"A diagnózis nem maga az ember, hanem egy keret"

„Nem tudok mit csinálni, én ilyen vagyok!” – ez a feltett kezek jelmondata, amikor valaki minden felelősséget hárítva eltartja magától a viselkedése, tettei következményeit. Ennek a jelenségnek egy új változata lett, amikor valaki az „ilyen”-t egy diagnózissal helyettesíti be. Ám az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a sokáig megfoghatatlannak tűnő tünetek, vagy jelenségek azáltal validálódnak, hogy egy diagnózissal nevet kapnak és erre láthatóan egyre többeknek van szüksége. Szabó Anna Eszter pszichológus édesanyjával, Kazimir Ágnessel ezúttal az önismeret, öngondoskodás, az egészségtudatosság és a betegséggel, diagnózissal való teljes azonosulás közötti vékony határról ült le beszélgetni a wmn.hu.

(...) A diagnózissal kizáródik minden más, a személyiség összes egyéb értéke, tulajdonsága, csakis maga a „címke” uralkodik el, mintha az lenne az egyedüli és kizárólagosan fontos határozószó egy emberrel kapcsolatban. Beszűkülést jelez, egy dolgot felnagyít a szorongás, a többit pedig lekicsinyíti vagy ignorálja. Tehát mindenképpen elhárító üzemmód veszélyére figyelmeztető jel. (...)

A bizonytalan tünetek, fájdalmak kilátástalannak tűnő szenvedése mellett a környezet türelmetlenné, indulatossá válhat, amennyiben a vizsgálatok objektív, szervi hátteret nem igazolnak, a panasz viszont mégis marad. Ezzel küzdöttél te is, hogy a tüneteid hatottak, hatnak a környezetedre, sokszor ők is megszenvedik, és ha nincs kézzel fogható magyarázat, akkor egyre csak nő a bűntudat, a szégyen, az énképed részévé vált ez a küzdelem.

Innen nézve teljesen érthető, ha valaki kap egy ADHD-, endo-, rák-, tényleg, akármilyen diagnózist, akkor gyakran az ember furcsa módon megnyugodhat, mert végre beigazolódik, hogy ő nem képzelt beteg. A környezet pedig magába száll, bűntudatos és empatikus lesz, hiszen már van bizonyíték, hogy a panaszkodó panaszai valóban érvényesek. Ezáltal egy olyan fajta megértést és figyelmet is kaphat a beteg – most nevezzük betegnek az egyszerűség kedvéért –, amire már nagyon régóta szüksége lett volna. Szóval igen, a kérdésedre az egyszerű válasz valóban az, hogy a diagnózis az önelfogadás felé tett nagyon fontos lépés lehet. Ám arról kevesebb szó esik, hogy mégis hogy kerülhet valaki olyan helyzetbe, hogy akár a saját tüneteit megkérdőjelezi, vagy hogy olyanok veszik körül, akik csak egy diagnózissal képesek empátiát gyakorolni felé. A magunkkal és a környezetünkkel való kapcsolatunknak el kellene bírnia, ha különféle tüneteket címkék, konkrét diagnózisok nélkül produkálunk. Kell, hogy legyen magunk felé annyi bizalmunk nekünk és a szeretteinknek, hogy papír nélkül is fájhasson, ami fáj.