hirdetés
2024. december. 27., péntek - János.

Quo vadis alapellátás?

Népegészségügyi szemléletű közösségi alapellátás – nagyjából ezekkel a szavakkal foglalható össze, milyen irányba mozdítanák tovább a mára önmagát túlélt háziorvosi rendszert. 

Egy jelentős, javában az alapellátásra fókuszáló uniós program (TÁMOP 6.2.5.B) és a svájci modellkísérlet – a háttérben, mint kiderült, régóta együtt dolgozó – szakemberei léptek a nyilvánosság elé egy minapi konferencián, amelynek témája az volt: quo vadis alapellátás? Hosszabb hezitálásra persze ma már nincs idő, derült ki a Nemzeti Egészségfejlesztési Intézet alapellátási igazgatósága vezetőjének adataiból. A jelenleg is aktív háziorvosoknak ugyanis  38 százaléka 60 éven felüli, miközben mindössze 17 százalék a 45 év alattiak aránya. Ráadásul a korábban száznyolcvan körül stagnáló betöltetlen praxisok száma idén váratlanul emelkedni kezdett, s ma már eléri a háromszázat. Amennyiben a jelenlegi tendencia folytatódik, 2018-ra számos térségben 50 százalékra emelkedik a betöltetlen körzetek aránya.

„Nincs motiváció, fásultak a kollégák, nem feltétlenül végzik el még azt a munkát sem, amire képesek lennének, hiányzik a spiritusz” – adott látleletet Vajer Péter, hozzátéve: elszigetelten dolgoznak, a háziorvosok között nincs se kapcsolat, se kontroll.

A közel két éve zajló modellkísérlet ugyanakkor bizakodásra ad okot, hiszen kiderült, hogy még a hátrányos helyzetű térségek lakói is motiválhatók az egészségfejlesztésre, miközben az alapellátás szereplői nemcsak tudnak, de akarnak is együtt dolgozni. Komoly előrelépést jelenthet a parlamenti elfogadásra váró alapellátási törvény, bár az igazgató azt sem rejtette véka alá, hogy sok múlik a később megfogalmazandó végrehajtási rendeleten is. A törvény mindenesetre immár nevesíti a praxisközösségeket – s mellettük a csoportpraxisokat. Az igazgató szerint kívánatos lenne, ha a jövő háziorvos rezidensei már ebben a rendszerben szocializálódnának.

Az alapellátást – hangsúlyozta Ádány Rózateam munkaként kell értelmezni, de a továbbmozduláshoz elengedhetetlen a prevenciós tevékenység hatékony ösztönzése, mint ahogy szakítani kell a kártyapénz-rendszerrel is. A Debreceni Egyetem Népegészségügyi Intézetének igazgatója ugyanis úgy látja, ez arra ösztönzi a háziorvosokat, hogy egy fillért se költsenek el belőle. Változtatásra vár továbbá a klasszikus értelmű kapuőr szerep – tette hozzá –, főként akkor, ha az mindössze annyit jelent: az asszisztens előre megírt receptekkel és beutalókkal áll a kapuban. A népegészségügyi szemlélet, a prevenció fontosságát nem csak a hazai szakemberek hangsúlyozzák. Az Egyesült Államokban például már az üzleti biztosítók is hajlandók ennek finanszírozására.

Mint egy csütörtöki sajtótájékoztatón kiderült, a kormányon kívül szakmai csoportok is tüsténkednek a háziorvosi rendszer továbbfejlesztésén. Ennek jegyében állt össze három, az ágazatban régóta ismert szervezet, a magyar praktizáló orvosok, a magángyógyszerészek, valamint a magánorvosok országos szövetsége. Mint kiderült, az általuk alapított Magán-egészségügyi Szövetség (MESZ) a definitív ellátás arányának növelése érdekében egyrészt az alapellátók és patikusok szakmai együttműködését vonná a jelenleginél is szorosabbra, másrészt a MESZ által kidolgozott, hat mérhető minőségi célt tartalmazó, lényegében az ISO továbbfejlesztett változatát jelentő minőségbiztosítási rendszerrel kívánja emelni a háziorvoslás szakmai színvonalát. Lapunk kérdésére válaszolva Kollai Balázs cáfolta, hogy ez ellentétes lenne az Országos Egészségbiztosítási Pénztár által már évek óta, hasonló célból működtetett indikátorrendszerrel, bár felhívta a figyelmet ez utóbbi belső ellentmondásaira. Más kérdés persze, hogy míg az OEP éves szinten több milliárd forinttal serkenti hatékonyabb munkára a háziorvosokat, a MESZ rendszere száz-kétszáz ezer forintért áll az érdeklődő alapellátók rendelkezésére.

A közösségi és egyéni egészségtervezés buktatói között Szolyák Tamás kalauzolta a hallgatóságot, az előbbi kapcsán kiemelve, hogy az elgondolásoknak harmonizálniuk kell a szolgáltatások nyújtotta tényleges lehetőségekkel – példaként említve, pazarló az a szűrőprogram, amelyik képtelen biztosítani a kiszűrt emberek további ellátását. Az egyéni egészségterv kapcsán arra figyelmeztetett a TÁMOP program szakmai igazgatója, hogy ez az adott személy felelősségét is jelenti, a szolgáltató feladata pedig az, hogy a különböző szociális, kulturális, gazdasági hátterű emberek képesek legyenek végrehajtani saját egészségtervüket. A közösségi egészségtervek viszont legfeljebb fiókban porosodó papírok, ha az abban foglaltak nem találkoznak a helyi közösség egyetértésével.

Bár a kormány már 2010-től az alapellátás megerősítésének adott prioritást, az első évek államosítási hulláma merőben más feladatok elé állította az egészségpolitika regnáló irányítóit. A kormányzati szándék változatlanságát jól mutatja az alapellátási törvény megfogalmazása, a praxisok bevételének növelése, az irányítási rendszer  átstruktúrálása – az alapellátási intézet szétszálazása az OTH és a NEFI között –, bár ez felveti az alapellátás jövőbeni egységes irányításának kérdését. Fontos, hogy az egészségpénztár ellátásszervező feladatot kapott, ami Sinkó Eszter rendszerelemző szerint azért fontos változás, mert így az OEP jelentős szerephez jut az egészségügy napi működési kereteinek alakításában.

Az ágazati stratégia is első helyen szól az alapellátásról, mondván megerősítendő a háziorvosok kapuőri szerepe, fejlesztésre szorulnak a prevenciós szolgáltatások, s növelni szükséges a definitív ellátások arányát. A dokumentum, ismertette az SE Menedzserképző Központjának  igazgatóhelyettese, szól a feltételek javításáról, így többek között a finanszírozásról, s a kompetencia szintek növeléséről.

Ami a célokat illeti, a fragmentáltság felszámolásának, az együttműködés kialakításának jelentőségét említette elsőként Sinkó Eszter. Fontos továbbá, hogy az egészségügyi szolgáltatások széles skáláját kell nyújtani az alapellátásban. A hazai háziorvosi rendszerhez való hozzáférés egyenlőre még jónak mondható, bár aggasztó az üres praxisok számának növekedése, annál is inkább, mivel egyes felmérések szerint a tartósan betöltetlen praxisok területén az átlagnál rosszabbak a korai halálozási mutatók. Ami a finanszírozást illeti, reálértéken „növekvő pályán” vannak a háziorvosok, igaz, ezt kevésbé érzékelik, mert ezzel egy időben jelentősen csökken körükben a paraszolvencia mértéke.

A két program – a TÁMOP és a svájci modell – nemcsak megmenti, de új dimenzióba is helyezi az alapellátást, hangsúlyozta az egészségpolitikai szakértő. A rizikómenedzsmentre, a kockázatkezelésre, valamint a népegészségügyi orientációra helyeződik a hangsúly. Az alapellátás megerősödésének, szolgáltatási köre bővülésének alapfeltétele, hogy ne szóló praxisokból álljon, hanem praxisközösségekből vagy csoportpraxisokból. Fontos továbbá a betegszerepek újraértelmezése. Ez a beteg középpontba helyezését, egyúttal azonban az egyén felelősségének növekedését is jelenti; az egyéni egészségtervek abban segítik az állampolgárokat, hogy támogatást kapjanak életük „újraszabásához”.

 

Horváth Judit
a szerző cikkei

Könyveink