Ököljog: utat tör magának az erőszak?

Megvert tanár, megfélemlített orvos, halálra rugdosott sofőr, bestiális bűncselekmények, leköpött bíró, egymást kirabló gyerekek, káromkodó tinédzserek, gáncsoskodó felnőttek: mindez az agresszió térnyerése? Mindennapi tapasztalataink a világ eldurvulását támasztják alá, ám a szakértők szerint az erősödő erőszakosság érzete akár erkölcsi fejlődésünk jele is lehet, s nem feltétlenül jelenti azt, hogy valóban több a durvaság, mint korábban.

Tulok, takarodj! – adja mai fordítását az oktatóautók tetején lévő „T” jelzésnek Sipos József, a Magyar Autósiskolák Szövetségének alelnöke. Szakmai körökben egyre többször felvetődik, nem biztos, hogy meg kellene tartani a tanulóvezetők megkülönböztetését, mivel az egyre inkább funkcióját veszti, sőt visszájára fordul: az agresszivitásra hajlamos vezetők kihívásnak tekintik, hogy a „mazsolákkal” szemben minél inkább kifejezésre juttassák vélt felsőbbrendűségüket. – Lehet rosszul vezetve is jól közlekedni, előbbi ugyanis technika, utóbbi viszont intelligencia kérdése – mondja, és hozzáteszi: a férfiak rendszerint agresszívabbak, így arányaiban is többször okoznak balesetet. – Amikor egy napon az apa helyett az anya viszi az iskolába a gyereket, a kisiskolás délután az apjának azt mondja: valószínűleg másik útvonalon mentek az anyjával, mert útközben egyetlen „baromarcúval” és „síkhülyével” sem találkoztak azok közül, akikkel máskülönben az apjával minden reggel sorra összefutnak – idéz egy szakmai körökben klasszikusnak számító poént Sipos József, ezzel érzékeltetve a nők és a férfiak toleranciaszintje közötti különbséget. A zömmel 17–23 éves korosztályt tanító 68 éves oktató úgy látja: a fiatal férfiak egy része a volán mögötti agresszióval próbálja kompenzálni határozatlanságát és a feminizálódást, amelyet a nők egyre öntudatosabbá válása és társadalmi szerepvállalásának növekedése miatt szenved el. „Vigaszt jelent számukra a volán, ha már az irodában ők főzik a kávétimages/”

Vérre menő versengés

Amíg mindenki Trabanttal, Wartburggal és Daciával járt – jegyzi meg Sipos József –, nemcsak a társadalomban, az utakon is nagyobb volt az egyenlőség (és sokkal kevesebb a gépkocsi). Ma sokan úgy gondolják, hogy egyetlen autó van: az övék, s az összes többi közlekedési akadály.
  – A rendszerváltás idején megnyert szabadságot sokan ma is szabadosságként értékelik, s miként az adóelkerülés, úgy a közlekedési szabályok megszegése is sok társaságban elismert teljesítménynek számít. A politikai elit felelőssége is, hogy hazánkat következmények nélküli országnak nevezhetjük, ugyanis vezetőink erőszakossága és erkölcsi normái tükröződnek a mindennapi életben – közelíti meg más oldalról a kérdést Dulin Jenő közlekedéspszichológus. – Még mindig sokan vannak, akikben nem tudatosul: nem a rendőr miatt nem szabad százötvennel száguldozni az országúton, hanem azért, mert azzal magunkon kívül ártatlan emberek életét és épségét veszélyeztetjük – fogalmaz. Dulin Jenő is úgy látja, hogy az agresszív sofőrök gyakran támadó fellépésükkel, a közlekedési társasjáték többi szereplőjének semmibevételével, az esztelen versengéssel az élet más területén elszenvedett kudarcaikat kompenzálják.
  A versengés és az agresszió kapcsolatát hangsúlyozza Fülöp Márta, a Magyar Pszichológiai Társaság szociálpszichológiai szekciójának elnöke is, aki szerint Magyarországon a verseny sokakat elsősorban nem a saját teljesítmény növelésére, sokkal inkább a versenytárs ellenségként való értelmezésére, ebből fakadóan pedig szimbolikus megsemmisítésére sarkall. Amíg Japánban a verseny lényege, hogy a versengő felek – a sportolókhoz hasonlóan – igyekeznek fejleszteni, jobbítani magukat, több energiát fektetni tevékenységükbe, addig nálunk a versenyben a résztvevők gyakran nem önmagukra, sokkal inkább a riválisaikra koncentrálnak. A kutató szerint azonban ez túl mélyen beágyazódott életstratégia ahhoz, mintsem hogy néhány év alatt alakult volna ki: a gyökerek a rendszerváltás előtti évtizedekre nyúlnak vissza.
  – A Kádár-érában explicit módon nem támogatták a versenyt, ezért a rivalizálás a kulisszák mögött zajlott. Attól ugyanis, hogy egy társadalom nem ad teret az egyéni kibontakozásnak, a személyes ambíciót nem tudja elfojtani, az még utat tör magának: ha tehát adott egy plafon, a saját relatív helyzetemet csak azáltal tudom javítani, ha másokét rontom. Nem együttműködésre törekszem, hanem a másik lesöprésére, szociális, anyagi vagy szakmai ellehetetlenítésére – világítja meg a sajátos versenyfelfogás szociálpszichológiáját, az indirekt agresszió sajátosságát Fülöp Márta. Hozzáteszi: ez nemcsak a magyarországi szocializmusban volt így, hanem az értékválságos, átmeneti társadalmakra általában is jellemző stratégia, s a tendenciát a gazdasági gondok még inkább felerősítik azzal, hogy újabb és újabb korlátot szabnak a kibontakozásnak.

Az ölelő kéz odacsap

– Az agresszió társadalmi méretekben akkor erősödik fel, ha elvesznek a régi pozitív értékek, s a helyükbe nem lépnek újabbak – mutat rá Osváth Józsefné ifjúságpszichológus. A bűncselekményekért elítélt fiatalokkal három évtizede foglalkozó szakember az iskolákban a tanárokat ért támadások és a gyerekek egymás ellen elkövetett erőszakos cselekedeteiről azt mondja, az egyre durvább viselkedés hátterében részben az áll, hogy a felnövekvő fiatalok azt látták környezetükben, agresszióval minden elérhető. A bűnelkövetővé vált fiatalok között azt tapasztalta, számukra az élet nem védendő érték, a másik ember is csak egy megszerezhető, felhasználható vagy épp legyőzhető tárgy. Ha a bűnesetek száma nem is, minőségük változott: a tettek erőszakosabbakká, bántóbbakká, megalázóbbakká váltak. –   Senki sem születik destruktív agresszornak, a támadó fellépés nagyrészt tanult folyamat. Ahol a napi megélhetésért küzdeni kell, ott a fizikai szükségletek kielégítése köti le a figyelmet, az erkölcsök és az érzelmek háttérbe szorulnak – magyarázza a pszichológus, megjegyezve, hogy az anyagi nélkülözés természetesen nem ad felmentést a tettekre, hiszen szegénység évtizedekkel ezelőtt is volt. Meglátása szerint az erőszakért a szegénység mellett a társadalom szétszakadása, a közösségek és családok kohéziójának erodálódása is felelős. Az összetartás, a becsület, a tisztelet, a türelem ma nem számítanak olyan értékeknek, amelyekkel rövid távon érvényesülni lehet – a bizonytalanság közepette pedig sokaknak a hosszú táv nem is létező fogalom.
  – Megdöbbentő, hogy a javítónevelő intézetbe kerülő gyerekeknek milyen csekély az örömre való képességük: nem tudnak játszani egymással, nem lehet nekik örömet szerezni, s mintha ezt az űrt pótolnák agresszióval. Minden kisgyerek ölelésre tárt karokkal szalad ahhoz, akit szeret: ha nem kap vissza pozitív érzelmeket, szellemi táplálékot és törődést, a frusztráció a kezeit fokozatosan ökölbe szorítja, onnantól kezdve pedig csak a szituáción múlik, hogy előbb-utóbb ütésre emeli-e azokat. Sajnos a mai valóságban látott és a virtuális térben bemutatott viselkedésminták egyre inkább errefelé mutatnak.

Csak a felháborodás nőne?

Régi vita a társadalomkutatók között, hogy a médiában látható agresszió mennyiben befolyásolja a mindennapokat. Stachó László és Molnár Bálint a Médiakutató című folyóiratban azt írja: „Nem biztos, hogy azért nézünk agressziót, vagy azért figyelünk fel a médiában ábrázolt, közvetített agresszív cselekedetekre, mert mi valóban aggasztóan agresszívak volnánk; inkább aggaszt minket az agresszió, s érzékenyek vagyunk rá.”
  – Az agressziónak az a szintje, amivel egy kevésbé modern társadalom vidáman együtt tud élni, a civilizáció egy fejlettebb fokán már-már elviselhetetlennek tűnik – jelenti ki Balog Iván szociológus, majd példákat kezd sorolni: a 20. század nagy részében az állam és a társadalom teljesen a családfő kompetenciájába utalta a családtagok megfenyítését, a sorkatonaságnál vagy a kollégiumokban hallgatólagos megegyezés volt a megalázó beavatási szertartásokról, ahogyan kevés olyan szülő akadt, aki felháborodott azon, ha az osztályfőnök a gyerekét nevelési célzattal megpofozta az osztály előtt. – Összességében nem volt kevesebb agresszív megnyilvánulás, mint ma, csak ezek a cselekedetek mára elvesztették legitimitásukat. A demokrácia és emberi méltóság igényszintjének növekedésével ezek a magatartásformák elfogadhatatlanná és a jog által is üldözendővé váltak. A normák változásával egy-egy eset, amelyet korábban a mindennapok természetes velejárójaként fogadtak el, most a média nagyításában társadalmi felháborodást vált ki és morális pánikot idéz elő. Ennek a morális pániknak az is része, hogy most mi is az erőszak elhatalmasodásáról beszélgetünk, s az okokat firtatjuk – érvel Balog Iván. Hozzáteszi: a médiakutatók már évtizedekkel ezelőtt kimutatták, hogy a média valóságtorzító hatása miatt a sokat televíziózók veszélyesebbnek és agresszívabbnak látják a világot, mint amilyen az valójában.
  A szubjektív torzításra hívja fel a figyelmet Fülöp Márta is, amikor úgy fogalmaz: a mindennapi erőszakosság megítélésében a bűnügyi statisztikákból vagy egy médiaelemzésből ugyan ki lehet indulni, ám az emberi kapcsolatokban megjelenő fizikális, verbális vagy indirekt agresszió mérésére nincs adekvát mérőszám, azaz sokkal inkább érzetekről beszélhetünk, mint tényekről.

Verbálisan, némán

Amint arra Dede Éva tanár-pszichológus szóhasználat-elemzése rámutat, érezhetjük durvábbnak a körülöttünk élőket, ám összehasonlító adatok híján tényszerűen nem lehet megállapítani, hogy ma többet szidjuk-e egymást, mint néhány évtizeddel ezelőtt. Az viszont érzékelhető, hogy egyre több olyan szó van, amely korábban kifejezetten durvának számított, ám mára megváltozott a megítélése s a tévéműsorokban is egyre kevesebbszer sípolnak ki olyan kifejezéseket, amelyek nyilvánosság előtti elhangzása korábban elképzelhetetlen volt.
  – A szidalmazásnak, az átkok szórásának a hétköznapi életben megvan az a jó funkciója, hogy helyettesíti a fizikai erőszakot – mutat példát a pozitív gondolkodásra Dede Éva. A verbális agresszióval behatóan foglalkozó, a témakörben több tanulmányt is jegyző kutató furcsának is találna egy olyan nyelvet, amelyben nincs káromkodás. – A magyarok előszeretettel hangoztatják, hogy a magyar nyelv milyen ízes káromkodásokat ismer, ám ez számos más nyelvben sincs másként: az olaszok, a szerbek vagy az oroszok éppúgy képesek megdöbbentő cifraságokat vágni egymás fejéhez. Sok kultúrában egyenesen nyelvi viadalokban, szópárbajokban mérkőznek meg egymással, ezáltal a társas viszonyok is formálódnak. Dede Éva szerint nyelvi agresszió az is, amikor kinevetjük a másikat vagy rosszindulatú pletykát terjesztünk róla, s indirekt agresszióként értelmezhető a másik szavába vágás, sőt a párkapcsolatokban gyakran bevetett durcás némaság is.