Háromszor annyi amputációt végeznek itthon, mint Nyugat-Európában
A Válasz Extra stúdiójában Sótonyi Péter egyetemi tanár és Dénes Tamás érsebész szakorvos beszéltek a lábmentés rejtett buktatóiról, a késve felismert betegségekről és a megelőzés hiányosságairól.
Magyarországon a 2010-es évek második felében évente közel 7000 amputációt hajtottak végre, miközben a lakosság 4-6 százaléka közvetlenül veszélyeztetettnek számít. A mutatók nem csupán az érsebészet, hanem a teljes egészségügyi hálózat állapotát tükrözik. A területi egyenlőtlenségek akkorák, hogy egyes járásokban a nyugat-európai szinthez hasonlóak a mutatók, míg más térségekben a magyar átlag négyszerese az amputációk aránya. A műtéten átesett betegek kilátásai ráadásul rendkívül kedvezőtlenek: a 30 napon belüli halálozás eléri a 20 százalékot, a kétéves mortalitás pedig 40 és 60 százalék közé tehető.
Az amputációs adatot nem önmagában kell nézni, hangsúlyozta Sótonyi Péter, a Semmelweis Egyetem tanszékvezető egyetemi tanára, a témában megjelent tanulmány társszerzője. Mint fogalmazott, ha egy óra jól mutatja az időt, ahhoz nemcsak a mutatónak kell működnie, hanem a teljes óraműnek. Az amputációs érték egy olyan jelzőszám, amely pontosan mutatja, hogy a szűrőrendszer, a konzervatív ellátás, az érsebészet és a rehabilitáció rendben van-e. A Válasz Online Válasz Extra című podcastjében arról is beszélt, hogy Nyugat-Európában már évtizedekkel ezelőtt elindultak a célzott programok, a hazai magas számok pedig csak a jéghegy csúcsát jelentik.
A szakszerű segítség elérése a gyakorlatban sokszor szűk keresztmetszetbe ütközik. A a betegek jelentős részénél elmarad a célzott érdiagnosztikai vizsgálat a beavatkozás előtt. Ennek fő oka, hogy a páciensek gyakran olyan általános sebészetekre kerülnek, ahol nincs elérhető érsebészeti vagy angiológiai háttér, így hiányzik a szakértő mérlegelés. A szakember emlékeztetett arra is, hogy az érbetegségben szenvedők jelentős része infarktusban vagy sztrókban hal meg, hiszen a láb állapota csupán tünete egy súlyosabb, egész szervezetet érintő szisztémás megbetegedésnek. Ennek a betegcsoportnak az ötéves és tízéves túlélése sajnos rosszabb, mint a vastagbéldaganatos pácienseké.
A területi ellátás oldaláról Dénes Tamás, a Fejér Vármegyei Szent György Egyetemi Oktató Kórház érsebészeti osztályvezetője megerősítette a túlélési esélyek súlyosságát, hozzátéve, hogy legalább tíz olyan daganatos megbetegedést ismerni, amelynek jobb a túlélési statisztikája, mint egy amputáció utáni állapoté. Elmondta, hogy praxisukban a legfontosabb lépésnek a bürokratikus akadályok lebontását tartják. A szakorvos felhívta a figyelmet arra, hogy gyakran a késői kórházba kerülés okozza a tragédiát, jelenleg is ápolnak olyan fiatal beteget, akit három hónapon át kötözgettek anélkül, hogy érsebész látta volna.
Az eljárási rend egyszerűsítésével kapcsolatban kiemelte, arra kérik a területileg illetékes háziorvosokat, hogy előzetes bürokratikus egyeztetések nélkül, sürgősséggel küldjék el hozzájuk a veszélyeztetett vagy nyugalmi fájdalomra panaszkodó betegeket. Inkább megvizsgálnak nyolc olyan pácienst is, akinél végül nem igazolódik be a súlyos érszűkület, mintsem a valóban érintett kettő várakozzon és kifusson az időből.
A modern katéteres, ereken belüli lábmentő eljárások terén tapasztalható elmaradás, a hiányos utógondozás és az átfogó betegregiszter hiánya mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a megelőzhető beavatkozások száma továbbra is magas marad. Sótonyi Péter beszélt arról is, jelenleg is dolgoznak egy olyan regiszter kiépítésén, amely végre pontos visszajelzést adhat a beültetett eszközök és a végrehajtott műtétek hosszú távú eredményességéről, hiszen a terápiás kimenetel pontos nyomon követése nélkülözhetetlen a rendszer fejlődéséhez.
