Nem vállalkozik a magyar piktúra történetének koncepciózus, átfogó értékelésére a kiállítás, viszont ritkán vagy soha nem látott kuriózumokkal szolgál: vidéki múzeumokban, magángyűjteményekben lappangó művek színpompás seregszemléje. A gyönyörű József nádor teremben, a főfalon hosszas hányattatás után megint egymás mellett feszít Mányoki Ádám II. Rákóczi Ferencről, illetve feleségéről, Sarolta Amáliáról készült két vászna – rózsás arcú klasszicista portrék, a Borsos Miklós Nemzetőrjét, Orlai Petrich Soma ládán kuporgó Petőfijét, mohácsi vészt és Attila lakomáját felvonultató nemzeti romantikus sarokkal átellenben. Id. Markó Károlytól a közismert aranyló naplementék, itáliai fényben derengő szelíd tájak mellett ezúttal háborgó tengerábrázolások is szerepelnek. A második terem sarkában rögtön ott perlekedik egymással Székely Bertalan két vászna, egy decens, megszokott akadémikus tájkép, korrekt csónakázó szerelmesekkel, és egy szadai táj, melyet már megsuhintott a formabontó francia hatás szele. Izgalmas terem: hazai hagyományok birkóznak a képeken a friss, külhoni technikákkal. Sok a meglepetés, látható Munkácsy pár éve rekordáron gazdát cserélt Poros út I című remeke, egy másik sarokban tombol Csók István pazar A tavasz ébredése című képe, csak úgy ragyog a virágba borult cseresznye-, barack- és mandulafa-ágak garmadája. Kiderül, hogy köztiszteletnek örvendő nagy festőnk, Benczúr Gyula festett pikáns-erotikus, élvetegen elomló női bájakat is, valamint, amint a Koszorút a mamának című, Angliából megtért kivételesen szép munkája mutatja, könnyed, levegős, kitűnő plein airt. Egymás mellett lóg a falon Paál Lászlótól az Erdő alkonyatkor, két komor Mednyánszky, valamint, kontrasztként, Mészöly Géza aprólékosan részletező akadémikus képe, a Vadkacsavadászat (a Széchényi Könyvtárból): állig begombolt magyar urakkal, kutyákkal, szárnyasokkal. Látható két pompás Szinyei – magányosan áraszt túlvilági sejtelmeket Liezen-Mayer Sándor különleges, kifinomult szimbolista vászna, mely leginkább az angol preraffaeliták világához fogható. És így tovább: ha eddig még csak készülődött a robbanás, a harmadik teremben ott láthatók a nagybányai korszak képei, amikor a magyar festészet talán leginkább együtt lélegzett Európával. Szemet szúr Ferenczy Károlytól egy koncentrált színvilágú ritkaság: Vörös fal. Itt ragyog Fényes Adolf képe, aki meg akarja látni a franciáktól ellesett vakító fehéret a magyar parasztviskó falán, az égszínkéket a falusi udvar árnyékaiban, az izzó vöröset egy kéményen – és Vaszary János munkája, aki a káposztafejek bonyolult, hideglelős kékeszöldjével egészen másfajta életminőséget sugall – a technika, a színhasználat ugyanúgy felszabadult, lendületes, eredeti. Innen lép tovább mindenki, a nagybányai „neósok”, a Nemzeti Galéria nem oly régen látott kiállításán külön irányzatként elismert „vadak”, egyre széttartóbb törekvések. Itt kapott helyet Nemes Lampérth József, aki lila-napsárga- smaragdzöldben látja a Városligetet, Iványi-Grünwald Bélának a Schiffer-villához készült pazar pannója, Rippl-Rónaitól egy Piacsek bácsit ábrázoló kép mellett a ragyogó, érett, meleg színeket szóró virágjai fehér-sárga vázában – mind egyetlen színpompás falon. Magányosan ural egy másikat Csontváry, és külön falrészleten kaptak helyet a hasonlóan elszigetelt világú Gulácsy-képek, köztük egy bonyolult, álomszerű főmű, az Ópiumszívó álma. Modernista csendéletek, Szobotka Tibor kedves színvilágú kubista kisremekei egy sarokban, Tihanyi Lajos és Berény Róbert – a tízes évek virágzó kora-avantgárdja. A húszas-harmincas-negyvenes évek vásznai tessékelnek kifelé a visszafelé vezető folyosón, a bőség zavarában kissé egymás hegyén-hátán. Itt egy öntörvényű Aba-Novák, ott Derkovits Gyulától a narancsszínben úszó Hajókovács, vagy Batthyány Gyula portréja, a betegeseksztatikus világú szürreális Savonarola, és Dési Huber szétcsúszott perspektívájú gyönyörű vörös kéménye. Szőnyi István egészen kései zebegényi, Egry József balatoni fényei-kékjeizöldjei. Ha a kijáratnál jobbra fordul az ember, kezdheti újra a sétát. (Megtekinthető március 18-ig)