Quo vadis, egészségügy?
Tovább zúdul az egészségügyi lavina, hiszen nemhogy megoldások nem születtek a problémákra, hanem azok száma csak gyarapodott – írja legfrissebb elemzésében az Intézet a Demokratikus Alternatíváért (IDEA).
A szakértők lépten-nyomon a végső bedőlést és a szociális krízist vizionálják, az ellátórendszer bármely szintjét igénybevevő beteg számára pedig valószínű, hogy ez nem csupán vízió, hanem a szomorú valóság. Alacsony hatásfokon, alulfinanszírozottan, túlterhelten és egyre romló kilátásokkal működik most az egészségügy, mindennek társadalmi jelentőségét és hosszú távú katasztrofális hatásait láthatóan nem kívánja kezelni a kormány. Kormány alatt pedig már régen nem a Szócska Miklós vezette államtitkárság értendő, hanem a pénzcsapot kezelő Nemzetgazdasági Minisztérium (NGM), valamint az ideológia gyárosa, a Miniszterelnökség.
Egyre nyilvánvalóbb ugyanis, hogy az egészségügyet pénz híján nem fogják megmenteni, pedig mostanra tényleg erre lenne szükség. Rövid távon forrásra lenne szükség a működőképesség fenntartásához. A hosszú távú szemlélet pedig – amelynek megteremtésére a Semmelweis Terv még tett néhány, szavakban megnyilvánuló kísérletet – egyre inkább háttérbe szorul az akut problémák eszkalálódásával. A humánerőforrás- és bérkrízist csillapíthatja az alacsony mértékű, de mégis megvalósuló béremelés, arra azonban bizton számíthatunk, hogy a béremelésből kimaradó alapellátási dolgozók is felemelik majd a hangjukat. Jobban belegondolva a rendszer kapuőrei, akiknek az egészségpolitika komoly szerepet szán a prevenció és a túlterheltség csökkentése érdekében, találnak majd legitim érvet azzal kapcsolatban, hogy az ellátórendszer más területein dolgozókkal legalább azonos elbírálás alá essenek.
Lassan végére ér a fekvőbeteg-ellátó intézmények racionalizálása is, így 16 városi kórház válthat funkciót, ez pedig nagyrészt az aktív ellátás megszűnését jelenti ezeken a helyeken. A kormány ezzel kihasználatlan kapacitásokat és gazdaságtalan elemeket szüntet meg, bár valószínű, hogy a helyi politikai lobbik nyomása nélkül szélesebb kört érinthettek volna e kórházátalakításokra vonatkozó lépések. A lobbiérdekeket azonban a kétharmados kormány sem képes megszüntetni, mivel ezek jellegét nem a horizontális, hanem a vertikális érdekviszonyok határozzák meg.
Az egészségügyi megmentési terv feladásának első jelei a Széll Kálmán Tervben tűntek fel, legújabban pedig a kényszerítő kiadáscsökkentési program fekete báránya lesz az ágazat. A kormány szerint ugyanis az egészségügyi költések növelése helyett forráskivonásra van lehetőség az ágazatban. A gyógyszercégek újabb adóztatása után ugyanis nagy valószínűséggel a gyógyszertámogatásokat nyirbálja meg az NGM – megtakarításra vagy extra adók kivetésére sok egyéb helyen már nem is lenne lehetőség.
Érdemes elgondolkodni azon, hogy a jelenlegi, kiterjedt gyógyszer-támogatási rendszer milyen társadalompolitikai célokat szolgál. Nem feltétlenül helyes a háttérben húzódó tisztán szociális megfontolás – amely szerint a betegség alapvetően anyagi kérdés és szociális jellegű probléma –, illetve a beteg felelősségének teljes kizárása sem. Ennek felismerése a jelenlegi egészségügyi államtitkárság érdeme, amennyiben az adherencia, az orvosi utasítások betartásának fontosságát nem félt megjeleníteni az egészségpolitikában. Ez, akárcsak a magán betegségbiztosítás esetleges térnyerése, felhördülést kelt a magyar társadalomban, sőt, az egészségpolitika szakértőiben is. Ahhoz nem fér kétség, hogy az akut problémák forráskivonással, vagyis a gyógyszertámogatások csökkentésével való kezelése olyan lépés, amely rövid távon és azonnal érezteti hatását a betegterhek növekedésével – ezért igazságtalan.
Hosszú távon azonban szemléletváltásra van szükség, integrálni kell a beteg azon képességét, hogy ő maga is komoly hatással van egészségi állapota alakulására. El kell dönteni, hogy szociális ellátóként, vagy valóban „egészség-ügyi” rendszerként működtetendő az ágazat. Utóbbihoz ugyanis komplex és interdiszciplináris gondolkodásra van szükség, a rekreáció, a megelőzés, valamint a beteg felelősségének megjelenésével. A források ugyanis várhatóan hosszú távon sem bővülnek jelentősen, az ellátórendszer keresletoldali nyomását pedig a kritikus helyzetek megelőzése csökkentheti. Egyre nyilvánvalóbb: e szemlélet hiánya nem helyettesíthető néhány aktív osztály bezárásával vagy a gyógyszertámogatás egyoldalú csökkentésével – olvasható az IDEA friss blogbejegyzésében.
