A betegek leginkább az empátiát hiányolják

Tudatosítani kellene valamiképpen az orvosokban, hogy a gyógyítás futószalagjára kerülő beteg érző, értelmes lény, akiben félelmek és indulatok munkálnak, amikor belép a rendelőbe vagy a kórházba. Ezt többször is elmondja Pálfi Katalin, akit az orvos-beteg viszony jelenlegi állapotáról faggat  Tarcza Orsolya, s akit nemrégiben petefészekciszta miatt operáltak.

 

– Amikor kórházba kerültem, szerettem volna pontosan tudni, mi történik majd velem. Fájdalmas lesz-e vagy kellemetlen, mit érzek majd a műtét közben és után, s milyen következményei lehetnek a beavatkozásnak. Igyekeztem ezeket a kérdéseket feltenni az orvosomnak – akinek szakmai munkájával egyébként teljesen elégedett vagyok –, de sajnos az volt az érzésem, hogy mindezt zaklatásnak, hisztériának, túlzott aggódásnak érzi – meséli. – Számára a műtétem csak egy eset volt a sok közül, míg nekem a legfontosabb. De valahogy nincs idő – és sajnos azt kell mondanom, hogy türelem és empátia sem az orvosokban –, hogy hosszasan és lehetőleg magyarul elmagyarázzák nekem, mi is a bajom.

 

– Műtétem előtt az orvos néhány fiatal doktorjelölttel jelent meg. Mindannyian megvizsgáltak, majd széttárt lábaim között tárgyalták ki, mit tapintottak. Annyira megalázottnak éreztem magam, hogy sírni kezdtem, amit persze hisztériának értékelt az orvosom. Biztosan kevésbé viselt volna meg mindez, ha előre szólnak, megbeszélik velem, hogy mi fog történni, és legalább lehetőségem lett volna felkészülni erre a procedúrára. Úgy éreztem magam, mint egy darab, pultra kitett hús. Arra gondoltam, ha az orvostanhallgatók a képzésük során bekerülnének egy kórházba, ahol ugyanúgy bánnak velük, mint az egyszeri beteggel, később talán átéreznék pácienseik félelmeit. Hogy milyen az, amikor rémes kinézetű műszerekkel közelítenek feléjük. Hogy milyen végigcsinálni egy kolonoszkópiát, vagy mennyire „egyszerű” lenyelni egy gasztroszkópot a gyomortükrözéshez.

 

Tudom, hogy az orvosok rengeteget tanulnak, stresszes az életük, nagy a felelősségük és kevés a fizetésük, tudom, hogy magánemberként ugyanolyan gondjaik vannak, mint nekem, mégis. Amit talán a leginkább hiányolok olykor, az az empátia. A kiszolgáltatott, rémült, aggódó beteg lelkiállapotának ismerete. És nem hiszem, hogy ezen törvények, bíróság, az egészségbiztosítási felügyelet vagy a betegjogi képviselők tudnának változtatni.

 

 

Nem sok jó tapasztalata van az egészségügyi ellátásról Szabóné Szabó Andreának sem. Gyerekként sokat mondta szüleinek, hogy nem lát rendesen, így több szemészorvoshoz is elvitték, akik vizsgálgatták, de nem találtak semmit. Évekkel később kiderült, hogy az egyik szeme majd 6 dioptriával rosszabb, mint a másik. Először egy magán-szemészeten vették komolyan.

 

– A másik csalódás akkor ért, amikor erőteljes kézfájdalommal és zsibbadással mentem neurológushoz. Közölte hogy semmi bajom nincs, de ha van is, meg kell tanulnom együtt élni a fájdalommal – folytatja Andrea. – Ezek után elmentem egy alternatív gyógyászattal foglalkozó magán egészségügyi központba, ahol néhány kezelés után megszűntek a fájdalmaim. Az orvos és a beteg kapcsolatát leginkább a bizalmatlanság, az oda nem figyelés mérgezi. Amikor érzi a beteg, hogy „futószalagra téve” próbálják gyógyítani, mindenféle empátia és lélek nélkül. Ha kérdezek, sokszor úgy érzem, vagy azért nem válaszol az orvos, mert nem tud, vagy mert nem ér rá. Lehet valaki nagyon jó, lelkiismeretes orvos, ha állandóan csörög a telefonja, közben adminisztrál és hatalmas sor áll a folyosón. Ilyenkor inkább azt érzem, a terhére vagyok, attól félek, hogy a sok egyéb mellett elsikkad az én problémám, nem világosít fel teljes körűen, nem vizsgál meg minden lehetséges alternatívát, és esetleg elfelejt valamiről tájékoztatni, ami egyébként fontos lenne.

 

Szabóné Szabó Andreát egyértelműen zavarja, hogy hiába van időpontja a szakrendelőben, sokszor így is várnia kell egy-három órát.

 

– Felelőtlenségnek tartom, hogy bármennyire is súlyos a probléma, csak hónapokkal később mehetek a szakrendelőbe – mondja. – Nemrégiben homályos, zavart látás és szédülés tört rám, s csak két hónap múlva kaptam volna időpontot a szakorvostól. Mentőt nyilván nem hívhatok emiatt… Roppantul bánt, hogy a megfelelő kapcsolatokkal rendelkezők – egészségügyben dolgozó rokonok, barátok, ismerősök, azok rokonai, szomszédjai – bármikor, várakozási idő és várólista nélkül, szinte soron kívül bejutnak a doktorhoz. Sokszor tapasztalom, mekkora különbség van beteg és beteg között. Ha csak „beesek” egy orvoshoz, ellát valamilyen szinten. Ha viszont „ajánlással megyek”, teljesen másféle elbánásban van részem. Szerintem ez is aláássa a beteg orvosba vetett bizalmát. Mindamellett diszkriminatív is: egy beajánlott betegnek ezek szerint több joga van?

 

A betegre fordított idő fontos kérdés. Két perc nem hiszem, hogy elég lenne a bizalom kölcsönös kialakulásához, a kórtörténet feltárásához és a kezelés megbeszéléséhez. Emiatt gyakran az internetről tájékozódik, és sokkal inkább a magánrendelőket preferálja. Arra a kérdésére azonban sehol nem kap választ, hogy miért fizeti a társadalombiztosítási járulékot, ha ugyanennek az elvárásnak egy töredékét sem kapja meg egy állami egészségügyi intézetben?

Forrás: Tarcza Orsolya, Aszklépiosz-fórum