Megfelelni a betegnek

– Szép a betegközpontú gyógyítási szemlélet, de vélhetően nem mindenki tud azonosulni vele a szakmában. Hogyan tudja terjeszteni?

– Gyakorló orvosként sokszor láttam, hogy vannak rendszerszintű bajok, amiken lehetne változtatni, de orvosként ezért nem tehetek semmit. Emiatt döntöttem tíz évvel ezelőtt a menedzserkedés mellett, mert úgy éreztem – és érzem ma is –, hogy ebből a székből talán többet tudok segíteni.

– Nőként nehezebb reformot elindítani?

– Talán... Ugyanakkor az ellenállás, a nehézségek nem ijesztenek el: le szeretném győzni őket, és úgy gondolom, a feladatok szenzitívebb, árnyaltabb megközelítése előnyt jelenthet.

– A leterhelt egészségügyi dolgozók miként reagálnak arra, hogy extra odafigyelést, jobb kommunikációt vár tőlük, amikor – ahogy mondani szokták – olykor meghalni sincs idejük?

– Sokszor találkozom azzal a reakcióval, hogy „ott a sok beteg, mit akar még a főnök is…”  Úgy gondolom, hogy a plusz-energiabefektetés kifizetődik, mert ha elnyerik a beteg bizalmát, a gyógyulási idő is lerövidülhet, és a bizonytalan beteg nem jár vissza indokolatlanul. Sok energia megy el arra, hogy megértessem az embereimmel, hogy ez értük, és nem ellenük van. De pont ugyanannyi energiába kerül nyitottan fogadni a változásokat, mint elzárkózni előlük.

– Segít, hogy egyszerre orvos és menedzser?

– Igen. Hiszek abban, hogy ha a kórházat orvos vezeti, akkor kell mellé egy menedzser, és fordítva. Az, hogy foglalkoztam betegekkel, hatással van a bennem élő vezető döntéseire. Folyamatosan egyensúlyozok a két szerep között. Nem egy konfliktusos helyzet adódott már abból, hogy nem az Excel-tábláknak akartam megfelelni, mert tudom, hogy nem az történik a rendelőkben, a kórtermekben és a műtőkben, mint ami elvárásként, számok szintjén megfogalmazódik.

Persze fontos, hogy a kórház gazdaságilag stabil legyen, de az még inkább, hogy az valósuljon meg, amit a beteg állapota megkövetel.

A teljes interjút az NLCafén olvashatja.