Egészségügyi jártasság és empátia is kell a boncmesteri munkához

Mióta dolgozik a patológián?

Egészségügyi szakközépiskolában végeztem 1996-ban általános ápolóként és asszisztensként. Utána kórházban voltam egy évig ápoló, majd ’97 decemberében kezdtem a patológián. Itt egy évet kellett dolgoznom boncsegédként, utána mehettem el a boncmesteri OKJ-s képzésre. Ennek elméleti és gyakorlati része is volt. Az egyéves segédként dolgozást jó dolognak tartom, mivel annyi idő alatt sok minden kiderül. Van, aki nem bírja ezt a munkát, az ennyi idő alatt eldől, illetve az is, hogy alkalmas-e rá. Szerintem ez egy jó szakma, nincs vele semmi gond.

Az elmúlt huszonhat évben változott esetleg a szakma megítélése?

A boncmesterség ma is sokak számára furcsa, misztikus világ. Vannak, akik lefagynak, amikor meghallják, mivel foglalkozom. Az emberek sokfélét gondolnak, például azt, hogy ezt a munkát elvégezheti bárki, ide nem kell ész. De ez nem így működik, itt is szükség van szakértelemre. Persze ez régebben nem így volt, az is elég volt, hogy az ember ne hányja el magát. Ma már szerencsére ott tartunk, hogy egy boncmester nem lehet járatlan az egészségügy terén, kell hozzá tudás is.

Hogyan lehet ezt a szakmát kezelni lelkileg?

Ez a kérdés gyakran felmerül. Én úgy vagyok vele, hogy a magánéletet és a munkát ketté kell választani. Nekem a patológia egy munkahely. Furcsán fog hangzani, de nekem a halott egy munkadarab. Nem nézhetek rá úgy, mint egy emberre. Nem sajnálkozhatok, nem sírhatok, mert különben nem tudnám elvégezni ezt a munkát. A munkát pedig el kell végezni, akár gyerekről, akár fiatalról, akár rokonról van szó – utóbbira is volt már példa –, nekem azt meg kell tudnom csinálni. Egy boncmester nem teheti meg, hogy nem végzi el a feladatát azért, mert sajnálja vagy ismerte az elhunytat. Olyat is hallottam már, hogy a boncmester lelketlen. Ez természetesen nem igaz, csak tudni kell a dolgot a helyén kezelni, ennyi a titka. Sajnos sokan, akiknek ez nem megy, az alkoholba menekülnek. Én azzal vezetem le a feszültséget, hogy lemegyek az edzőterembe és edzek egy jót.

Ha jól tudom, a hozzátartozókkal is önök beszélnek.

Igen, ez is a munka része. Nyilván, akinek a szerette meghalt, teljesen más lelkiállapotban van, és a gyászt mindenki másképp viseli. Ez nem könnyű időszak, és van, aki nem úgy szól az emberhez, ahogy kellene. De ezt nekem tudnom kell kezelni: ezek az emberek elvesztettek valakit, és nehéz helyzetben vannak. Olyan módon kell kommunikálnom velük, ahogy az elvárható.

(...)

Kitől függ, hogy kit kell boncolni?

Ezzel kapcsolatban is vannak tévhitek. Sokan azt gondolják, hogy mindenkit, aki meghal a kórházban, azt fel kell boncolni, pedig ez csak akkor szükséges, ha a halál oka nem egyértelmű. A Pathologiai Osztály főorvosa (Berettyóújfaluban Dr. Dombi Imre – a szerk.) egyéb esetben is dönthet úgy, hogy fel kell boncolni az elhunytat. Az is megtörténhet, hogy a család kér boncolást, akkor is, ha sem a kezelőorvos, sem a patológus nem tette. Ez a ritkább, mivel a hozzátartozók inkább a boncolás mellőzését kérik. Nem akarják, hogy a halottat „bántsuk”, mert „eleget szenvedett már”, ezt mondják. Nyilván ők ezt teljesen másképp fogják fel, mint mi, akik benne vagyunk. Pedig itt a patológián a boncolással ugyanolyan diagnosztikus vizsgálatot végzünk, mint ami mondjuk egy röntgen vagy egy MR során történik. Ilyenkor mindig elmagyarázzuk a boncolás technikáját, azt, hogy ettől nem „sérül” a halott, felöltöztetve nem fog látszani a nyoma, el lehet szépen temetni.

A teljes interjút a Házipatika közli.