerikai barátja a következőképpen emlékezett a halálos beteg Bartókról: „Egész orvosi tapasztalatom alatt sohasem láttam senkit, akit a betegsége olyan kevéssé tört meg, vagy akár csak foglalkoztatott, mint Bartókot. Az orvostudományban nem nagyon bízott, a vizsgálatokat nem szerette, a kezelést ímmel-ámmal fogadta, de nem zúgolódott, sőt nem is nagyon érdeklődött állapota iránt.” 1945 márciusában újabb tüdőgyulladás döntötte ágynak, amelyet még sikerült antibiotikumokkal meggyógyítani: a betegségből felépülve Yehudi Menuhinnal tervezett kaliforniai turnét. Ez azonban már nem következett be: az utazás helyett felesége kíséretében a Saranac Lake-i, majd az ashville-i szanatóriumba kellett vonulnia. Itt írta utolsó művét, a 3. zongoraversenyt – amelynek 17 záró üteme immár örökké hiányozni fog a partitúrából. „Sajnálom, hogy teli poggyásszal kell elmennem”– mondta keserűn élete utolsó napjaiban orvosának. Hatvannégy évesen, 1945. szeptember 26-án hunyt el, temetéséről egy amerikai zeneművészeti szakszervezet gondoskodott.   Bartók élete a gyönge, betegségeknek és szenvedélyeknek kiszolgáltatott test, illetve a zseniális, alkotóerőtől duzzadó szellem pascali küzdelmének jegyében telt. Kevés művésznek kellett az alkotásért, a kiteljesedésért ilyen hosszan, hat évtizeden át, nap mint nap megharcolnia. Ám elegendő a Concertót vagy a Cantata Profanát meghallgatnunk, hogy megállapíthassuk: Bartók lényének lényege ma is itt él közöttünk, szól hozzánk, és élni segít bennünket.
#6
Medical Tribune V. évf.8. szám
Medical Online
2007-04-01
Az orvostudomány legfőbb célja a betegek meggyógyítása. Ha ez tökélyre jutna, vagyis ha megszűnne a gyógyíthatatlan betegség fogalma és a halál végleg elveszítené a csatát, azt a medicina feltehetően küldetése beteljesedéseként üdvözölné. De biztos ez?   A halál halála valóban a legfőbb jót jelentené, nemcsak a tudomány, de mindenki számára? Nem tudni. Ám annyi bizonyos, hogy a Nobeldíjas portugál regényíró, José Saramago új regényében éppoly komolyan, mint szellemesen gondolta át a kérdést.   Adott egy tízmilliós ország (nem Magyarország!), feltehetően Európában, ahol egy időre, pontosan fél évre a halál felfüggeszti működését, és az (élő)halottak gondja a társadalom teljesen felkészületlen nyakába szakad. Előbb vallási aggályok keletkeznek, az ország vezető papja felháborodottan nyilatkozza, hogy ha nincs halál, akkor a feltámadás tana is érvényét és értelmét veszíti, ez pedig még a legenyhébb megítélés szerint is durva istenkáromlás, mi több, isten létének megkérdőjelezése. Aztán jelentkeznek a temetkezési vállalatok képviselői, és a miniszterelnöknek címzett levelükben azonnal komoly állami beavatkozást igényelnek, és egyidejűleg kérik, biztosítsák ama jogukat, miszerint ezentúl az elhullott háziállatok temetése kizárólag az ő hatáskörükbe essék, így tartván fenn az emberi hullák kiesésével árván – és haszon nélkül! – maradt, mintegy kihalással fenyegető tisztes iparukat. És persze pénzt, minél több pénzt követelnek: „mivel az ipar eme elkerülhetetlen átalakítása mindenképpen hatalmas beruházásokat igényel, mivel egészen más egy emberi lény temetése, mint egy macska vagy egy kanári végső nyughelyre szállítása, hogy a cirkuszi elefántokról és a fürdőkádban nevelt krokodilokról ne is beszéljünk”. Az ország felbolydul. A kórházak folyosóit ellepik a menthetetlen, de meghalni immár képtelen betegek; kisvártatva az öregek otthonának fenntartói és maguk a lakók is tiltakoznak, mondván, az örök élet elviselhetetlen, akkor már „inkább a halál”.    Úgy tűnik, a „megtorpant halál” – ahogy a regényben nevezik – tökéletes káoszba taszítja a társadalmat. Egy kiút mutatkozik: mivel kiderül, hogy a határ túloldalán még él és működik a régi rend, sokan úgy döntenek, hogy a szomszédos országokba átszállítva és ott őket sebtében elkaparva szabadulnak meg (élő)halott rokonaiktól. Ám ez kínos és amatőr módszer, nem beszélve a felmerülő etikai problémákról. A gyorsabb, szakszerűbb ügyintézés érdekében hamarosan megalakul a „mapphia”, mely – természetesen titokban az állammal lepaktálva – megfelelő díjazás fejében átvállalja a családok számára sok kellemetlenséggel járó ügyletek zökkenőmentes lebonyolítását. És hogy semmi fennakadás ne legyen, arról többek közt a határ menti országok bűnszövetkezetei és kormányai gondoskodnak.   Így áll a helyzet, amikor a halál hirtelen úgy dönt, mégis folytatja tevékenységét; egy, a televízióhoz eljuttatott levelében bejelenti, hogy mintegy móresre akarta tanítani az embereket, azért akasztotta a szögre a kaszáját. De vége a durcás időszaknak, vége a sztrájknak, a halál belátja, tévedett. Ám mostantól új módszerrel dolgozik. Ezentúl egy héttel a bekövetkező sajnálatos esemény előtt minden delikvens egy kékeslila borítékban értesül eltávozása elodázhatatlan időpontjáról, így marad ideje esetlegesen függőben lévő ügyei rendezésére, elbúcsúzhat szeretteitől stb., stb. Így szól a halál a tévében. Mindenki fellélegzik. Egyelőre gondot jelent „a soha nem látott várólistán” megjelenő hatvankétezerötszáznyolcvan halott eltemetése, de a temetkezési vállalatok, mint mindig, ezúttal is bizonyítják rátermettségüket. A „mapphia” ezentúl a temetkezési vállalatoktól szedett védőpénzzel vigasztalódik, az egyház is megbékél, az állami élet visszatér a rendes kerékvágásba.   Ám ekkor újabb végzetes üzemzavar történik. Egy negyvenkilenc éves, magányosan élő csellistának címzett kékeslila boríték makacsul visszajut a feladóhoz, azaz a halálhoz. Aki nem tűrheti ezt, és úgy dönt, személyesen veszi kézbe a rendkívüli esetet: egy harminchat év körüli, sugárzóan gyönyörű asszony alakját magára öltve meglátogatja a gordonkást. Az eddig társadalmi-filozófiai szatírának látszó regény ekkor szinte észrevétlen eszközökkel változik át mélyen melankolikus, megindító szerelmi történetté. És egy gordonkára írt Bach-szvit segítségével, no meg a szerelem hatalma révén a halál ismét visszakozásra kényszerül. E fordulat és zárlat egy gyengébb író kezében óhatatlanul giccsessé válna. Ám Saramago tökéletes ízléssel és arányérzékkel viszi végig meglehetősen fantasztikus történetét. A halál – aki „jól tudjuk, soha nem alszik” – a regény végén békésen hajtja álomra fejét a szeretett férfi, az élete értelmét megnyert, úgyszólván halálosan szerelmes csellista ágyában. „Másnap senki nem halt meg.” (Európa Könyvkiadó, 2007, 242 oldal, 2600 Ft)
#7
Medical Tribune I. évf.12. szám
Medical Online
2003-07-01
Novemberben véget ér a trilógia Neo születése után járunk, a valós és az alkotott világ dolgait a szerelem igazgatja. Legalábbis a Mátrix – Újratöltve története szerint. Az emberi faj (vagy mégsem?) maradék kis csoportja Zion barlangjaiban készül az utolsó küzdelemre a gépek (vagy mégsem?) ellen, miközben negyedmillió őrszem tart a föld alatti város felé. Morpheus és a szerelmespár: Trinity és Neo hajójukkal a Mátrixba tartanak, hogy központilag hatástalanítsák az őrszemeket. Csatlakozik hozzájuk Niobe is, a durcás Morpheus egykori szerelme, és ezzel feláll a „két szerelmespár az emberiségért” figura. Neónak sok mindent kell még megtudnia saját magáról és a létező Mátrixok összességéről, miközben az őrszemek egyre közelednek, így aztán a film szerkezete akció-tőmondatokra, filozófiai eszmefuttatásokra és az ezekhez járuló forradalmian megszokható látványelemekre bomlik. Az első Mátrixból szerzett minden tudásunk most már fabatkát sem ér, a rendszer ravaszabb a kelleténél, a Wachowskiak pedig megmutatták a világnak, hogy képesek úgy felturbózni az első rész tempóját és látványvilágát, hogy ne kelljen alább adni a misztikumból. Még ha ez a film egészének rovására megy is. 270 forgatási nappal és 300 millió dolláros költségvetéssel nem szokás bohóckodni. Joel Silver, napjaink legsikeresebb producere pontosan tudta, hogy ha az új Mátrix-filmekkel a stúdió kasszáját is újra akarja tölteni, akkor a Wachowskiaktól olyan történetet és látványt kell rendelnie, amelyen egy egész család vidáman elmélázik – akár többször is. Hogyha pedig a mozi után még mindig nem nyugszik a gyerek fantáziája, kapja be a piros tablettát otthon, a számítógépes Mátrix-játékok segítségével, amelyekhez az ausztráliai stúdiókban a filmmel egyidejűleg forgatták a jeleneteket. Kis és nagy képernyő előtt hat hónapig el lehet szopogatni a tablettákat, akkor aztán – novemberben – érkezik a trilógia befejező darabja, a Mátrix – Forradalmak, melyben Neo várhatóan meghal, a film rajongói pedig gyászlázban égnek majd.
hirdetés
hirdetés
hirdetés

Ha egyetlen egészséges növényi olajat kellene megnevezni, a többség valószínűleg az olívaolajat említené. De mitől különleges – ha egyáltalán az – az olívaolaj?