Nincs személyes halál
Csúcspillanatokról, drámákról, boldogságról és halálról beszélgetett Prodán Zsolt szívsebésszel, a Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézet (GOKI) főorvosával a Magyar Narancs.
MN: De létezik egy elég jól körülhatárolható csoportja a diagnózisoknak, mert a hospice-
ellátásnak nem okoz gondot, hogy kit vehet fel és kit nem.
PZS: De itt vannak például a neurodegeneratív betegségek, amelyeknek a lefolyása, életminősége nagyon hasonlít a tumoréhoz. És biztosan van még más hasonló betegség, és nekik is ugyanúgy kéne a hospice. Ezért mondom, hogy túlhangsúlyozott a rák. Ott van például az ALS, az amiotrófiás laterálszklerózis, amelynek az ismertségéért a jegesvödör-kampánnyal küzdenek. Ennek a betegségnek a gyógyíthatóságában pont ott tartunk, ahol a világtörténelem elején tartottunk: most is ugyanúgy biztosan meghalnak az ALS-ben szenvedők, záros időn belül. Nekem most halt meg egy barátom ALS-ben, két évvel a diagnózist követően. Akik megkapják ezt a betegséget, olyan mértékben zuhannak ki a társadalomból, mintha egy csapóajtón zuhannának le. Sem az orvostudomány, sem a társadalom nem tud mit kezdeni velük. Ehhez képest az onkológia egy hihetetlen erős terület, elképesztő fundraising erővel, ma mindenki a rák ellen harcol, és a médiában is ez a főszereplő. Óriási dolog, hogy vannak fájdalomklinikák, és tudnak is róla az emberek, de nagyon nagy probléma, hogy még sokan vannak az olyanok, akik nem jutnak hozzá a fájdalomcsillapításhoz, pedig bírhatatlan fájdalmaik vannak. Csak ők nem tudják úgy megjeleníteni magukat. A veleszületett szívhibánál van a sikolyfázis, közvetlenül a diagnózis után: ilyenkor megijednek a szülők, mindenre készek. Amikor kikerülnek a helyzetből, akkor elkerülik ezt a területet, mert igyekszenek felejteni. A gyógyulás a felejtés – ahogy a volt főnököm mondta. Ez nagyon emberi persze, csak így ez a terület nehezebben kapja meg azt a súlyt, amit érdemelne. És itt következik egy nagyon hosszú, évtizedekig tartó kompenzált fázis, csak azután jönnek újra a gondok. De mivel általában nincs dialógus az élet végső szakaszáról, ezeknek a betegségeknek az életvégi működéséről sem, ezért ezek a területek szócső nélkül és ellátatlanul maradnak.
MN: Maximálisan egyetértek azzal, hogy más betegségeknek is be kéne férni a hospiceellátásba, de hogy melyik betegség a „divatos”, abban talán az a döntő szempont, hogy melyik betegség sújt több embert, nem?
PZS: Ettől még méltatlanul kevés figyelem jut az általam említett és képviselt betegségekre. És a tabu azt is megnehezíti, hogy időben beszéljünk a halálról. Mert az élet végéről lefolytatandó beszélgetést olyan időszakra érdemes időzíteni, amikor még teljesen jól van a beteg. Minden veleszületett szívhibás emberrel le kéne ülni és át kéne a terápiás tervet beszélni, amikor még az erejének a teljében van, és felelősen tud dönteni. Amikor már csúszik le a lejtőn, nem etikus erről beszélni. Vannak ilyen helyek, például a torontói Hospital for Sick Kids, ahol minden egyes veleszületett szívhibás beteggel (hozzátartozóval) átbeszélnek mindent, hogy ha keringési rendellenesség van, akkor akar-e transzplantációban részt venni, ha újraélesztési helyzet van, akar-e újraélesztést, és ha hosszú, de sorvasztó pályára jut, akar-e lélegeztetőgépre kerülni. Minden lényeges kérdést átbeszélnek még azelőtt, hogy a beteg beszűkülne.
MN: Nálunk ez hogy működik?
PZS: Még nem épült ki a rendszer, ahogy más betegségek esetében sem. Azért javult és folyamatosan javul a helyzet, mert ha nem is készített korábban a beteg élő végrendeletet, azért mégis rugalmasabban intézik, mint korábban, például nem teszik fel a 80 éveseket lélegeztetőgépre, ha kifejezetten nem kéri a család. Ezek a kulturális előrelépések annak is köszönhetők, hogy nagy a jövés-menés az orvosok körében: elmennek néhány évre külföldre, és amikor visszajönnek, más szemléletet hoznak. És van egy fontos dolog a halállal kapcsolatban is. Olyan nincs, hogy személyes halál, mert az ember szociális lény. A halál egy mátrixból vesz ki. Ha a nehéz percekben a számára fontos emberek oda tudnak állni mellé, meg tudják fogni a kezét, az mindenkinek nagyon fontos. Ezt szoktam mondani akkor is, amikor egy kisbaba megszületik, és látszik, hogy csak néhány napot vagy hetet él: ha szeretetben kísérik el, az nagyon sokat számít. Az egyháznak ezen a téren fontos megújulása volt, hogy a kiüresedett liturgiák világából ki tudtak lépni, és már vannak olyan szereplők, akik tudnak újat adni ezen a területen. Ilyen például az Alma utcai öregotthon, vagy ilyenek a diakóniai szolgálatok. De a társadalomnak még nagyon sokat kell fejlődnie.
