Sinkó: Kezdik leszoktatni a betegeket a közszolgáltatásokról
Az a működési modell, amire átállt az ország, az egészségügynek nem kedvez, mondta Sinkó Eszter egészségügyi közgazdász a Portfolionak.
Hogyan foglalná össze az elmúlt időszakban az egészségügyet érintő kormányzati változtatásokat, illetve azok fő irányát?
A modell, amit a kormány az elmúlt 12 évben felépített az ágazatban, nem visz jó irányba. Túl erőssé vált az irányítási rendszer koncentráltsága. Azok a mechanizmusok, amiket a modell intézményesít, nem kedveznek sem a betegeknek, sem az egészségügyben dolgozóknak, sem pedig az irányítás szakembereinek.
Ezt mire alapozza? Elsősorban a központosítási szándékkal nem ért egyet?
Azáltal, hogy a kormány mindent államosít, kiveszi a felelősséget az ellátásban résztvevők kezéből, így a szereplők elveszítik motivációjukat a jó színvonalú ellátás nyújtásában, nincs közvetlen érdekeltségük és ráhatásuk a történések jobbá alakításában. Az eddigi változásokból az látható, hogy az állam nem bizonyult jó gazdának, a funkciók más szereplőktől való elvétele, például az önkormányzatoktól a tulajdonosi feladatok elvétele, nem eredményezett „jobb” egészségügyet. A döntéshozók persze érzékelik, hogy az utóbbi évek erőfeszítései ellenére nem javult érdemben a helyzet, sőt, de ezt a felismerést nem kapcsolják össze azokkal az intézkedésekkel, amelyeket foganatosítottak. A ’mindent államosítani, egy kézből irányítani, kevés pénzből’ szemlélet komoly hatékonyság-veszteséggel jár együtt. Ezt élhetjük meg betegként nap mint nap, amikor próbálunk bejutni a háziorvoshoz, a szakrendelőbe, vagy a kórházba.
Mi a baj azzal, hogy állami tulajdonba kerültek, egységes irányítás alatt működnek az intézmények?
Az állam hiába veszi át a tulajdonosi funkciókat, ha utána nem tud velük mit kezdeni. Egy komplex rendszert pedig nem lehet hatékonyan vezetni lineáris, hierarchikus döntéshozatal mentén - vallja a WHO, az Egészségügyi Világszervezet is. De ha már az a döntés született, hogy Magyarországon ismét állami kórházak működjenek, gondolkodni kellett volna azon, milyen formában működjenek az intézmények. Mikola István minisztersége idején a közhasznú társaságokról szóló törvényt anno megalkotta a parlament, csak a szocialista kormány eltörölte azt, pedig jó irány lett volna még az államosítás utáni időszakban is.
(...)
A trend további központosítás irányába mutat, így a járóbeteg ellátóhelyek esetében is. Ez azonban nem helyes irány, mert az önkormányzatok az egészségügyi ellátás természetes közegének tekinthetők szerte a világban. A legutóbbi lépéssel, a védőnői szolgáltatások kórházakhoz rendelésével sem lehet egyetérteni. Sokkal fontosabb lenne a védőnőket a praxisközösségekbe integrálni, mert ez a szolgáltatás egy 2015-ös törvény szerint is az alapellátáshoz, a háziorvosi tevékenységhez kapcsolódik.
De akkor milyen logikus magyarázat lehet a központosítási törekvésekre?
Megítélésem szerint kialakult a kormányban egy olyan meggyőződés, hogy ha minden egy kézben van, akkor az a rendszer hatékonyan és jól működtethető, mert rend van és fegyelem. Ám az egészségügy működése rendkívül komplex, ezernyi bonyolult kapcsolat, érdekeltség tartja fenn. A kormány úgy gondolja, hogy az egységes fenntartó egyenszilárdságú rendszert eredményez. Ennek kapcsán csak egy kérdést érdemes feltenni: van-e eddig kimutatható pozitív hatása az egészségügy bármely szeletében az államosításnak? Mára az egészségügy teljesen szétzilálódott, a rendszerünk nem volt még ennyire szétesett állapotban.
(...)
Nincs szükség államosításra. Ellenben szükség lenne az intézmények önállóságának megerősítésére. A kórházak esetében kialakított vármegyerendszer működése több helyen a városi kórházak szolgáltatásainak kilúgozásával jár együtt, ami érthető lakossági tiltakozást vált ki. Az persze jól érzékelhető, hogy a mai kórházi struktúrához nem elegendő a meglévő személyzet. Vagyis szükségszerű, hogy a kórházi ellátórendszerben átalakításokat hajtson végre a kormány, és ennek ürügyén egyes szolgáltatásokat centralizáljon.
(...)
Ez alapvetően szervezési kérdés lenne, nem is finanszírozási és HR-ügy?
De, minden egyszerre, azonban jobb szervezettséggel, szerencsésebb motiváló elemekkel, jobban allokált HR-rel messzebbre lehetne jutni. Korábban voltak már olyan pilotprojektek az alapellátás szintjén, amelyekben az ellátásszervezési szerepkör beépítésével, többlet humánerőforrással jelentősen javulni tudott a betegek gondozása, a felesleges szakellátás igénybevétele le tudott csökkeni és a súlyos betegség kialakulásának kockázata is csökkent. Betegútmenedzsment programokra lenne szükség.
(...)
Legutóbb egy konferencián hívta fel magára a figyelmet azzal, hogy számításaik szerint 2024-ben a magyar állam a konszolidált egészségügyi kiadásai alapján csak a GDP 3,8%-át költi egészségügyre, ami megrendítően alacsony arányszám más országokhoz képest.
Az egy főre jutó GDP alapján a gazdaságilag fejlett országok közé tartozunk, ezért semmi nem indokolja, hogy ilyen alacsony finanszírozással rendelkező és rossz színvonalú közellátás működjön ma Magyarországon. A kormány feladata megszervezni egy jó színvonalú rendszert, erről a felelősségéről nincs módja lemondani. Mostanában olyan érzése van az embernek, hogy kezdik mesterségesen leszoktatni a betegeket a közszolgáltatások használatáról.
Leszoktatja? Ez valid leírása most a helyzetnek?
Az ellátórendszer elkezdett betegelhárító jelleget felvenni, ami korábban nem volt jellemzője. (Ebben nyilvánvalóan szerepet játszott a paraszolvencia jelenléte is.) A magánellátásban tapasztalható forgalomcsökkenés pedig azt mutatja, hogy az állampolgárok pénzügyi tartalékai kezdenek elapadni, azaz a magánellátás nem fogja tudni átvenni az ellátatlan betegeket. A fizetőképes kereslet csökken, az ellátási egyenlőtlenségek tovább növekednek. Ez pedig így nincs rendben. Biztosítani kell a megfelelő hozzáférést a közellátáshoz és megbízható, stabil, minőségileg korrekt ellátást kell nyújtani a betegeknek.
