Végzetes üzemzavar

Az orvostudomány legfőbb célja a betegek meggyógyítása. Ha ez tökélyre jutna, vagyis ha megszűnne a gyógyíthatatlan betegség fogalma és a halál végleg elveszítené a csatát, azt a medicina feltehetően küldetése beteljesedéseként üdvözölné. De biztos ez?

  A halál halála valóban a legfőbb jót jelentené, nemcsak a tudomány, de mindenki számára? Nem tudni. Ám annyi bizonyos, hogy a Nobeldíjas portugál regényíró, José Saramago új regényében éppoly komolyan, mint szellemesen gondolta át a kérdést.
   Adott egy tízmilliós ország (nem Magyarország!), feltehetően Európában, ahol egy időre, pontosan fél évre a halál felfüggeszti működését, és az (élő)halottak gondja a társadalom teljesen felkészületlen nyakába szakad. Előbb vallási aggályok keletkeznek, az ország vezető papja felháborodottan nyilatkozza, hogy ha nincs halál, akkor a feltámadás tana is érvényét és értelmét veszíti, ez pedig még a legenyhébb megítélés szerint is durva istenkáromlás, mi több, isten létének megkérdőjelezése. Aztán jelentkeznek a temetkezési vállalatok képviselői, és a miniszterelnöknek címzett levelükben azonnal komoly állami beavatkozást igényelnek, és egyidejűleg kérik, biztosítsák ama jogukat, miszerint ezentúl az elhullott háziállatok temetése kizárólag az ő hatáskörükbe essék, így tartván fenn az emberi hullák kiesésével árván – és haszon nélkül! – maradt, mintegy kihalással fenyegető tisztes iparukat. És persze pénzt, minél több pénzt követelnek: „mivel az ipar eme elkerülhetetlen átalakítása mindenképpen hatalmas beruházásokat igényel, mivel egészen más egy emberi lény temetése, mint egy macska vagy egy kanári végső nyughelyre szállítása, hogy a cirkuszi elefántokról és a fürdőkádban nevelt krokodilokról ne is beszéljünk”. Az ország felbolydul. A kórházak folyosóit ellepik a menthetetlen, de meghalni immár képtelen betegek; kisvártatva az öregek otthonának fenntartói és maguk a lakók is tiltakoznak, mondván, az örök élet elviselhetetlen, akkor már „inkább a halál”.
    Úgy tűnik, a „megtorpant halál” – ahogy a regényben nevezik – tökéletes káoszba taszítja a társadalmat. Egy kiút mutatkozik: mivel kiderül, hogy a határ túloldalán még él és működik a régi rend, sokan úgy döntenek, hogy a szomszédos országokba átszállítva és ott őket sebtében elkaparva szabadulnak meg (élő)halott rokonaiktól. Ám ez kínos és amatőr módszer, nem beszélve a felmerülő etikai problémákról. A gyorsabb, szakszerűbb ügyintézés érdekében hamarosan megalakul a „mapphia”, mely – természetesen titokban az állammal lepaktálva – megfelelő díjazás fejében átvállalja a családok számára sok kellemetlenséggel járó ügyletek zökkenőmentes lebonyolítását. És hogy semmi fennakadás ne legyen, arról többek közt a határ menti országok bűnszövetkezetei és kormányai gondoskodnak.
   Így áll a helyzet, amikor a halál hirtelen úgy dönt, mégis folytatja tevékenységét; egy, a televízióhoz eljuttatott levelében bejelenti, hogy mintegy móresre akarta tanítani az embereket, azért akasztotta a szögre a kaszáját. De vége a durcás időszaknak, vége a sztrájknak, a halál belátja, tévedett. Ám mostantól új módszerrel dolgozik. Ezentúl egy héttel a bekövetkező sajnálatos esemény előtt minden delikvens egy kékeslila borítékban értesül eltávozása elodázhatatlan időpontjáról, így marad ideje esetlegesen függőben lévő ügyei rendezésére, elbúcsúzhat szeretteitől stb., stb. Így szól a halál a tévében. Mindenki fellélegzik. Egyelőre gondot jelent „a soha nem látott várólistán” megjelenő hatvankétezerötszáznyolcvan halott eltemetése, de a temetkezési vállalatok, mint mindig, ezúttal is bizonyítják rátermettségüket. A „mapphia” ezentúl a temetkezési vállalatoktól szedett védőpénzzel vigasztalódik, az egyház is megbékél, az állami élet visszatér a rendes kerékvágásba.
   Ám ekkor újabb végzetes üzemzavar történik. Egy negyvenkilenc éves, magányosan élő csellistának címzett kékeslila boríték makacsul visszajut a feladóhoz, azaz a halálhoz. Aki nem tűrheti ezt, és úgy dönt, személyesen veszi kézbe a rendkívüli esetet: egy harminchat év körüli, sugárzóan gyönyörű asszony alakját magára öltve meglátogatja a gordonkást. Az eddig társadalmi-filozófiai szatírának látszó regény ekkor szinte észrevétlen eszközökkel változik át mélyen melankolikus, megindító szerelmi történetté. És egy gordonkára írt Bach-szvit segítségével, no meg a szerelem hatalma révén a halál ismét visszakozásra kényszerül. E fordulat és zárlat egy gyengébb író kezében óhatatlanul giccsessé válna. Ám Saramago tökéletes ízléssel és arányérzékkel viszi végig meglehetősen fantasztikus történetét. A halál – aki „jól tudjuk, soha nem alszik” – a regény végén békésen hajtja álomra fejét a szeretett férfi, az élete értelmét megnyert, úgyszólván halálosan szerelmes csellista ágyában. „Másnap senki nem halt meg.”
 (Európa Könyvkiadó, 2007, 242 oldal, 2600 Ft)