Eutanázia, a végső megoldás?

Aurelia úgy érezte, elviselhetetlen szenvedés az élete. Pszichiátriai betegségeire hivatkozva 29 évesen a „kegyes halált” választotta, mert a holland törvények elismerik az eutanázia jogát. De vajon tényleg menthetetlen volt a fiatal nő? Felkavaró vita osztja meg a szakembereket is.

A holland törvény annak engedélyezi az eutanáziát, akinek a szenvedése elviselhetetlen, nincs reménye javulásra, s helyzetében nem kínálkozik ésszerű alternatíva. Nincs tehát olyan kikötés, hogy a páciens betegségének halálosnak kell lennie – a lényeg, hogy gyógyíthatatlan. Ám Aurelia kezelőorvosai nem támogatták a kérvényét. Ezek után egy hágai klinikához fordult (Levenseindekliniek, „Az élet vége klinika”), ahol kiállították a szükséges papírokat. A dokumentumfilmben a nő azt mondta, szemernyi kétsége sincs, biztosan meg akar halni.

Az eset nem egyedi. Hollandiában tavaly 6585 esetben végeztek eutanáziát. A  kérvényezők döntő többsége végső stádiumú, gyógyíthatatlan testi betegségben szenvedett. De volt 83 ember, aki lelki okokból választotta az orvosilag asszisztált öngyilkosságot. A hatóságok körültekintően járnak el, a pszichiátriai betegségre hivatkozó eutanáziakérelmek közül csak minden tizediket hagyják jóvá. A folyamat évekig húzódhat, a jelentkezőknek tehát bőven van idejük meggondolni magukat, sőt időközben fel is épülhetnek a depresszióból. Aki azonban ragaszkodik „önként és alapos megfontolás után” hozott döntéséhez, mint Aurelia, attól nem tagadják meg az eutanáziát.

Aurelia Brouwers halála felvet egy súlyos kérdést, amely megosztja a közvéleményt és a pszichiátriai szakmát is. Mi van, ha a halálvágy csupán a betegség tünete?

Frank Koerselman pszichiáter azok szószólója, akik elutasítják az ilyen eutanáziát. Szerinte a lelki betegségekben szenvedőket gyógyítani szükséges, nem halálba segíteni. A pszichiátriai betegségeket úgy kell kezelni, mint például a cukorbajt. Még ha a páciens élete végéig orvosi segítségre szorul, a kezelés akkor is élhetővé teheti a hétköznapjait. Egy cukorbeteget kezelhetnek évtizedekig, de ez nem ok arra, hogy abbahagyják. A vita éles, de kulturált és tárgyszerű. Érvei a másik oldalnak is vannak. A szabadelvű hollandok közül sokan vallják, hogy Aureliának és sorstársainak joguk van dönteni, hiszen csak ők tudhatják, mennyi szenvedést képesek (még) elviselni.

Kit Vanmechelen a Levenseindekliniek orvosaként védi az ottani elveket. Elismeri, hogy az önpusztítás vágya a páciens állapotából fakad. Ugyanakkor úgy látja, ha a beteg minden segítséget megkap, és mégsem sikerül enyhíteni a szenvedését, akkor ugyanúgy kell tekinteni, mintha gyógyíthatatlan rákja volna, tiszteletben kell tartani, hogy „nem akarja végigcsinálni”. Ez persze nem azt jelenti, hogy a hágai klinikán bárki orvosi papírt kaphat, ha meg akar halni. Az alkoholistáktól és a drogfüggőktől például elvárják, hogy tegyenek meg mindent a gyógyulásukért, vessék alá magukat elvonókúrának.

Mert mindig van segítség. Ahogy egy alkoholista, egy reményvesztett depressziós is kerülhet sokkal jobb állapotba, akár sok éves-évtizedes mélypontról. Sőt egyes kórképeknél éppen az a tapasztalat, hogy 40 év fölött a páciensek hatékonyabban küzdenek meg a démonaikkal, mint fiatalabb korukban, kifejlődik bennük egyfajta túlélési rutin. Eleven példa erre egy másik holland nő, Monique Arend. „Nagyon hálás vagyok, hogy még élek” – mondja, miután évtizedekig kínlódott súlyos depresszióval. Pedig ő is gondolt az eutanáziára, kitöltötte a kötelező űrlapokat is, végül mégsem nyújtotta be a kérvényt.

A teljes cikket a Szabad Föld közli.